Magyar Géniusz, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-05-13 / 20. szám
1894 MAGYAR GÉNIUSZ A KÉT FECSKE. Fényes szárnyaddal szállj oda, Hol ülnek nagy könycseppjei, A dalát, ha tán elhallgatott Vidd vissza kérlek, vidd neki. Az egyik mintha intene : Ereszsz be, én jó hirt hozok, Köszöntenek volt társaid. A rég elnémult dalnokok. S kitárom rég zárt ablakom, Talán az egyik majd bejő ? De mind a kettő elröpült: «■Jobb kinn a szabad levegő.» Két fecske ül a háztetőn, Béranger kedvencz madara, Kit úgy küldött hozzá az ég A börtön mély rostélyba. Menj üdvözöld ősz mesterem! A Hirondelle-t, ki fogva van, Régóta várlak kis madár, De máshol is várnak sokan. AZ ETELEK KIRÁLYA. IRTA : GÁRDONYI GÉZA. A falu nyáron zöld , őszszel sárga, télen fehér. Ez a fehérség tiszta és határtalan. Hó, vastag puha terítő van mindenen. A keresztet is fehér prém díszíti, s az Úr Jézusnak töviskoszorus fején magyaros nagy fehér kucsma van. A hídon álló szent János is fehér hermelin palástot kapott. A patak mértföldekre nyúló hosszú vastag hódunyhával van betakarva. A jó Isten takarta be a kis halakat, meg a békákat, hogy meg ne fagyjanak. A falu és a város között ilyenkor csak annyi a különbség, hogy városon a házmesterek hányják a havat, falun pedig a háziurak, és hogy a falusi háziurak örülnek a hónak, a városi házmesterek pedig nem örülnek. — Gyerünk vadászni, — szólott egy reggel a Marczi bátyám. Ez a Marczi bátyám tisztességes falusi birtokos ember volt. Kár érte, hogy meghalt , meg az is kár, hogy csupán csak egy láda kalendáriumot hagyott rám örökségül. Elmentünk vadászni. Tisza is velünk jött. Tisza kutya volt, becsületes, okos állat. Mindössze egyszer követett el vagyon ellen való kihágást, mikor a harangozó kolbászgyűjteményét ellopta. A harangozó, éppen újév napja lévén, el is volt keseredve, hogy ilyen rosszul kezdődik az esztendeje, s nem tudván a tettest mindjárt kinyomozni, az összes falusi kutyákat pofonverte egy falapáttal. A kutyák azóta turulva futnak a kertek alá, mikor a harangozót megpillantják. Hát mondom, ez a Tisza jött velünk. Ritkán szoktunk vadászni, mert Marczi bátyámnak régimódi kapszlis puskái voltak. Ha kevés port tettünk beléjük, nem vitték a sörétet, ha pedig sok volt a töltés, akárcsak egy eleven lólábat szorítottunk volna magunkhoz. Tiszát zsinegre kellett fogni, hogy a nyulakat el ne kergesse a puskánk elől. Marczi bátyám a bal lábához kötötte a jeles állatot. — Én leülök ide a fűzfához — szólott. — Te pedig eredj a rét túlsó végére. De vigyázz, hogy ha köztünk szalad el a nyúl, rá ne lőjj, míg az én irányomban jár, azután rálőhetsz kettőt is. Eleinte nagy érdeklődéssel lestem, vártam a nyulakat. Nem jöttek. Lehet, hogy más határban volt dolguk, lehet, hogy ők is lestek bennünket. Belehúzódtam a bundám mélyébe és jószót aludtam. Hiador. Légy üdvöz, áldott kis madár! Szabadság égi hírnöke, Meg vannak-e friss szárnyaid ? A legszebb tollad meg van-e ? AZ ÚJ ORSZÁGHÁZ. ISS GYÖRGY SZOBORMŰVE I. 317