Kritika 40. (2011)
2011 / 1-2. szám - Ónody-Molnár Dóra: Fölszámolt integráció
HfiaBilaffilLi integráció A romák integrációjához az oktatáson keresztül vezetne az út, ez azonban még az Egyesült Államokban is 30-40 évet vett igénybe. Magyarországon nem adtak ennyi időt, az új kormány máris visszafordul, miután kudarcosnak ítélte az eddigi törekvéseket. A romák és nem romák közötti, egyébként is jelentős társadalmi távolság a rendszerváltás után hatalmassá terebélyesedett. Akkoriban egymillió munkahely szűnt meg, egész iparágak tűntek el. A folyamat legnagyobb kárvallottjai a cigányok - foglalkoztatási szintjük az addigi 70 százalékról az ezredfordulóra 30 százalékra apadt. Kertesi Gábor közgazdász egy elemzésében erről azt írja: „A rendszerváltás nyomában megjelenő tömeges munkanélküliség néhány év leforgása alatt viharos sebességgel tette semmissé annak a lassú modernizációs folyamatnak szinte minden eredményét, amely az alapfokú oktatás kiterjesztésével és a szakképzettséget nem igénylő ipari munkahelyek expanziójával integrálni tudta őket, még ha a társadalmi hierarchia legalacsonyabb fokán is egy modern társadalom szervezetében. A foglalkoztatásból való kiszorulás a mélyszegénységig marginalizálta a roma családok egy jelentős részét: mára már kialakult a többgenerációs munkanélküliség, amely - miután az oktatási rendszer képtelen a fölszámolására - újraszüli önmagát. A mélyszegénység egyet jelent az otthoni környezet szegénységével, a rossz egészségi állapottal. A gyerekek életéből hiányoznak a játékok, a könyvek, amelyek fejlesztenék a képességeiket, mint a velük hasonló korú, de jobb élethelyzetben lévő társaiknál, így hátrányuk már az iskola előtt szinte behozhatatlanná válik. A védőnői rendszer épp a szegény településeken nem működik, így a gyerekekkel kapcsolatos információk nem érnek össze - az iskola, a gyerekjóléti szolgálat és a családsegítő jobbára nem is kommunikál egymással. Magyarországon van elég óvoda - csak valahogy épp azokon a településeken nincs, ahol a legnagyobb szükség volna ezekre az intézményekre, így hiába mentek milliárdok a társadalmi megújulás operatív program keretében mindenféle célokra, a száz leghátrányosabb településen nincs óvoda. Nem is csoda, miből lett volna pénzük a pályázathoz szükséges önerő biztosítására? Az óvodai szocializáció, a nevelés elmaradása miatt a szegény gyerekek sorsa ekkorra gyakorlatilag már el is dőlt, az iskolarendszer pedig csak sokszorozza a hátrányokat. A szabad iskolaválasztás bevezetése a 80-as években áttörésnek számított, de azzal a rettenetes következményével szinte senki nem számolt, hogy épp ennek a vívmánynak a segítségével lehet majd kiszorítani ezeket a gyerekeket a jó színvonalú oktatást nyújtó iskolákból. Kinek is kellenek a nehezen tanítható, mélyszegénységben élő, iskolázatlan szülők gyerekei? A jól tanítható, jó képességű középosztálybeli gyerekek szülei kimenekítik csemetéiket és elkülönülve taníttatják a szegényektől, akik olyan iskolákba kényszerülnek, ahol nincs pénz minőségi oktatásra. Ezt a jelenséget nemzetközi mérések is visszatükrözik. Magyarország a PISA-vizsgálatok szerint (ezek az OECD-országok oktatási rendszereit vizsgáló tesztek) Magyarország a világ egyik legszegregálóbb iskolarendszerét működteti közpénzből. A rendszer önmagában hordozza az ellentmondást: közpénzekből más jár a szegény és más a gazdag gyereknek. Visszatérve a szabad iskolaválasztásra: az lehetővé teszi, hogy a szülők a beiskolázási körzethetükhöz tartozó iskola helyett máshová vigyék gyerekeiket (ha a körzeti tanulók felvétele után még van férőhely). Egészen 2007-ig az iskolák szabadon válogathattak a hozzájuk jelentkező gyerekek közül: azt vettek fel, akit akartak. Szintén a rendszerváltás óta az iskolák önkormányzati fenntartásban vannak, ami azt jelenti, hogy a 3400 általános iskolát közel háromezer önkormányzati fenntartó működteti (a többit alapítványi és egyházi). Az oktatási irányítás legfeljebb a kereteket határozza meg (irányít és részben finanszíroz), de az iskolákban zajló tényleges munkát jellemzően az autonómiával rendelkező önkormányzati testületek irányítják. A helyi képviselőket választják, így rendkívül érzékenyen figyelik a választók igényeit, amely jobbára egyértelmű: cigány gyerek ne járjon az ő gyerekének iskolájába, mert balhésak, büdösek, viszszahúzzák társaikat. Az oktatásirányítás 2006-ban felismerte, hogy a rohamosan növekvő szegregáció miatt az iskolaválasztás szabadságát valamelyest korlátozni kell, ezért 2007-től korrigálták a törvényen: ha egy településen több általános iskola működik, akkor úgy kell a körzeteket kialakítani, hogy a település szociológiai adottságait figyelembe véve egy iskolában se növekedhessen jelentősen a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek aránya. Azt is kikötötték, hogy ha a „körzetis gyerekeken” kívül marad hely az iskolában, akkor az odajelentkezők közül kötelesek előnyben részesíteni a halmozottan hátrányos helyzetűt. A gyakorlat fölülírta a törvényhozói akaratot: Kaposváron például, ahol több általános iskola is van, működik egy olyan intézmény is, ahová szinte kizárólag szegény roma családok gyerekei járnak. Az iskola rendkívül rossz színvonalú, a kompetenciamérések eredményei mérföldekkel maradnak el itt az országos átlagtól, de még a második legrosszabbul teljesítő kaposvári iskola eredményeitől is. A törvénymódosítás következtében a körzethatárokat ugyan kénytelen volt az önkormányzat megváltoz-t tatni, így a cigányok lakta szegény- telep egy része átkerült egy „átlagos iskolakörzethez”. Csak épp az önkormányzat erről nem értesítette az érintetteket, tájékoztatási kötelezettségét letudta azzal, hogy a változásokat feltüntette a települési honlapján. Nos, a mélyszegénységben élők csatornázatlan és közvilágítás nélküli utcáiban az internet nem túlságosan elterjedt, így az érintett roma szülők közül senki sem tudta, hogy máshová is vihetné gyerekét, nem csak a telep melletti „C” iskolába. A szegregált iskolából viszont egyenes az út a tartós munkanélküliségbe, amely óriási terheket ró a szociális ellátórendszerre. A szeg- 2 2011. január