A Petőfi Társaság Lapja, 1877. január-június (1. kötet, 1-26. szám)
1877-06-17 / 25. szám
f. JL. EGY CSEPP VIZ. (Beszélyfüzér.) (Folytatás.) Az összetorlódott viz a hid alatti szorosból tajtékozva szökött ki, és rohant tova, — a látvány egy óriási zúgót képezett. A nő most már félelem nélkül, sőt egykedvűen lépdelt át a bürün, — járt ő már többször ily helyen, midőn lábai alatt a vad vizek zajogtak, — de mi legfőbb, kedves gyermeke nem volt vele, s nem volt mit féltenie. — Gyorsan és biztos lépésekkel haladt át a hídon. — Azt persze nem bírta nő létére megmérni, hogy ha már látott is vad vizeket, de ilyent mint ez soha. A szűk pont előtt a viz fenekén az idáig gördített kövek, ládák és zsákok akadtak meg, — felszinén az elragadt fatörzsek, gályák és haraszt, közbül a szekér, — és a vizszoros egyszerre eldugult, — a torlasz egyre gyarapodott, az ár rohamosan emelkedett, már a hidat fölérte, — egy újabb fatörzs vágtatott alá a viz hátán és mire a nő kosarát hátára vette és a hidhoz érkezett, épen mikorra lábát akarta rátenni, a tönk sebes rohammal ütközött a hídgerendába, s azt helyéből kiütötte és magával ragadta. Az ár oly gyorsan nőtt, hogy a nőnek alig engedett időt a visszavonulásra, jóllehet a terep emelkedése már tíz lépésnyire kezdődött. A magaslaton megállapodva ismerte fel helyzetét, — a hidat az ár elsodorta, sőt gyermekétől elzárta, — ő a vizen innen szorult, és gyermeke tubán maradt — egyedül. Ijedtség lepte meg a nőt. Mi lesz gyermekéből? — Bár tudna hazamenni vezető nélkül, de végre is eltéved az erdőben, nem találja el a helyes ösvényt .... Ekkér tépelődött magában a nő, — aztán átkiáltott a vizen a leánykához, de bár az egész völgy alig volt 80—100 lépésnyi széles, a kis leány a kiáltásból mit sem hallott. — Való, hogy az árvíz zajgása és a szél zúgása nagyon megtompították a hangot, de most különben sem hallaná, mert amint az anyja a gályákból készített nyughelyre letelepítette, tíz lépésnyire sem távozott még, midőn már az elfáradt, átfázott és kiéhezett gyermek előbb fejét lehajtva, aztán összekuporodva, mélyen elaludt. A nő kétségbeeséssel határos állapotba esett. Leánya vagy megfagy, vagy legalább is annyira 49 I. kötet. BUDAPEST, 1877. junius 17. 25. szám. A PETŐFI-TÁRSASÁG LAPJA. FOHÁSZ ÉS SÓHAJ. Maradj alant ma szárnyaiddal Magasba vágyó dal . . . dalom ! Kunyhók között zendülj ma, halkai, Bútól árnyékolt ajkamon. Keresd fel a nyomor viskóit, Hol — mig a palotákba’ fenn Fény és illat varázsa bódit — Pusztító doh és szertelen. Hol torzult arcú kisdedével Éhséget erntet a szülő; Mig a lakmárzók víg zenével Vegyült zaja fülébe jő ... ! Hol egy kis rongy, nagy munka bére ; A melynek árán más felől Bíbor között, kénynyel henyélve, Feslett fényűzés tündököl. Hol a tudásnak égi fényét Kioltották az oktatók . . . Meghagyva az ínség reményét : A síron túli égi jót ... ! S vigasztalásul a szivekben Nincsen sehonnan semmi más, Mint mely a mélyből fel-fellebben — Egy hő, áhitatos fohász! — Lebegj alant, hol a csatáknak Vértől párolgó térin át, Hadintéző vad átkok szállnak, S haldoklók nyögnek halk imát. Holott gyilkolni egy bitor kéz Isten nevében ad jogot; S meggyilkolni minden jogot kész, Mi nékünk Istentől jutott . . . Hol a testhalmok gőzkörében Sápadtan fut a nap tovább . . . S a borzadalmas csendességen Csak egy sóhajtás réved át . . . S vedd szárnyaidra ezt a sóhajt S azt a fohászt . . . s szállj föl vele — Kit lelkem szomja csüggve óhajt: Egy örök Isten elibe . . . ! S rakd zsámolyához, hadd szemlélje, S ismerje fel forrásait — — Hogy még e föld igázott népe Megváltók sorát várja itt! ! TÓTH ENDRE.