Kritika 38. (2009)

2009 / 4. szám - TIZENÖT ÉVES A SÁTÁNTANGÓ - Józsa Ágnes: "Mi csak kontrollált, hiteles anyagot közvetíthetünk". Beszélgetés Monok Istvánnal, az OSZK főigazgatójával

2009. április hiteles anyagot központ igazgatója lenni. Azt gon­dolom, hogy a nemzeti könyvtár­nak tudnia kell, hogy mi van a be­tűk mögött és, hogy az miért érde­kes. A kutatás és feldolgozás ered­ményeivel pedig szolgáltatniuk kell.. Pontosabban, szolgálni. Szándé­kosan kerülöm a szolgáltatás szót. Európát a szolgáltatás tette tönkre. Az, hogy például az orvos nem be­teget gyógyít, hanem a térítésnek megfelelően szolgáltat, s olyan mértékben, amennyi a pénzből futja. Szolgáltatássá válik az iskola. Valamiféle összegért szolgáltató­­üzemmé válik, és lemond az okta­tó-nevelő munkáról. Nem akarom, hogy a könyvtár ilyen legyen. Ter­mészetesen, a könyvtár szolgáltat, mert digitalizál, xeroxál. De mi ez­zel szolgáljuk a kutatni és a tanul­ni vágyót. Ha jön egy televíziós, s a tizenhetedik századi budai Vár­ról kér képeket, akkor megkérde­zem, hogy mennyit fizet, és azért adok három képet. Ez szolgáltatás, de ha előkeresek kétszázhetvenet, akkor már szolgálok. Szolgálat az, amikor teljesítik alapfeladatukat? Már a múlt század közepén kötelezték a nyomdákat, hogy küldjenek mindenből két példányt a nemzeti könyvtárnak. Most te­mérdek könyvkiadó van, és rengeteg minden megjelenik, ami finoman szólva sem tarto­zik a megőrzendő értékek kö­zé... Ez valóban nagy feszültsége a könyvtári világnak. Alapelv az, hogy a könyvtár mint intézmény nem jogosult arra, hogy értékítéle­tet hozzon. A könyvtárak világ­szervezetének nyilatkozata (glas­­gow-i nyilatkozat) kötelez: a könyvtár sem politikai, sem erköl­csi, sem szakmai állásfoglalást nem tehet. Nekünk épp úgy kell gyűjtenünk a kommunista, a cio­nista, az antiszemita irodalmat mint akármi mást, és nincs jogunk korlátozni a hozzáférést külön bí­rói ítélet nélkül. Az más történet, ha a tulajdonos azt mondja, hogy csak az ő engedélyével használha­tó. Helyben olvasásra mindent oda kell adnunk. Magyarországon eleddig egyetlen egy könyv esett korlátozás alá (Mónus Áron egy könyve). A rendszerváltozást követően kiadók sora alakult. 1997-ben pél­dául több mint ötezer-kétszáz ki­adó volt. Ma ez a szám körülbelül háromezer-egyszáz. Ennyien ren­delkeznek a kiadói joggal. A nagy többségük tanszék vagy műhely, amelyek egy-egy kötetet adnak ki évente. Nyolcvan-kilencven intéz­mény az, amely valóban könyvki­adásból él, és a kiadványok kilenc­ven százaléka az ő termékük. A nemzeti könyvtár minden könyv­ből és folyóiratból hat példányt kap, s ezt a törvény által előírtan megőrzi. Magyarországon köny­vekből és folyóiratokból mintegy húszezer jelenik meg mostanában egy évben. A szakkiadás jelentő­sen visszaesett és megszaporodott a gagyi, illetve a szórakoztató. Én pozitív változásnak ítélem, hogy egyre több munka jelenik meg a természetvédelemmel, az egész­ségmegőrzéssel, az utazással kap­csolatban. A kilencvenes évek ele­jén elképesztő mennyiségű pornó­újság jelent meg. Ezeknek nyolc­van százaléka megszűnt, mert nincs piaca. Nekünk a pornográfot ugyanúgy meg kell őrizni, mint egy hittankönyvet. Nem én válasz­tom, hogy mit őrzök meg. Ide ér­kezik az összes nagyáruház összes akciós katalógusa, minden műsza­ki berendezés kezelői utasítása, minden gyógyszer hatásjegyzéke, de étlapok is, értesítők, politikai plakátok, amelyeket ötvennél na­gyobb számban nyomtattak. Hogy lehet ezt a mennyiséget kezelni? És nem csak a nyomta­tott kiadványok száma gyara­podott az utóbbi években jelen­tősen, hanem az egyéb formák, például a hangos könyveké. És mi van az internettel, az ott megjelenő folyóiratokkal? A digitális tárolás nálunk nagyon sok problémát vet fel. A wikipédia nagyon okos dolog, és nagyon fontos az alkotói felület. De mi csak kontrollált, hiteles anyagot közvetíthetünk. Szabó János neve biztosan legalább hatszázszor sze­repel itt. Nekünk egészen pontos adatok kellenek: mikor, hol élt, mit alkotott, hogy úgy a személyét, mind munkásságát be lehessen azonosítani. Valóban nagy kihívást jelent, hogy sok minden digitálisan születik. Ennek feltárása, nyilván­tartása és feldolgozása új feladat mindenütt szerte a világon, és még sehol nem oldották meg meg­nyugtatóan. Mi kétségtelenül ké­sésben vagyunk, hiszen csak most keressük a megfelelő megoldást. Az elektronikus anyagra is ugyanaz a törvényi előírás vo­natkozik, mint a nyomtatottra? Két filozófia érvényesül a web­­aratás gyakorlatában. Az egyik a szelekciót, a másik a rendszeres mentést választja. Gond, hogy sok­szor nagyon színvonalas dolgok óránként változtatják tartalmukat. Az USA-ban először kezdték az ilyen anyagok mentését. Ott havi mentésekkel dolgoznak, vagyis, az anyagok egy része elvész. De saj­nos, így volt ez az ókorban is. Mi csak a megmentettet ismerhetjük belőle. A szelekciós változatot a finnek dolgozták ki. A könyvtárak szelektálva mentik a weboldalak tartalmát. A feldolgozásra és a megőrzésre nincs még megoldás. Azt már tudjuk, hogy egy perga­mentekercset vagy egy foszló pa­pírt hogy mentsünk meg az enyé­szettől. Látja, ez is gond. Macedó­niának van, nekünk nincs állo­mányvédelmi alapunk. Az 1850 és 1950 között nyomtatott könyveket savas papírra nyomtatták, ha nem mossák ki belőle a savat, akkor el fognak tűnni. Mi ezt az állományt digitalizáljuk kiemelten. A mikro­filmes megőrzés is egy technika, amit addig nem állítunk le, amed­dig szükség van rá. A Washingtoni Kongresszusi Könyvtár például új­ból elkezdte a mikrofilmezést. A technológia olyan, amely száz­százötven évre megőrzi az eredeti minőséget. Svédország, Norvégia, Németország az elmúlt öt évben nyitotta meg azokat a biztonsági 23

Next