Kritika 27. (1998)

1998 / 1. szám - Eörsi István: Az ironikus Jób

KRITIKA é­ gíteni — és elvégre ez a fő akkor személyiségét, világonkívüliségét és szent attribútumait, a végte­len jóságot, a végtelen bölcsességet, a végtelen igazságosságot stb. is fel kell tételeznünk, Így hát a lélek halhatatlanságát, fennmaradásunkat a ha­lál után mintegy ráadásul kapjuk, mint szép velőscsontot, amelyet a hentes, ha vevőjével elé­gedett, ingyen csempész a kosarába.”­ A teremt­mény, a füvet legelő barom megadja tehát magát, mert betegsége olyannyira megnehezítette koráb­ban is végletes kívülállói státusát, hogy a létfon­tosságú segítséget most már nem várhatja semmi­lyen földi lénytől, világi hatalomtól. De miköz­ben Isten felé fordul, azt is tudja, hogy szabadsá­gából felad valamit a várható haszon reményé­ben. Ezért rögvest határt akar szabni veszteségei­nek, és leszögezi, hogy egyetlen egyház kebelébe sem tért meg, semmilyen vallásos szimbolikával nem kacérkodott, „és az értelmemről sem mond­tam le egészen”.­ Az efféle megfogalmazások őszintétlennek tüntetik fel az egész megtérési his­tóriát. Látogatói anekdotákat és idézeteket zúdíta­nak a nyakunkba annak bizonyítására, hogy e nagy lelki pálfordulás csak megtévesztő kutyako­média, vagy - jobb esetben - mulatságos agy­tor­na, szellemi tűzijáték. Adolf Stahr és Fanny Lewald íróknak például elmagyarázta, hogy val­lás az ópium is, amelyet gyötrelmes sebeire szór­nak. „Ha fájdalmaimat nem bírom elviselni, mor­fiumot veszek, ha ellenségeimet nem tudom agyonütni, akkor átengedem őket a Gondviselés­nek, ha ügyeimet nem bírom intézni, a jó Istenre bízom őket, csak ... a pénzügyeimet intézem még most is inkább magam.”­ Az írópárt az efféle gon­dolatfutamok arról győzték meg, hogy az egész megtérési hercehurcából egyetlen szó sem igaz. Heine jobban értette magát. 1850 júniusában biz­tosította kiadóját, Julius Campét, hogy a benne végbement vallási változás kizárólag gondolko­dói aktus, és üdvözült érzelmekhez nincs köze. E gondolkodói aktus így foglalható tömören össze: ha olyan rossz a lét, amilyennek látszik, akkor le­gyen Isten. De mihelyt a Teremtő létrejön, szem­besül azzal, amit fogalmából eredően ő maga te­remtett. Az így kirajzolódó megoldhatatlan el­lentmondások kísértetiessé fokozták érzelmi éle­tének rá addig is jellemző diszharmóniáját. Hi­szen már 1831-ben, az Útirajzok második kiadá­sának előszavában is úgy jellemezte a modern da­lokat - vagyis a sajátjait -, hogy ezek nem hazud­nak katolikus módon harmóniát, hanem jakobinus könyörtelenséggel szétvágják az érzelmeket az igazság kedvéért. Élete végén ehhez az aktushoz már nem volt szüksége jakobinus szigorra. A har­mónia látszatként sem volt jelen, legfeljebb alap­talan sóvárgásként, amelyet kínlódva kacagott ki az ész. Láthattuk: Heine 1848 forradalmainak leveré­se után halálos betegen úgy gondolta, hogy a to­tális vereség légkörében be kell dobnia a törülközőt, akárcsak a poroszoknak, és tegyük hozzá: a franciáknak, osztrákoknak, magyarok­nak. „Amilyen mértékben a forradalom visszavo­nul, olyan eltökélten nyomul előre a betegségem”10 - írta 1852 januárjában. Ily módon a maga poentírozó stílusában hírül adta, hogy egymásra rímel Európa sorsa és a sajátja. Azt a benyomást keltette tehát, hogy istent elfogadva egy ellenforradalmi korszak kényszerű fegyverle­tételével azonosul. Erre az összefüggésre Lukács György hívta fel a figyelmet Heinrich Heine mint nemzeti költő című tanulmányában i1, melyet 1935-ben Moszk­vában írt. Míg elolvastam újra, hallani véltem agg mesterem felejthetetlen hanglejtését, Belgrád rak­parti szobájában, öt emelettel a Duna szintje és a Szabadság híd ködből kirajzolódó acélstruktúrája fölött, és