Magyar Pedagógia 95. (1995)
1995 / 1-2. szám - SZEMLE - NAGY MÁRIA: Somos Lajos, 1952-ben, a III. B-ről
könyvek, segédkönyvek és módszertani útmutatók (köztük a sorozat 46. köteteként megjelent, jónéhány nemzedék számára máig emlékezetes Laricsev-féle algebrai feladatgyűjtemény) szolgálták a korabeli pedagógusok felkészítését az új politikai korszakra. Egy idő után a magyar szerzők is beletanultak az új gondolkodásba, és 1952 után már jelentős számban megjelentek eredeti, magyar szerzői munkák is (nem egy szerző neve ismert az előző sorozatból). Hogy ebben aztán megjelent-e valamilyen rejtett formában a kiátkozott gyermeklélektani szemlélet, arról csak a könyvek részletesebb tartalmi elemzése adhatna eligazítást. Szerzőnkhöz visszatérve, azt mindenesetre most már talán jobban érthetjük, hogy Somos Lajos új korszakra aktualizált, ám mégis mélyen a gyermektanulmányi iskola hagyományaihoz kötődő nevelési gondolatai miért csak a Köznevelés rövid cikkei között jelenhettek meg. Szerzőről, időről, műről - a kései olvasó szemével: A III. B. osztályról írt cikk mai szemmel talán legmegrendítőbb része az, amelyben a szerző beszámol az osztállyal tett kirándulásáról. A közös élményszerzés céljából az osztály a Mátrába utazik, ahol is az osztályfőnök pedagógiai célzattal (hogy „népünk nagy közösségével is erősítsem a kapcsolatokat”), elviszi a tanulókat a recski ércbányába. Tudta? Nem tudta? Somos Lajos, hogy a korszak legradikálisabb politikai átnevelő intézménye, a recski munkatábor közelébe vezette „nem elég fejlett politikai tudatú” tanulóit? S ha tudta, vajon mekkora bátorság kellett hozzá, hogy a cikkben leírt öt tulajdonnév (Makarenko, Mátra, Galyatető, Galyaszálló és Recsk) közötti asszociációkat a korabeli és az esetleges kései olvasók számára lehetővé tegye? S ha nem tudta (ami valószínűbb), mekkora vakság kellett hozzá, hogy az értékek, eszmék valamint a pedagógia tudomány elmélete és gyakorlata iránti tisztes elkötelezettsége erősebben irányítsa életét, mint az őt körülvevő közvetlen gyakorlati világ (meglehet: elrejtett) tényei? S vajon mi késztette őt - netán az őt faggató szerkesztőt (Pécsi, 1984, 35. o.) - arra, hogy harminckét évvel később, az osztályra visszaemlékezve szót se ejtsen semmiféle mátrai kirándulásról, recski ércbányáról, ellenben három napos budapesti kirándulásról és a Gellért szálló kioszkjában hallgatott zenéről meséljen? Somos Lajos életét és munkásságát, mint sok más, hozzá hasonlóan tisztes és munkás kortársáét, a szakma és a konstruktív szolgálat iránti elkötelezettség vezette. A kései recenzenst a pálya e szakaszának felvillantásakor leginkább az a kérdés foglalkoztatja, hogy vajon képes lesz-e valahol, valamikor, valaki úgy megírni a huszadik század magyarországi neveléstörténetét, neveléstudomány-történetét, hogy annak szereplői a saját helyiértékükre kerüljenek? Hogy a kis elhallgatások, a megfejthetetlen üzenetek és utólagos belelátások útvesztőjében eligazodjunk? Hiszen e történetben, már csak e tudomány erős gyakorlatkötöttsége miatt is, mindvégig szétbogozhatatlanul összekeveredett „a szakma” (esetünkben: a neveléstudomány) és „a társadalom” (azaz: a mindenkori aktuális társadalompolitika) szolgálata. Ezt a minden bizonnyal elkerülhetetlen összefonódást csak erősítette, hogy a szakma művelőiben láthatólag mindig erősebben működött az aktuális társadalompolitikához való igazodás kényszere, vágya, mint az esetleg eltérő gondolkodású, értékű, ám az adott társadalompolitikától idegenkedő vagy azáltal kiátkozott kollégáikkal vállalt szakmai szolidaritás? S ez éppúgy ve