Kritika 19. (1990)

1990 / 11. szám - Gerő András: A második parancsolat és a magyarok istene

A leveretés, majd később a kompromisz­­szumos megoldás érzelmi kielégítetlensége 1848/49-et végképp szakralizálta. (A kompro­misszumnak nem lehetett kultusza, lásd Deák szakralizálásának hiányát.) A szentté tételhez a századvég, századelő előképet is gyártott. A kurucok s Rákóczi piedesztálra emelésével itt már tudatos s nem a helyzet adta ösztönös tö­rekvésről volt szó, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az egész folyamat személyhez is köthető (Thaly Kálmán), és kétséget kizáróan bizonyítható, hogy Thaly hamisított kuruc versekkel, forrásokkal igyekezett históriai szen­teket faragni. Halála után Kossuth is a „faragott képmá­sok” sorát gyarapította. Magyarországon tán máig neki van a legtöbb szobra, s mindegyik áb­rázolása valahol 1848/49-hez kötődik. Kikezd­hető, de nem megkérdőjelezhető tekintély lett ő. S persze sorra-rendre szaporodtak a reform­kor, azaz inkább 1848/49 nemzeti szakralizá­lásának kisebb-nagyobb kört átfogó, politikai színezetű pozitív és negatív előjelű kultuszai. Széchenyi, Görgei éppúgy belekerült ebbe, mint Petőfi, kinek neve máig hatóan föld alatti kuta­tásra ösztönöz — miközben a tudott sírok sem zarándokhelyek. (Idekívánkozó megjegyzés: számomra érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy míg egyfelől a magyar kultúrában igen erős a személyekhez kötött kultusz, pontosab­ban szólva a személyek kultikus szerepe, addig másfelől szinte nem létezik ugyanezen szemé­lyek sírkultusza. Az okot nem tudom, de van egy sajátos eredmény, amely szervesen kötődik eddigi gondolatmenetemhez. Március 15-e rituá­léjában nem szerepel Kossuth Kerepesi úti sír­jának megkoszorúzása — noha itt van, Pesten —, ámde elengedhetetlen a „faragott képmás”, a kreált szimbólum, a Kossuth-szobor előtti tisztelgés. Tehát ha választani lehet a személy „fizikai valósága” és az imágó között, akkor az utóbbi lesz a nyertes. Ez viszont arról tanúsko­dik, hogy kulturálisan erősebb normának bizo­nyul a szakralizált képzet, mint a tényleges, a fizikailag is valóságos. Egyébként még azt is érdemes megjegyezni, hogy például Kossuth esetében olyan mauzóleumot építettek, amely köré szervezhető tömeg. De mindegy, hogy van-e mauzóleum Pesten, avagy eldugottabb sír Döblingben, avagy dóm Kassán — zarándoklat nem létezik.) Tovább is lehetne sorolni a kisebb-nagyobb kultuszokat, és bőven lehetne szólani a jórészt az első világháború után össznemzeti-állami rangra emelt Szent István-mitológiáról. A szám­bavétel munkája önmagában is túlmutatna az adott kereteken, így most csak egy mozzanatot szándékozom kiemelni: azt, amely változó sze­mélyeivel leginkább reprezentálja a magyar nagyság és dicsőség Istennel átlényegített kul­tikus tartalmát. Természetesen a millenniumi emlékműről van szó. S számunkra most nem is az a fontos, hogy a Szent Istvántól Ferenc Józsefig tartó ív túlvége Kossuth Lajosra módosult. Lényegesebb az, amin az idők során emberfia nem változta­tott: az emlékmű s így a magyar történelem egé­szét Gábriel arkangyal uralja, kezében tartva a szent koronát. Tudjuk, hogy a hagyományos értelmezés szerint azért került az oszlop tete­jére, a honfoglaló vezérek fölé, mert a legenda úgy tudja, hogy István álmában megjelent, s a kereszténység felvételére biztatta Géza fiát. Szempontunkból azonban Gábrielnek más ér­telme is van: ebben a szimbólumban ő jelent kapcsolatot a magyarok és Isten között. S mi­után fenn van, fentről jött, és kezében ott a korona, ezért nem pusztán a kereszténység jel­képe, hanem a magyar államiság, a magyarság és Isten összefonódottságának szimbóluma; az a küldönc, aki miatt Isten a magyaroké lehet. S hogy mennyire nem erőltetett a fenti olva­sat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ezredévi emlékmű fokozatosan nemzeti oltár lett: az itt tartott rendezvények az euchariszti­kus kongresszustól a Nagy Imre-temetésig mind ezt bizonyítják. Tehát ha a magyarok istene a nemzet, illetve a nemzet országa, hazája, akkor a nemzet meg­nyilvánulása nem más, mint históriája, illetve az isteni lényeg kiteljesítésére hivatott személyisé­gek; következőleg a história jelképe lesz a nem­zet oltára. Csakhogy ez az oltár és a sok-sok kisebb oltár is mind-mind faragott képmás. Nincs mit szépíteni: a második parancsolatot megszegtük. Faragott képmásoknak hódolunk, s históriánk bármennyire is magyarázhatja bűnünket, fel­mentést nem ad. A kérdés most már csak az: a féltőn szerető Isten mivel bünteti meg az apák vétkét fiaikban, harmad-negyed íziglen. A magyarok alternatív istene Ahhoz, hogy a büntetést