Koszoru. A Petőfi-Társaság heti közlönye 2. (1884)
1884 / 10. szám - ifj. Nagy György: Petőfi Sándor életéből
KOSZORÚ 155 — Lásd sógor, — folytatá a keserű fájdalom hangján, — ilyen sors jutott a szegény magyar íróknak! . . . Pedig barátom csak tengődöm, alig tudok megélni. Összes műveimet 1500 pengő forintért kérik. — Bizony sógor, abból nehezen lesz háromemeletes házad Pesten. De még ezt mi a kicsit is aligha tudnád megszerezni a magad emberségéből, ha így fizetnek. — Legtöbbet még Emich Gusztáv ígért. — Mennyit? — Az még a legbecsületesebb a többi közt, mert ő 2000 forintot ajánlott. — Ne add annyiért Sándor. Hisz míg más munkájából ezer példány elkel, addig a tiedből tízezer példányt adhat el a kiadó, - szólt közbe Petőfiné. — Nem értesz te ahhoz lelkem. Nem ismered te még azt a népet. Vérszopóbb az a hiénánál. — Már engedj meg Sándor, de ebben tökéletesen igaza van Julinak. Én sem ad-nám oda olyan olcsón. — Biz ez potomár sógor, arról szó sincs. De a kényszerűség mindenre ráviszi az embert. Alamizsnából csak nem élhetek ! — Azt én se szeretném megérni, — jegyzé meg Bathó — de ne félj, nem is fogsz arra rászorulni. Meg tudod te keresni a kenyeredet a tolladdal is. — Hadd el sógor! Magyar író tolla ! nem ér egy fabicskát. Fel is hagyok én ezzel nem sokára. Karddal cserélem fel a tollat. Nagyobb szükség van most arra. — De hát mivel megy el? Honnan teremtesz pénzt? — Elfogadom az Emich ajánlatát. — Sándorkám, mind csak fel nem veszed ? Hát én miből éljek ? — kérdé Petőfiné. — 1600 forintot felveszek, 400-at meg itt hagyok neked. Elég lesz ennyi ? — Én nem bánom. Tégy, amit akarsz. — Talán nehezedre esik, hogy kardot kötök ? Hiszen most minden jóravaló em-ber a csatatéren van. — A te dolgod. Csak azon csodálkozom, hogy te még csak most jöttél erre a gondolatra, mikor már a haza fiatalságának színe-java harcol. E szavakra Petőfi sógorára nézett. Sárpadi arca kipirult. Nagyon fájhatott a költőnek, hogy ép imádata tárgya, saját neje az, aki olyan kevésre becsüli az ő lángoló hazaszeretetét. Villogó szemének tekintetében szembetűnőleg észrevehető volt a zavar, a megbántás, a mély lelki gyötrelem kifejezése. Ideális szerelmének ilyen kevésre becsülése, egész valójában megrendítette. Homlokát mély redőkbe vonta s két kezével íróasztalára könyökölve, mély gondolatokba merülten bámult maga elé . . . Ezután hosszabb csend állott be, mialatt a költő nejét több ízben vizsgáló tekintettel szemlélte. De az ő fájdalmas tekintete és e sokatmondó, jelentőségteljes csend arra semmi legkisebb benyomással nem volt. Az az arc változatlan maradt. A költőt végtelen bánthatta ez a közöny, s ezt a szeméből kicsordult két nagy könycsepp is igazolta, íróasztalától felállott, arcát az ablak felé fordította és kendőjével törölte szemét — Ne busulj Sándor, lesz az még roszszabbul is — szakította a csendet félbe sógora. A világ rendesen hálátlansággal szokott fizetni. Erre a költőnek egy mély sóhaja és igazoló kézmozdulata volt a válasz — Ne törődj semmivel — folytatá Bathó — hadd itt ezt a zavaros fővárost és gyertek ki velem Jász-Ladányra. Töltsétek nálam a nyarat. Ne félj, ott nem fogod unni magadat. Írhatsz, olvashatsz nálam is eleget, ha kedved úgy tartja még vadászhatsz is, vagy ha azt nem akarod, kedvedre barangolhatsz a Millér-erdőben. A költő erre nem válaszolt semmit. — Tán azért nem válaszolsz, hogy a jászokkal nem rokonszenvezel ? — Ne is híjj. Nem megyek hozzád. Utálom azokat a kanálfülű jászokat. (Ez a szabadszállási követválasztásra vonatkozik, a mikor Nagy Károly ellenében alig kapott egy pár szavazatot. A költő e szavait igazolja továbbá : »Nem nagyhírű város Jászberény városa, itt a fejem, ráteszem, nem is lesz az soha« kezdetű költeménye is.) — Hát aztán csak azért jöttél Pestre, hogy magadhoz hívjál? — folytatá a költő. — Egyrészt ezért is. De még hivatalos functióban is járok. — Miféle hivatalos dologban ? — A nemzetőrök részére rendeltem meg csákókat és fegyvereket. De amint látom