Pszichológia 17. (1997)
1997 / 3. szám - MÚLTUNK - PATAKI FERENC: Töredékes számvetés
denkit csak a maga minőségében lehet mérlegelni és megítélni. Ennek szem elől tévesztéséből sokfajta zavar ered tudományunkban. Végül is — azt hiszem — legalábbis két dologra minden pszichológusnak szüksége van, tekintet nélkül arra, hogy hol és milyen minőségben dolgozik. Meg kell őriznie képességét a friss és el nem közönyösülő rácsodálkozásra , önmagunkra, a másik emberre, az emberi viszonylatok kimeríthetetlen tengerére és a váratlan, magyarázatra váró tényekre. Talán ez a forrása a másik nélkülözhetetlen tulajdonságnak, a kíváncsiságnak, éspedig az affajta kíváncsiságnak, amely magára a dologra (lett légyen szó páciensről vagy kísérleti tényről) irányul, nem pedig önmagára, önmaga teljesítményére. Egyebekben pedig a professzionális készségek — a tehetség szabta határok között — mind megtanulhatók, ha megvan ehhez a szükséges szándék és akaraterő, s a gyorsan változó-fejlődő pszichológiában oly nélkülözhetetlen folytonos tanulási-tájékozódási szenvedély. Talán még egy mozzanatot említenék: mint minden emberrel foglalkozó és magára az emberre irányuló mesterségben, a pszichológiában is perdöntő a pszichológus integritása, morális hozzáférhetetlensége, „tisztakezűsége”. A személyes hitel itt nem nélkülözhető — legyen bár szó a kísérleti adatok kezeléséről vagy a másik emberhez (beteghez, ügyfélhez) fűződő viszonyról. *** Az eddigiekből logikusan ered, hogy valamiképpen rendeznem kellett egyetemi tanulmányaim ügyét; e tekintetben üdvös nyomás is nehezedett rám. 1949 nyarán pedig a népi kollégiumi mozgalmat is felszámolták, a mozgalmi létnek ez az útja lezárult. Ekkor kínálták fel azt a lehetőséget, hogy Moszkvában folytassam (pontosabban kezdjem élőtről) egyetemi tanulmányaimat. Az előzmények ismeretében talán érthető, hogy a pszichológia-pedagógia szakos tanári diploma megszerzése mellett döntöttem; ez arra képesített, hogy e tárgyak tanára legyek pedagógusképző intézményekben. Meglehet, hogy a döntésben némi szerepet játszott a Vasvári Pál Akadémia sorsa is. E hosszasan tervezgetett Akadémia kultúrpolitikai szakára óhajtottam lépni, de a „fordulat éve” ezt az intézményt is a történelem süllyesztőjébe lökte; túlságosan is a népi kollégiumi mozgalom szülötte lett volna. A választott szakom némiképp „pótcselekvésnek” is vélhető; a pszichológia—pedagógia szak nem is állt olyan messze (akkori képzeteim szerint) a kultúrpolitikusi hivatástól. (A politika világa — mint annyi kortársamat — engem is bűvkörében tartott.) A négy moszkvai év alatt meglehetősen aszkétikus buzgalommal igyekeztem megfelelni a „kitüntető bizalomnak”. Sokat és sokfélét tanultam, egyebek közt sok feleslegeset is. Az orosz történelem és kultúra testközeli megismerését mindmáig nyereségeim között tartom számon. Egyben-másban szerencsém is volt, hiszen az orosz pszichológia több még élő, kiváló alakja tanított: Komynov, M. Rubinstein, Levitov, Ignatyev, Kozlov. Módom nyit közvetlenül bepillantani a pszichológia műhelyeibe, a korántsem mindig szívderítő szakmai viták alakulásába. Sok órát eltöltöttem a nagy könyvtárakban, fürkészvén a régi folyóiratokat, a hajdani vitákat, a 20-as években kiadott műveket (így például Freud számos fontos írását). Hozzáférhettem Woodworth „kizárólag a tudományos könyvtárak számára” jelzéssel kiadott kézikönyvéhez, Rubinstein nagy művéhez, amelyet éppen akkoriban „átkoztak ki” kozmopolita eltévelyedések címén, s amely magyar nyelven alapos késéssel — jórészt már elavultan — jelent meg a 60-as években.