bámulatomba folyton-folyvást kétség­­beesés vegyült. Micsoda éles analitikus érzék! Micsoda történelmi fogékonyság, és finom eszté­tikai intuíció, mely tévedhetetlenül mutatja ki az összefüggést egy elsüllyedt korszak társadalmi követelményei és egy zseniális költő stílusa kö­zött! Megállapítja például, hogy Heine szélső­séges szubjektivitása, és ennek költői kifejező­­eszköze, az irónia volt a legalkalmasabb módszer az anakronisztikus Németország ellentmondásai­nak összegezésére. A becsületes, de korlátolt rea­lizmus ugyanis a német állapotok nyomorúság­­kisszerűségébe betonozta be művelőit. „Heinét tehát éppen reakciós kritikusai által »nem-né­­met«-nek gyalázott ironikus szubjektivizmusa avatja a XIX. század legnémetebb költőjévé .”12 Ám az éles elméjű és eredeti felismerések élveze­tét minduntalan megzavarják a szovjetmarxizmus bájos gondolatsémái és szókövületei - mintha pompás gulyásleves kanalazása közben egyre­­másra fagyott krumplikarikákba kellene harap­nom! Milyen kínosan hangzik most, hogy Heine megtérése a polgári ateista tipikus tragédiája, amiért egyrészt nem csatlakozott a kapitalizmus öntetszelgően lapos apologétáihoz, másrészt azonban az emberiség valódi felszabadulásának a forradalmi proletariátus fellépésével kirajzolódó perspektíváját sem ismerte fel! Borsódzó háttal gondolok a versekre, amelyeket akkor írt volna, ha a proletariátus vezető szerepét felismeri. E kitérőre mesterem szeretett személye, és emancipációs háborúm késztetett, amelyet feltehetően halálomig vívni fogok ellene. Elné­zést kérek esetleges olvasóimtól, és mintegy ma­gyarázatképpen, és mentséget keresve, újabb Lukács-idézettel táncolok vissza félbehagyott gondolatmenetemhez: „Ezek a vallási csökevé­­nyek uralomra jutnak 1848 után, a hanyatló forra­dalmi mozgalom korszakában, amikor a beteg és elszigetelt Heine szükségképpen képtelen volt ar­ra, hogy az új fellendülésnek akár csak a csíráit vagy tendenciáit felfedezze. Heine kétségbeesése, mely oly megkapó hangokon szólal meg utolsó versgyűjteményében, a »Romanzero«-ban nem magántermészetű kétségbeesés személyes sorsa miatt, vagy leg­alábbis nem csak ez. Ez két­ségbeesés a világ folyása miatt, az embe­riség fejlődése miatt, az ész és az igazságosság sorsa miatt, a forradalom sorsa miatt. A »Romanzero« csaknem valamennyi románcának és történetének alapmotívuma a gyász amiatt, hogy ebben a való­ságban a Rossz mindig és mindenütt legyőzi a Jót...”« A kétségbeesett ember személyes sorsának és a világ állapotának a diszharmonikus harmóniája: ez a legfőbb hasonlóság a Biblia hőse és a matrac­sírba hanyatlott német költő között. A Jób köny­ve, amelyet Heine már 1844-ben a „kétely himnu­szának” („Hohelied der Skepsis”) nevezett 14, olyan embert mutat, akiből - mint erről már írtam - a nyomorúság csalja napfényre elfojtott tudását. Heine késői műveiben a történelem közreműkö­désével a szerző egy régi gyanúja érik be és szi­lárdul meg. Mert igaz ugyan, hogy régebben a saint-simonisták hatására elképzelhetőnek tartotta a földi mennyországot - vagyis az olyan társadal­mi rendet, mely mindenkinek egyaránt biztosít cukorborsót és mirtuszt -, de azt is tudta, hogy „a burzsoázia mindenekelőtt rendet akar és a fennál­ló tulajdonjogok védelmét”15. Mihelyt a forradal­mak kitörése után bebizonyosodott, hogy óhajai­nak realizálásáért a burzsoázia az erőszak és a csalás minden formáját hajlandó bevetni, mihelyt Cavaignac tábornok lemészároltatott Pá­rizsban vagy tízezer embert, jórészt mun­kásokat, és e férfias akcióját két nappal később miniszterelnö­ki kinevezéssel jutal­mazták, a cukorborsó és a mirtusz utópiája kihátrált a betegszobá­vá zsugorodó színről. A történelmi és sze­mélyes különbségek 24

Next