Kritika 27. (1998)
1998 / 1. szám - Eörsi István: Az ironikus Jób
KRITIKA é gíteni — és elvégre ez a fő akkor személyiségét, világonkívüliségét és szent attribútumait, a végtelen jóságot, a végtelen bölcsességet, a végtelen igazságosságot stb. is fel kell tételeznünk, Így hát a lélek halhatatlanságát, fennmaradásunkat a halál után mintegy ráadásul kapjuk, mint szép velőscsontot, amelyet a hentes, ha vevőjével elégedett, ingyen csempész a kosarába.” A teremtmény, a füvet legelő barom megadja tehát magát, mert betegsége olyannyira megnehezítette korábban is végletes kívülállói státusát, hogy a létfontosságú segítséget most már nem várhatja semmilyen földi lénytől, világi hatalomtól. De miközben Isten felé fordul, azt is tudja, hogy szabadságából felad valamit a várható haszon reményében. Ezért rögvest határt akar szabni veszteségeinek, és leszögezi, hogy egyetlen egyház kebelébe sem tért meg, semmilyen vallásos szimbolikával nem kacérkodott, „és az értelmemről sem mondtam le egészen”. Az efféle megfogalmazások őszintétlennek tüntetik fel az egész megtérési históriát. Látogatói anekdotákat és idézeteket zúdítanak a nyakunkba annak bizonyítására, hogy e nagy lelki pálfordulás csak megtévesztő kutyakomédia, vagy - jobb esetben - mulatságos agytorna, szellemi tűzijáték. Adolf Stahr és Fanny Lewald íróknak például elmagyarázta, hogy vallás az ópium is, amelyet gyötrelmes sebeire szórnak. „Ha fájdalmaimat nem bírom elviselni, morfiumot veszek, ha ellenségeimet nem tudom agyonütni, akkor átengedem őket a Gondviselésnek, ha ügyeimet nem bírom intézni, a jó Istenre bízom őket, csak ... a pénzügyeimet intézem még most is inkább magam.” Az írópárt az efféle gondolatfutamok arról győzték meg, hogy az egész megtérési hercehurcából egyetlen szó sem igaz. Heine jobban értette magát. 1850 júniusában biztosította kiadóját, Julius Campét, hogy a benne végbement vallási változás kizárólag gondolkodói aktus, és üdvözült érzelmekhez nincs köze. E gondolkodói aktus így foglalható tömören össze: ha olyan rossz a lét, amilyennek látszik, akkor legyen Isten. De mihelyt a Teremtő létrejön, szembesül azzal, amit fogalmából eredően ő maga teremtett. Az így kirajzolódó megoldhatatlan ellentmondások kísértetiessé fokozták érzelmi életének rá addig is jellemző diszharmóniáját. Hiszen már 1831-ben, az Útirajzok második kiadásának előszavában is úgy jellemezte a modern dalokat - vagyis a sajátjait -, hogy ezek nem hazudnak katolikus módon harmóniát, hanem jakobinus könyörtelenséggel szétvágják az érzelmeket az igazság kedvéért. Élete végén ehhez az aktushoz már nem volt szüksége jakobinus szigorra. A harmónia látszatként sem volt jelen, legfeljebb alaptalan sóvárgásként, amelyet kínlódva kacagott ki az ész. Láthattuk: Heine 1848 forradalmainak leverése után halálos betegen úgy gondolta, hogy a totális vereség légkörében be kell dobnia a törülközőt, akárcsak a poroszoknak, és tegyük hozzá: a franciáknak, osztrákoknak, magyaroknak. „Amilyen mértékben a forradalom visszavonul, olyan eltökélten nyomul előre a betegségem”10 - írta 1852 januárjában. Ily módon a maga poentírozó stílusában hírül adta, hogy egymásra rímel Európa sorsa és a sajátja. Azt a benyomást keltette tehát, hogy istent elfogadva egy ellenforradalmi korszak kényszerű fegyverletételével azonosul. Erre az összefüggésre Lukács György hívta fel a figyelmet Heinrich Heine mint nemzeti költő című tanulmányában i1, melyet 1935-ben Moszkvában írt. Míg elolvastam újra, hallani véltem agg mesterem felejthetetlen hanglejtését, Belgrád rakparti szobájában, öt emelettel a Duna szintje és a Szabadság híd ködből kirajzolódó acélstruktúrája fölött, és