Kritika 26. (1997)

1997 / 6. szám - Radnóti Sándor: Aczél György - közelről

Aczél György -közein A­z utóbbi időben néhány helyen már megpendítettem, most megismétlem: Révész Sándor két eddigi könyvével egy, a magyar kultúrában ritka műfaj jelentkezik igényesen és magas színvonalon, az életrajz. Nem tudom a magyarázatát, hogy ezt a fontos és ugyanakkor közönségsikerre is számot tartó műfajt miért nem művelik nálunk, miért nincs a legtöbb magyar írónak, művésznek, politi­kusnak biográfiája. Most mindenesetre kezünkben van egy ki­egyensúlyozott, mértéktartó, ugyanakkor izgal­mas és szórakoztató könyv a szocializmus korsza­kának egyik legérdekesebb és az értelmiségi elit számára Kádár mellett bizonyára legfontosabb fi­gurájáról. Benne sok olvasója saját történetének egy részét is megtalálhatja. (Olykor még név sze­rint is, a terjedelmes névmutatóban mintegy négy­százra rúg az élő magyar személyek száma.) Révész könyvének utolsó lapjain világosan le­­írja azt a három szempontot, amelynek a terében helyezi el a maga Aczél-értelmezését. Némileg át­fogalmazva az első a pragmatikus-realista szem­pont­­ hamis vagy valódi realizmusa a második szemponttól nem függetleníthető történelmi vita tárgya amely azt vizsgálja, hogy Aczél az adott körülmények között optimális eredményeket ért-e el a magyar kultúra mozgásszabadságának bizto­sításában. A második a normatív szempont - er­kölcsi és politikai normái a szabadságjogok -, amely az e normákat súlyosan sértő rendszeren belül az optimalizálást is kritika tárgyává teszi. A harmadik a démonizáló szempont, amely a Go­nosz attribútumaival ruház fel egy történelmi ala­kot, Aczélt például különböző nívójú változatai mint a Nagy Megvesztegetőt, a Nemzetvesztőt vagy csak egyszerűen mint a Zsidót írják le. Elvileg a démonizálás szempontját is ketté le­hetne választani a karakter, illetve az ideológia szerint. Nem elképzelhetetlen ugyanis, hogy a démonizálás oka magának egy jellemnek a démo­­nikus vonásaiban rejlik (Aczél esetében talán a kaland, a játék, a manipuláció, a megvesztegetés, j­ illetve a pletykaéhségben mintegy másodlagosan­­ kiélt magánélet démoniájáról lehetne szó). Révészt­­ azonban az ideologi­­­­kus démonizálás fog­­­­lalkoztatja, annak is etnicista, antiszemita, fasisztoid változata, a nagy összeesküvés-teóriák és hasonlók, az, amikor egy személyben mintegy kikristályosodik a negatív hős-szerep. Könyvét hol kimondva, hol kimondat­lanul ez ellen írja. Aligha vitatható, hogy ez az alpáriság - mint­egy a szabad sajtó egyébként nem drága áraként - fokozatosan bevett dologgá vált a nyilvánosság al­sóbb régióiban, és sematizálódva azoknak is rájár a szája, akiket egyébként talán nem ideológiai megfontolások, hanem személyes sérelmek irá­nyítanak. Így legutóbb Hernádi Gyula Eörsi Ist­vánnal kapcsolatos gátlástalan rágalomáriájában volt olvasható, hogy „Eörsi ugyanúgy cascós el­lenzéki volt, mint sok más elvbarátja. A biztosító­­társaság elnök-igazgatója Aczél György volt.” Legelőször a magyarországi sajtóban alighanem Csurka István tollából volt olvasható ugyanez a képlet, még 1989-ben, ami ellen annak idején nyilvánosan tiltakoztam: egy Aczél György által menedzselt csoportról beszélt, „amelybe most már oly szépen harmonizálva tartozik bele a volt szamizdatos, ma már Nyilvánosság klubos, meg jószerivel minden butikos, aki csak ráér az V. ke­rületben, és a még le sem csengett Aczél-korszak valamennyi harsonása”. Révész tehát a démonizálás ellen, a pragmati­kus és a normatív érveket viszont mindig fontol­gatva írta könyvét. Rokonszenves higgadtságának eredménye, hogy könyve többféleképpen is olvas­ható. Azok is megtalálhatják a maguk Aczélját, akik egykori híveiként - saját történetüket is iga­zolva — úgy vélik, hogy ő az „ahogy lehet” embe­re volt, és azok is, akik ellenfeleiként - szintén nem függetlenül saját történetüktől - úgy gondol­ják, hogy a magyar kulturális értelmiség mai er­kölcsi állapotáért nem kis mértékben az Aczél­­féle korrupciós, kiskapus, informális, nem meg­alázó módon megtörő, csak udvarló, kedveskedő, kegymegvonással fenyegető meghajlító szociali­záció a felelős. (Amelynek egyébként parádés pél­dája Hernádi Gyula gondolatmenete, aki nálam intranzigensebben viselkedett, csak azért tehette, mert be volt biztosítva.) Nyitott könyv tehát az Aczél és korunk, amely­be mindenki beleolvashatja a magáét. E kon­­ciliáns eljárás hátulütője, hogy az Aczél­­regény nem született meg, a főszereplő karak­tere nem vált plasztikussá. Pontosabban a tör­ténelembe még be nem lépő és a történelem­ből már kilépő Aczél személyi­ségének határo­zottak a vonásai, elkezdődik és befejeződik egy regény. A „tár­gyalásban” azon­ban Aczél a nyi­tott interpretá­ciók alanya marad, mint volt mindig is az elmúlt három, vagy inkább negyedfél évtizedben a hu­mán értelmiség körében. Ez a vita folytatódhat most és élénkülhet fel az összegyűjtött informáci­ók segítségével, amelyet a szerző gondosan mér­legelt, súlyozott, és éleselméjűen kommentált. De mi lehetne a regényalak? Tessék megnézni a korai fényképeket a belső borítón: Aczél mint Ady, mint Kosztolányi, mint Veres Péter, mint Sztálin. A színészetet az életbe átvivő ember ka­landor vonásairól szó esik a fiatalember kapcsán. De nem maradt-e kalandor a nagypolitikus is? Más vonásairól - sznobériájáról, kíváncsiságáról, korrumpáló, de személyileg nem korrupt voltáról, zsidó félelmeiről, félértelmiségi frusztrációiról, „bájáról” stb. - alkalmilag szó esik, méghozzá kö­zelről, az egyes vonásokat jól ismerő, a típustól nem idegenkedő, vagy legalábbis megértő néző­pontból, de mindebből mégsem áll össze a karak­ter. Már csak azért sem, mert egy karakter nem karakter. Ahhoz, hogy megkapjuk Aczél arcképét, egész arcképcsarnokra lenne szükség. Hogy csak a legfontosabbakat említsem, Kádáréra, Rényi Pé­terére, Pándi Páléra, Király Istvánéra és Kardos Györgyére. Szóval azt mondanám, korunk egy elég nagy szelete benne van ebben a könyvben, de Aczél, az ember, a figura nincs. Mivel minden em­bernek démonja van, ehhez talán mégiscsak kissé démonizálni kellett volna Aczél Györgyöt. RADNÓTI SÁNDOR

Next