Magyar Géniusz, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1894-06-17 / 25. szám

1894 kl ÁLARCZOSBÁL. IRTA : BROCINER MARCO. — Miért nem jön már egyszer? Hisz kilencz óra lesz! — szólt Annuska türel­metlenül dobbantva piczi lábával és hófehér, magas homlokát összeránczolta. Az ajtóhoz lépett, hall­gatózott, majd pedig fel és alá sétálgatott a sze­gényes szobában, melyet egy régi olajlámpa világí­tott meg. Aztán megállott a ho­­mályosodni kezdő tükör előtt, bal kezével a kardot markolta meg, jobbjával pedig katonásan tisztelgett. Játszi mosoly jelent meg a félig nyílt ajkakon, me­lyek közül a fehér fogsor csillogott elő. Szép volt. Telt arcza üde rózsa­színben játszadozott, sö­tétkék szemei pedig fény­lettek, mint a csillagok. S mily jól illett neki a kecses huszár-egyenruha! Milyen nagynak, deli­nek tűnt fel benne! Milyen feszesen simult a ruha a nyúlánk testhez! Elnevette magát, midőn megnézte a tükörben deli alakját. A szomszédszoba felé tartott, kinyitá az ajtót és csengő, vidám hangon szólt be: Kész vagy már, Léni ? — Igen, Annuska, el­végeztem már munkámat. — Akkor jer be s nézd meg, szép vagyok-e ? Bámulva nézte nővére fenséges alakját, ideges borzongás futott végig testén, ajkai pedig alig hallhatóan rebegték: — Milyen Szép vagy, Annuska, hisz ma mindenki beléd szeret! — Ugy­e, édes Léni, jól illik ez a ruha? De ne gondold ám, hogy önhitt vagyok. Nem, te is eljösz a mulatságra, igen, igen, ne nézz rám olyan furcsán, meghiheted, nem tréfálok. Annuska a kerevethez szaladt, egy cso­magot vett fel és átnyújtotta nyomorék nővérének. —Kis bársonykabát van benne, ezüst zsinórokkal, aztán tricot-nadrág és egy széles kalap. Apród-ruha, mely neked jól fog állani. Gyapjúval van kitömve, úgy, hogy nem látszik meg hibás vállad. És sorjában kitek­té az asztalra az egyes tárgya­kat. A nyomorék lelkében valóságos harcz dúlt; már kinyujta kezét, hogy azo­kat magáévá tegye, midőn kinyílik az ajtó és egy fiatal ember ront be, ka­­czagva, tapsolva. A púpos arcza elvörö­södik. — Menj csak egyedül, Annuska — szólt s nesz­telenül vonult vissza szo­bájába, bezárta az ajtót, az ablakhoz ült és z sírt. A félig nyitva maradt ajtónál Léni jelent meg. Arcza halavány, rán­­czos volt, egész alakja szikár, félvállú volt. Csak szemei, nagy fekete szemei voltak szépek, csillogtak, mint a gyémánt. Annuska eltávozott vő­legényével. Lénire már senki sem gondolt, sem nővére, sem Vilmos. A púpos felkelé s forró arczát a hideg ablaküveg­hez szorította. Fájt neki, hogy Annuska teljesen megfeledkezett róla, mihelyt vőlegénye megjelent. Pedig ha Annuska még unszolja egy kicsit, ha Vilmos bátorítja, akkor elment volna. Miért ne legyen neki is egyszer öröme jelenjék meg ő arczosbálon ? Álarczosbál! Milyen el­ragadó lehet ott minden ... Kinyitá az ablakot és ? Miért ne is az ál- JÓ CZIMBORÁK. MAGYAR GÉNIUSZ Elmúlt tavasz minden rügyéhez Szerelmünk egy-egy percre fűz. — Ma már a szivünk máskép érez, Nincs benne már se vágy, se tűz. Múlt nyárnak minden szép virága Nekünk kínált csak illatot, — Szivünkben szintén ősz jött nyárra, S csak hervadást, közönyt hagyott. Egy éve még lángolt a vérem Ha megfoghattam kis kezed,­­ a nyár ott lelte száz levélen Fölirva, nagy szerelmemet. — Új rügy fakadt a fák tar ágán, Veröfény hirdet ríj tavaszt, — A szerelmünk hervadt rózsafáján Új bimbót semmi sem fakaszt! ELMÚLT TAVASZ írta : Erdélyi Zoltán. Nyugodt az arczom, hogyha látlak, Nem lángol a tekintetem, S tudod te is: nem téged várlak, Ida íígy találkozol velem. S ha elsétálunk egymás mellett . Még csak nem is köszöntelek, — Miért is rónék rád ily terhet! — A cl­son fogadnád — úgy lehet!­­Sorsunknak volt az csak szeszélye, Hogy minket együvé hozott, Bohó álmunknak elmúlt éve Azért mért lelme átkozott? Emléke nem fáj! mért feledjem ? A hogy éjj virágot nem fakaszt? Okát adom, még föl nem leltem, De várom az igaz tavaszt! 397

Next