bámulatomba folyton-folyvást kétségbeesés vegyült. Micsoda éles analitikus érzék! Micsoda történelmi fogékonyság, és finom esztétikai intuíció, mely tévedhetetlenül mutatja ki az összefüggést egy elsüllyedt korszak társadalmi követelményei és egy zseniális költő stílusa között! Megállapítja például, hogy Heine szélsőséges szubjektivitása, és ennek költői kifejezőeszköze, az irónia volt a legalkalmasabb módszer az anakronisztikus Németország ellentmondásainak összegezésére. A becsületes, de korlátolt realizmus ugyanis a német állapotok nyomorúságkisszerűségébe betonozta be művelőit. „Heinét tehát éppen reakciós kritikusai által »nem-német«-nek gyalázott ironikus szubjektivizmusa avatja a XIX. század legnémetebb költőjévé .”12 Ám az éles elméjű és eredeti felismerések élvezetét minduntalan megzavarják a szovjetmarxizmus bájos gondolatsémái és szókövületei - mintha pompás gulyásleves kanalazása közben egyremásra fagyott krumplikarikákba kellene harapnom! Milyen kínosan hangzik most, hogy Heine megtérése a polgári ateista tipikus tragédiája, amiért egyrészt nem csatlakozott a kapitalizmus öntetszelgően lapos apologétáihoz, másrészt azonban az emberiség valódi felszabadulásának a forradalmi proletariátus fellépésével kirajzolódó perspektíváját sem ismerte fel! Borsódzó háttal gondolok a versekre, amelyeket akkor írt volna, ha a proletariátus vezető szerepét felismeri. E kitérőre mesterem szeretett személye, és emancipációs háborúm késztetett, amelyet feltehetően halálomig vívni fogok ellene. Elnézést kérek esetleges olvasóimtól, és mintegy magyarázatképpen, és mentséget keresve, újabb Lukács-idézettel táncolok vissza félbehagyott gondolatmenetemhez: „Ezek a vallási csökevények uralomra jutnak 1848 után, a hanyatló forradalmi mozgalom korszakában, amikor a beteg és elszigetelt Heine szükségképpen képtelen volt arra, hogy az új fellendülésnek akár csak a csíráit vagy tendenciáit felfedezze. Heine kétségbeesése, mely oly megkapó hangokon szólal meg utolsó versgyűjteményében, a »Romanzero«-ban nem magántermészetű kétségbeesés személyes sorsa miatt, vagy legalábbis nem csak ez. Ez kétségbeesés a világ folyása miatt, az emberiség fejlődése miatt, az ész és az igazságosság sorsa miatt, a forradalom sorsa miatt. A »Romanzero« csaknem valamennyi románcának és történetének alapmotívuma a gyász amiatt, hogy ebben a valóságban a Rossz mindig és mindenütt legyőzi a Jót...”« A kétségbeesett ember személyes sorsának és a világ állapotának a diszharmonikus harmóniája: ez a legfőbb hasonlóság a Biblia hőse és a matracsírba hanyatlott német költő között. A Jób könyve, amelyet Heine már 1844-ben a „kétely himnuszának” („Hohelied der Skepsis”) nevezett 14, olyan embert mutat, akiből - mint erről már írtam - a nyomorúság csalja napfényre elfojtott tudását. Heine késői műveiben a történelem közreműködésével a szerző egy régi gyanúja érik be és szilárdul meg. Mert igaz ugyan, hogy régebben a saint-simonisták hatására elképzelhetőnek tartotta a földi mennyországot - vagyis az olyan társadalmi rendet, mely mindenkinek egyaránt biztosít cukorborsót és mirtuszt -, de azt is tudta, hogy „a burzsoázia mindenekelőtt rendet akar és a fennálló tulajdonjogok védelmét”15. Mihelyt a forradalmak kitörése után bebizonyosodott, hogy óhajainak realizálásáért a burzsoázia az erőszak és a csalás minden formáját hajlandó bevetni, mihelyt Cavaignac tábornok lemészároltatott Párizsban vagy tízezer embert, jórészt munkásokat, és e férfias akcióját két nappal később miniszterelnöki kinevezéssel jutalmazták, a cukorborsó és a mirtusz utópiája kihátrált a betegszobává zsugorodó színről. A történelmi és személyes különbségek 24