Magyar Pedagógia 74. (1974)

1974 / 2. szám - HEGYI JÓZSEF: Csokonai és Sárospatak

HEGYI JÓZSEF CSOKONAI ÉS SÁROSPATAK Sárospatak századok óta úgy él a magyar köztudatban, mint a hagyományok, emlékek városa. Hírét-nevét az országban, de hazánk határain túl is szétvitték azok a kimagasló történelmi személyiségek, királyok, szabadsághősök, állam­férfiak, tudósok, írók, költők, művészek, nagy pedagógusok, akik kőcsipkés várában éltek vagy ősi kollégiumában tanultak és tanítottak. A sárospataki híres diákok sorában tartjuk számon a magyar felvilágosodás lelkes bajnokait: Bessenyei Györgyöt, aki 5 évig, Kazinczy Ferencet, aki 10 évig volt a kollégium növendéke, és a kor legnagyobb lírikusát, a 200 éve szüle­tett Csokonai Vitéz Mihályt. Alig van nemzeti történelmünkben, kulturális életünkben évforduló, amelynek valamilyen vonatkozása ne lenne ezzel a nagy múltú kisvárossal, Sárospatakkal. Így hát itt gyakran van alkalom a múltat idézni, mert emlékezni nemcsak melengető érzés, de kötelességünk is. A múlt, a történelem elválaszthatatlan a jelenünktől, ahogy éppen Sárospatakon mondta 1930. május 11-i felolvasó­estjén a kollégium híres diákja, Móricz Zsigmond: „Minden perc az előző percek folytatása, minden élet az előző életek folytatása.” Ha a múltunkat felidézzük, jobban megis­merjük általa önmagunkat, s valóságos értékeink tudatában jobban tudjuk becsülni jelenünket. Csokonai Debrecenben mint teológus a poétai osztály publicus praeceptora volt, Csurgón pedig — ha csak kis ideig is — valóságos tanárként működött. Sárospatakon nem várt rá semminemű pedagógusi feladat, itt nem pedagógus, csak diák volt. De mint diák — sok nyelvet beszélő, rendkívül nagy tehetségű, univerzális műveltségű, országos hírű költő és melegszívű barát — igen nagy formáló-nevelő hatást tudott gyakorolni a kor száraz verbalizmusában élő pataki ifjúságra. Sárospatak szeretettel ápolja a költő pataki diákéletével kapcsolatos írott és tárgyi emlékeket. Életének mélypontján volt, amikor be sem várva Debrecen­ben a nagytiszteletű Budai Ézsaiás rektor elnöklésével 1795. június 20-án összeült sedes scholastica, azaz iskolaszék nyolcadik sessiojának elmarasztaló ítéletét, eltávozott a debreceni kollégiumból. De már öt nappal előbb, június 15-én az esti áhítat után az oratórium „nagyobbik szószékére” ment, és önérzetes beszéd­ben vett búcsút tanáraitól és mintegy 450 diáktársától, mégpedig a kollégiumi szokásoktól eltérően nem latinul — amit az iskolaszéki tárgyaláson külön is felróttak neki —, hanem magyarul, lelkére kötve diáktársainak: „Magatoknak nagyobb tökéletességtekre, édes hazánknak s boldogtalan nemzetünknek na­gyobb dicsőségére, embertársaitoknak több-több segítségére legyetek . . . Én is erre törekedtem, kedves idejebéli társaim, s erre is fogok utolsó leheletemig törekedni.. .”

Next