vagy a büntetés le­hetőségét láthassuk, szólni kell arról, ami a magyarok istenének egy másik arcát, másféle megvalósulását jelentette, illetve jelenthette volna. Ha igaz az, hogy az istenített nemzetet és a nemzetiesített Istent a polgárosodás igénye és folyamata hívta elő, akkor joggal felvethető: nem volt-e jele annak, hogy ez a fogalomkör a nemzettel egyenértékű olyan tagokkal bővül­jön, amelyek szintén a polgárosodásból adód­tak. Azaz reális elképzelés volt-e, hogy a magya­rok istene nem olyan lesz, mint amilyen. Lehe­tett volna egy hasonló, de mégiscsak más Iste­nünk? A válasz többszörösen is igen, igen, igen. A reformkor — noha a nemzeti elemre he­lyezte a legnagyobb hangsúlyt — erejét jórészt abból merítette, hogy a nemzeten keresztül pol­gári állapotot ígért. Szabadságot. A nemzet és a szabadság kibogozhatatlanul egymásba fonó­dott 1848/49-ben. Petőfi a nemzetnek, a nem­zetért esküszik, rabok tovább nem leszünk. S ha megnézzük a 48-as zászlókat — immár a zászló­ra kötelezően feltűzött szalagokat —, akkor azt olvassuk: „Hazáért, Szabadságért, Alkotmá­nyért”. Ettől lesz — egy másik felirat szerint — „borúra derű”. S a magyarok Mózese, Kossuth a legteljesebben, intranzigensen vallotta a zász­lószalagok feliratait. Amikor 48/49-et leverték, akkor nemcsak a hazát alázták meg, nemcsak a nemzetet bántották, hanem a szabadságot is el­tiporták. S Kossuth — pontosan ettől a felisme­réstől vezérelve — élete hátralevő negyvenöt évében személyében kívánta egyesíteni a nem­zet és a demokráciáig eljutó szabadság ideáját. A reformkor és 1848/49 belső intenciójában és „önszakralizálásában” többé-kevésbé harmo­nikusan ötvöződött a mai Kossuth Rádió szü­netjeléül is szolgáló dal refrénje: „Éljen a ma­gyar szabadság, éljen a haza!” S mehetünk tovább. A szabadsággal, a joggal ötvözött nemzetistenhez a századelő hozzátette az újabb, polgári szentséget, a személyiségjogát a maga öntörvényűségére. Ady Endre volt az, aki a nemzet, a szabadság iránti elkötelezettsé­get egyesítette az önkiteljesítés, a sodró erejű önmegvalósítás abszolút polgári ideológiájával. Számára — képletesen szólva — Vazul és a feke­te zongora egyaránt szent és sérthetetlen mito­logikus egységet alkotott. Nem véletlen, hogy istenként tisztelték és ördögként gyűlölték. Mégis, a magyar történelem úgy alakult, hogy Kossuth kívül rekedt saját hazáján, s Ady forradalma csak ifjú szívekben s nem valóságos­ságában tudott győzelemre vergődni. De mindez nem jelentette a magyarok alter­natív istenének halálát. 1956 éppúgy visszanyúlt a reformkor, Kölcsey és Vörösmarty, 1848/49, Petőfi és Kossuth nemzetistenéhez, mint Ady perzselő önkiteljesítéséhez. A nemzet és a sza­badság, a Kossuth-címer és a nemzetőr karsza­lag, a 12 pont és az ifjú szívekben megfogant akaratok egysége felvillantotta annak lehetősé­gét, hogy nem a Regnum Marianum, nem Papp Váry Elemérné hiszekegye s nem a kilúgozott tartalmú Kossuth-szobrok jelentik a magyarok istenének kizárólagos megvalósulását, bizonyí­tották, hogy nemcsak az Árpád-sáv, a Hunyadi­páncélos, a Botond-páncélautó, nem a Hungári földek Egyesült ősföld az egyetlen lehetőség arra, hogy egy nagy kérdőjel kerüljön a magya­rok istenének lassan megkövesedett és agyon­faragott arca mellé. A büntetés : most itt vagyunk idegen istenek nélkül. Végre magunkra maradtunk a sajátunkkal. Helyzetünk azonban nem egyszerű, hiszen Iste­nünk arca öreg, s ráadásul sok-sok faragott kép­mást is teremtettünk. A büntetést nem kerül­hetjük el. Három lehetőség áll előttünk. Megtartjuk régi, öreg istenünket, s akkor re­ményünk lehet arra, hogy egyszer majd lesz egy teljes Regnum Marianumunk, de csak fél Kölcseynk, fél Vörösmartynk, fél Kossuthunk marad. Adynk pedig egyáltalán nem lesz. Gon­dolatszabadságunk mindig két lépéssel előbb ér véget, mintsem intellektuális kapacitásunk. Radikálisan szembefordulunk a magyarok eddigi istenével, s újra kezdjük önmagunkat, történelmünket. Azt hazudjuk, hogy ami volt, az nincs többé. Ha ezt tesszük, akkor előbb­­utóbb idegen istenek költöznek be hozzánk. Lesz Isten, de nem a magyaroké. S ilyen éppen most volt. Megkeressük saját, mindig elfojtott, háttérbe szorított, kitaszított, alternatív istenünket, aki­nek lényege zárja ki a faragott képek újraterme­lését, így soha nem lesz még egy fél Regnum Marianumunk sem, de lesz egy teljes Kölcseynk, egy teljes Vörösmartynk, Kossuth­unk s persze Adynk. Esetleg még egy 56-unk. Bármit is választunk, nehéz lesz végigélni, végigküzdeni. S pontosan ebben ál a féltőn szerető Isten büntetése, aki megbünteti az atyák vétkét a fiúkban. Harmad, negyed íziglen. GERŐ ANDRÁS 19 KRITIKA

Next