Magyarságtudomány 1. (1942)
1942 / 2. szám - Sárkány Oszkár: Magyar tájszemlélet
ki, azt kétfelé választva, s a mohos szikláról virágos vad bokrok hajolnak alá a szédítő tomboló örvénybe, örök reszketésben tartva az ágaikat hintáló zuhatagtól.Címe mennyire otthon érzi magát Jókai e tájon, mihelyt sikerül egy kis mozgást találnia. A mozgás, a történés, a küzdelem az ő eleme : nyugodt tájjal nem tud mit kezdeni. Figyeljük meg megszemélyesítését : a Rima vakmerő, mintha örök harc dúlna hegy és víz között. Már itt céloznunk kell a Vaskapu híres leírására, hol egészen hasonló fogással ad élénkséget a tájképnek. De nem a folyó az egyedüli mozgó e képen : a zuhatag csöppjeiben tükröző szivárvány, a sziklán élő vad bokrok. Ha tovább olvasunk, rózsaszín pisztrángok és fehér kígyók merülnek fel a fekete habokból, azután kiszabadul a folyó, majd korbácsolja a medrében fekvő sziklatömböt, melyet egykor ő hengergetett idáig. Ezen a tájképen legnagyobb szerepük az állítmányoknak van. Sajnos, el kell hagynunk a folyót, az íróval tovább másszuk a hegyeket, fenyvesek következének, a látóhatár kiszélesedik, a köd leszáll a völgyekbe, ám előttünk mindig magasabb hegyek emelkednek, alattunk a Rima forrása, kis tó, melyben hattyúk úszkálnak. Azután tovább, míg a legmagasabb tetőről — s most figyeljük meg ezt a színpadias előkészítést — megpillantjuk az ezüst havasok elérhetetlen csúcsait. Elég is ennyi ebből a nehezen áttekinthető képből. Arannyal, Petőfivel szemben milyen kevéssé vizuálisnak látszik Jókai, mennyire nehezen tudja egy bonyolult táj szerkezetét felvázolni, mennyire elvész a vidék tektonikus szerkezete a romantikus és érdekes részletek tömkelegében. De mennyire megélénkül, amint egy kis mozgást fedezhet fel a különben kihalt tájban. Az ő eleme a küzdelem, az ellentétek, a hangok. Ebben a nemben talán legszebb a Vaskapu leírása az Aranyember legelején. Először óriások építette templomnak látja, s mint ilyet írja le, építészetből, stílusokból kölcsönzött hasonlatokkal. A tájat úgy nézi, mint művet, ha nem is emberek, óriások alkotását. Ezt a komor architektúrát megszakítja egy magányos, csendes völgy. Itt az ellentétek egymás mellé állításával igyekszik hatást kelteni. Közismert romantikus fogás. Csak ezután fedezi fel a falak között, a falak alatt a Dunát. A tájkép legfeledhetetlenebb szakasza következik most. «Az ősz óriás hőssé ifjúi, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bérctömeg ül ki néhol medre közepébe, mint valami rémoltár ; az óriási Babagáj, a koronás Kazán-szikla ; azokat felséges haraggal ostromolja, rájuk zúdulva elől, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamederben ; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül. Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt s a széttört sziklákon keresztül ömlik tajtékozva, másutt megtörlik a kanyarodó szoros bércfalnál s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival...» Az idézett részlet stiláris szempontból is figyelemreméltó : van benne valami époszi. Nem mintha Homérosz vagy Vergilius tájképeihez köze lenne : az ősi elemek e birkózásában van valami epikus, szinte mithi-