Magyar Géniusz, 1894 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1894-06-17 / 25. szám
1894 kl ÁLARCZOSBÁL. IRTA : BROCINER MARCO. — Miért nem jön már egyszer? Hisz kilencz óra lesz! — szólt Annuska türelmetlenül dobbantva piczi lábával és hófehér, magas homlokát összeránczolta. Az ajtóhoz lépett, hallgatózott, majd pedig fel és alá sétálgatott a szegényes szobában, melyet egy régi olajlámpa világított meg. Aztán megállott a homályosodni kezdő tükör előtt, bal kezével a kardot markolta meg, jobbjával pedig katonásan tisztelgett. Játszi mosoly jelent meg a félig nyílt ajkakon, melyek közül a fehér fogsor csillogott elő. Szép volt. Telt arcza üde rózsaszínben játszadozott, sötétkék szemei pedig fénylettek, mint a csillagok. S mily jól illett neki a kecses huszár-egyenruha! Milyen nagynak, delinek tűnt fel benne! Milyen feszesen simult a ruha a nyúlánk testhez! Elnevette magát, midőn megnézte a tükörben deli alakját. A szomszédszoba felé tartott, kinyitá az ajtót és csengő, vidám hangon szólt be: Kész vagy már, Léni ? — Igen, Annuska, elvégeztem már munkámat. — Akkor jer be s nézd meg, szép vagyok-e ? Bámulva nézte nővére fenséges alakját, ideges borzongás futott végig testén, ajkai pedig alig hallhatóan rebegték: — Milyen Szép vagy, Annuska, hisz ma mindenki beléd szeret! — Ugye, édes Léni, jól illik ez a ruha? De ne gondold ám, hogy önhitt vagyok. Nem, te is eljösz a mulatságra, igen, igen, ne nézz rám olyan furcsán, meghiheted, nem tréfálok. Annuska a kerevethez szaladt, egy csomagot vett fel és átnyújtotta nyomorék nővérének. —Kis bársonykabát van benne, ezüst zsinórokkal, aztán tricot-nadrág és egy széles kalap. Apród-ruha, mely neked jól fog állani. Gyapjúval van kitömve, úgy, hogy nem látszik meg hibás vállad. És sorjában kitekté az asztalra az egyes tárgyakat. A nyomorék lelkében valóságos harcz dúlt; már kinyujta kezét, hogy azokat magáévá tegye, midőn kinyílik az ajtó és egy fiatal ember ront be, kaczagva, tapsolva. A púpos arcza elvörösödik. — Menj csak egyedül, Annuska — szólt s nesztelenül vonult vissza szobájába, bezárta az ajtót, az ablakhoz ült és z sírt. A félig nyitva maradt ajtónál Léni jelent meg. Arcza halavány, ránczos volt, egész alakja szikár, félvállú volt. Csak szemei, nagy fekete szemei voltak szépek, csillogtak, mint a gyémánt. Annuska eltávozott vőlegényével. Lénire már senki sem gondolt, sem nővére, sem Vilmos. A púpos felkelé s forró arczát a hideg ablaküveghez szorította. Fájt neki, hogy Annuska teljesen megfeledkezett róla, mihelyt vőlegénye megjelent. Pedig ha Annuska még unszolja egy kicsit, ha Vilmos bátorítja, akkor elment volna. Miért ne legyen neki is egyszer öröme jelenjék meg ő arczosbálon ? Álarczosbál! Milyen elragadó lehet ott minden ... Kinyitá az ablakot és ? Miért ne is az ál- JÓ CZIMBORÁK. MAGYAR GÉNIUSZ Elmúlt tavasz minden rügyéhez Szerelmünk egy-egy percre fűz. — Ma már a szivünk máskép érez, Nincs benne már se vágy, se tűz. Múlt nyárnak minden szép virága Nekünk kínált csak illatot, — Szivünkben szintén ősz jött nyárra, S csak hervadást, közönyt hagyott. Egy éve még lángolt a vérem Ha megfoghattam kis kezed, a nyár ott lelte száz levélen Fölirva, nagy szerelmemet. — Új rügy fakadt a fák tar ágán, Veröfény hirdet ríj tavaszt, — A szerelmünk hervadt rózsafáján Új bimbót semmi sem fakaszt! ELMÚLT TAVASZ írta : Erdélyi Zoltán. Nyugodt az arczom, hogyha látlak, Nem lángol a tekintetem, S tudod te is: nem téged várlak, Ida íígy találkozol velem. S ha elsétálunk egymás mellett . Még csak nem is köszöntelek, — Miért is rónék rád ily terhet! — A clson fogadnád — úgy lehet!Sorsunknak volt az csak szeszélye, Hogy minket együvé hozott, Bohó álmunknak elmúlt éve Azért mért lelme átkozott? Emléke nem fáj! mért feledjem ? A hogy éjj virágot nem fakaszt? Okát adom, még föl nem leltem, De várom az igaz tavaszt! 397