Literatura 12. (1937)

1937. augusztus 15. - A magyar irodalom maradandó értékei

szont, hogy a pályájuk erején jelentős lírikusoknak indult s ma más műfaj­­területeken kiváló íróknak e lirikus­ multjáról egyáltalában meg sem emlékezik (Zsolt Béla, Szerb Antal). Vitatkozni lehetne értékítéleteivel, megállapításaival. Például egyenesen haj­meresztő tévedés, hogy Márai Sándor regényét (Idegen Emberek) „memoár­­regényeként könyveli el. Érthetetlen, hogy Tormay Cecil fölében” (oldalakkal!) Szabó Dezsőnek, Márainak és hogy az irodalmi áramlatoknak az előszóban hang­súlyozott súrlódása és párhuzamossága ellenére sem ír a Nyugattal egyidőben megjelent, de a Nyugat­éhoz hasonló mecénások híján hosszabb vagy rövidebb (de éppen fenti oknál fogva, inkább rövidebb) idő múltán megszűnt folyóiratok­ról. (Május, Szerda, A Tett, Ma, Pandora, Magyar írás, Új Kultúra, a régi Láthatár, Együtt, Dokumentum, stb.) A Nyugat körüli polémiákról is csak egyoldalúan emlékszik meg és csak azokról ír, amelyekben a Nyugatnak felfelé vagy ha úgy tetszik, jobbfelé kellett küzdenie, de nem ír a másik oldallal foly­tatott vitáiról, nem ír továbbá arról sem, hogyan fogadta a Nyugatot a későbbi generáció. Pazarló kedvvel és hitünk szerint kissé elhamarkodottan osztogatja és szórja szét írótársai közt az első kezdések érdemét, nyilván abban a hitben, hogy az olvasó úgysem jár utána, valóban Pásztor Árpád volt-e az első magyar regényes életrajz írója s hogy váljon Illyés Gyula egyébként valóban kitűnő könyve az egyetlen­ kitűnő népismertető könyv-e irodalmunkban? (Amit az életrajzi regények műfajáról ír, igaz és nagyszerű megállapítás. Ezt már régen el kellett volna mondani). Viszont megfeledkezik olyan jelentős kezdeménye­zésekről, mint például a könyvből különben is bántóan hiányzó Hevesy Iváné, aki éppen a Nyugat hasábjain teremtette meg és művelte hosszú időn át az igazi és független magyar filmkritikát, akinek filmesztétikai könyve azután igazán és igazolhatóan az első és egyetlen komoly magyar filmesztétikai könyv, amelynek ízlésformáló és kultúrtörténeti jelentősége fel sem becsülhető. (De nem ír sem a műtörténész-, sem a zeneesztétikus­ Hevesyről sem.) Határozott érdeme a könyvnek, hogy a Nyugat mozgalmát ismertetve, fér­fiasan és meggyőzően leszámol a »zsidó áfium« legendájával és érdeme nem­ utolsó sorban az is, hogy hatalmas anyagával, szenvtelen hangja ellenére is vonzó előadásával felkelti figyelmét az ismertetett művek iránt annak az olvasó­nak, aki még semmit sem vagy csak keveset ismer ebből az irodalomból. Mindent összevetve és a könyvre visszatekintve, tulajdon szavaival jelle­mezhetjük íróját legjobban. Azokkal a szavakkal, amelyeket Osvát Ernőről mond el könyve 189-ik oldalán: „Mint az erős meggyőződésű emberek legtöbb­jének, neki is megvoltak a maga elfogultságai s mint az erős meggyőződésű emberek legtöbbjét, őt is a szempontoknak inkább szilárdsága, mint sokasága jellemezte...“ (Az aláhúzások a cikk írójától valók.) A könyv körül támadt zajból könnyen lehetett volna­­valami szép, izgalmas irodalmi pör. De sajnos, hiányoztak hozzá a gerinces Bajza Józsefek, így hát nem lett belőle, csak hitvita, amely az ellenreformáció korabeli hitvitáknak­ útszéli és hisztérikus hangját vette csak át, azoknak termékenyítő ereje és tartalma nélkül. II. Az ember mélyet lélegzik és feláll az íróasztaltól, a könyvespolchoz lép s behelyezi a Schöpflin-könyvet a többi közé. Behelyezi és nagy­ot füttyentve elá­mélkodik, milyen hosszú sort foglalnak már el könyvespolcán a kortársi irodalomtörténetek. Egyszeriben kedve támad belelapozni ezekbe a könyvekbe. Milyen érdekes és kedvesen kalandos vállalkozás lenne most újra és alaposan

Next