Kritika 38. (2009)
2009 / 12. szám - Pesti Gáborné Punk Mária: A rituális színház nyomában
nyomaban " kevesen ismerik Jerzy Grotowski lengyel rendező és színházi teoretikus színészpedagógiájának valódi lényegét. Munkássága a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben teljesedett ki, és joggal nevezhetjük Sztanyiszlavszkijjal egyenrangú színházi reformernek, aki a teatralitás teljességét a konvencionális kőszínházak adta lehetőségek és színészi technikák elvetésével egy új, emberibb és őszintébb színház létrehozásával teremtett meg. Kutatásainak továbbértelmezései olyan neves szakemberek módszereit eredményezték, mint Peter Brook színházi szegénysége, Eugenio Barba rituális formanyelve, Tadashi Suzuki mozdulatlanságban rejlő művészete, a nemrég elhunyt Pina Bausch táncszínháza, vagy Richard Schechner performance-ai. Grotowski színházi gazdagsága ma éppoly aktuális, mint 50 évvel ezelőtt munkássága kezdetén, amikor 1959-ben megalapította a Laboratórium Színházat, ezért az UNESCO a 2009-es évet Grotowski-évének nyilvánította. Ennek kapcsán rendeztek 2009. október 17. és 21. között Párizsban Jerzy Grotowski színházi antropológiájáról konferenciát, amelyen filmvetítésekkel egybekötött előadásokkal színesítették a programokat. A XXI. század nehezen meghatározható humánus értékrendszerében egyre homályosabbá válik, mit is jelentett Grotowski színháza, valójában mit akart kifejezni groteszknek minősülő figuraalakításaival? Sokan azt hiszik, hogy Grotowski a performance-ok és a happeningek nagymestere, aki alternatív lehetőségek tömegét hozta létre, hogy az individuális szabadság színházában elég legyen csupán az érzelmek, ingerek kifejeződéseinek hatalma, amely a nézőt egy újabb élményhez juttatja, mégpedig úgy, hogy közben az emberi méltóság sérül. Grotowskinál a munkában járt folyamatos út volt a meghatározó, amelyben a legnagyobb szerepet az emberi szervezet és létezés tisztelete képviselte. Kutatásai az emberi bázisra, annak működésére reflektáltak, tehát ezzel a változatlan alapokat határozta meg, hogy az ember mélyére ásson, amikor a fizikai cselekvésekben megtalálta a testemlékezetet. Erre az örökérvényűségre utalt Ludwik Flaszen, a Laboratórium Színház társalapítója, Grotowski egykori munkatársa is a Pompidou Központban tartott szimpóziumon, amikor megkérdezték tőle, mennyire lehet aktuális napjainkban egy negyven évvel ezelőtti kor színháza. Az aktualitás az újabb generációk kérdéseiből, társadalmi-kulturális helyzetének megfelelően adódik, amelyben a biztonságos alapot a változatlan és állandóságot képviselő emberi test adja. De Grotowski esztétikája nem pusztán a színészi technikában valósult meg, hiszen előadásai nem a sikerorientáltságra és az öntetszelgésre irányultak, hanem a transzcendenciában átlényegülő rituális formákra. A vertikális értékét ez képviseli, hiszen ha csak megmaradna a fizikai cselekvések és akrobatikus elemek változatos megjelenítésében, akkor nem tenne mást, mint cirkuszi mutatványnak minősülő ügyességi játékokat és tornaelemeket, vagy színpadi kliséket ügyesen alkalmazó sztereotípiákat felsorakoztató szórakoztatást. A transzcendens keresése nem feltétlenül jelenti az Isten-keresést, hanem a jungi archetípusok egyikével való azonosulást, egy olyan láthatatlan elemmel való találkozást, amely a vitalitáson keresztül valósul meg. Flaszen elmondta, hogy a vitalitás mindig transzcendens, nem hétköznapi valóság, tehát nem lehet lagymatag, csökevényes és kaotikus. A transzcendens az egész testet és embert meghatározza, amelyet a színész az egész lényével képvisel. Ez az ajándék és a szolgálat, az önátadás teljessége. Grotowski színháza ezért nem kommunikáció színész és néző között, hanem a színész önátadása és a néző tanúsága, befogadása. Ezért sem akarták már a későbbiekben semmilyen más eszközzel bevonni a nézőket az előadás menetébe, csupán a nézői tanúságtétel csendes jelenlétéhez ragaszkodtak. Peter Brook a Théatre des Bouffes du Nordban tartott előadása során kiemelte, hogy Grotowski pedagógiáját sokan félreértették, ezért Grotowskira hivatkozva a 80-as években az USA-ban pornográf elemekkel dolgozó előadásokat hoztak létre, pedig Grotowski szakralitása a fegyelmezettségre és bölcsességre épül. Ezért nem lehet profanizálni őt, mert lényegét veszti a szeretetben való önátadás, amely misztérium, egyfajta vallásos színház. A vallásosság nála nem egyoldalúan a keresztény hatást jelentette (színészi elemeit a japán zenből, valamint a hindu Kathakaliból is merítette), hanem általában a hit jelenlétének a tanúságtételét. Még a teljesen ateistának valló közösségben is jelen van a hit, hiszen az általuk is végzett ünnepi szertartások során kifejezett életigenlés transzcendens találkozást kíván. A színházi előadás is, mint ünnep, rituális megnyilvánulás, amelynek mélyebb képességekhez kell vezetnie az embert, miután az ünnepről való tudás még nem emberformáló erő. Meg kell tanulnunk, hogyan ünnepeljünk, az ünnepben résztvevő egyén önátadása mennyire váljon átlényegüléssé az ünnep tartalmainak befogadásához. Ennek pedig elengedhetetlen feltétele az ünnepben való maximális jelenlét, amely képviseli az őszinte embert. Az ünneplésben tanúsított teljesen hiteles jelenlét fejezheti ki csak azt az emberképet, amely minden társadalmi-politikai helyzetben állandó marad. A vallási tudat és a művészet összekapcsolása itt jelenik meg Grotowski kutatásaiban, és vezet a totális teatralitáshoz. Többek között ezt fejtette ki Marc Fumaroli történész, a Francia Akadémia tagja és Marco de Marinis, a Bolognai Egyetem színháztudomány-professzora is október 20-án a Collège de France-ban tartott előadásán. Grotowski antropológiájának lényeges alapköve az önmegismerés a bizalom által. A bizalom feltétlenségében az egyén ráhagyatkozik a mesterre, aki motivál a nyitottság formáinak megtalálásához. A nyitottság egy folytonos munka, amely nem passzív figyelésben merül ki, nem meditációs állapot vagy racionális magyarázat, hanem egy megszakíthatatlan működés, újrakezdett munka, amely állandóan építkezik javítva az esetleges hibákat. Ezért sem lehet Grotowski pedagógiáját csakis elméleti síkon értelmezni, a tréningek és a folyamatos cselekvés, fizikai aktivitás során lehet megérteni őt. Mario Biagini, a pontederai Jerzy Grotowski és Thomas Richards Munkaközpont igazgatóhelyettese színvonalas testjátékkal is kísért előadásában így értelmezte a szeretet kuriózumát, amely olyan ráhagyatkozásban valósul meg mester és tanítvány között, mint a szolgálat. Ez a szolgálat önzetlen ajándéka az embernek, amelyben hiteles önmagát találhatja meg, és megnyílhat a világ felé a horizontális tapasztalatszerzés által úgy, hogy közben lépésről lépésre jut vertikálisan feljebb, a transzcendens tapasztalatok felé. PESTI GÁBORNÉ PUNK MÁRIA