Pszichológia 17. (1997)
1997 / 3. szám - MÚLTUNK - VÁRINÉ SZILÁGYI IBOLYA: Szakmai önarckép és személyes szakmakép
Sorsszerűségre utalhat a második diploma tudatos választása (más szakág könnyebben elérhető lett volna), s nem utolsó sorban a szakdolgozati és kandidátusi disszertációtémáim választása. Előbbit W. James tudatfelfogásáról írtam, elbűvölve James gondolatgazdagságától. Kandidátusi disszertációm témaválasztása mindenekelőtt abból az érzelmi-szellemi ellenállásból fakadt, amelyet a hivatalos marxizmusba beépült lapos szenzualizmus, a mechanikus materializmus észlelésfelfogása váltott ki belőlem, főként azért, mert teljesen eltüntette a megismerő folyamatokban, a világnézetben, világlátásban és értelmezésben a szubjektum aktivitását. Az ortodox marxizmus ezzel akarta erősíteni az ideológia ’anyagelvűségét’, összhangban a dogmatikus pavlovizmussal. Végeredményben egy olyan észlelő alanyt tételeztek fel, aki passzívan befogadja az anyagi világ ingereit, ezeket építgeti-alakítja tovább szellemi-lelki tevékenységében. A passzív észlelő alany — egyedi alany! — képzete számomra feltűnő ellentmondásban állott minden jelentős olvasmányommal, mindenekelőtt a korai marxi munkákból, pl. a Gazdasági-filozófiai kéziratokból kitűnő ember- és társadalomfelfogással, az akkoriban elragadtatással felfedezett, Bernstein és Anohin által képviselt ’aktivitásfiziológiával’ és számos új tudományággal. A passzív észlelő alany képzetétől nem vezetett semmilyen termékeny út az akkoriban előtérbe kerülő ismeretelméleti problémák (pl. az információ és a jelentés természete, funkciói az önszabályzó rendszerek működésében, az érték természete és szerepe a viselkedés szabályozásában stb.) megoldásához sem. A passzív észlelő alany képzete nem engedte érvényesülni azt a megközelítést sem, amely bizonyos kulturális és társas interakciós összefüggések és determinánsok létét és érvényesülését kereste az emberi észlelésben. Amikor az észlelés leegyszerűsített interpretációja cáfolatán dolgoztam, számba vettem az idegrendszer plaszticitásának és a szubjektum aktivitásának különböző és hierarchikusan felépülő szintjeit igazoló bizonyítékokat. Mindez együttesen, az észlelés szociálpszichológiai aspektusát is figyelembe véve, segített megérteni különböző pszichológiai iskolák létrejöttét, eltérő hangsúlyát és integrációs lehetőségeit az észlelés magyarázatában, kivált a konstancia-jelenségek és az észleletek tárgyi adekvátsága vonatkozásában. Én főleg az utóbbival foglalkoztam. Bizonyítottam, hogy az észleletek tárgyi adekvátságának kialakulásához nélkülözhetetlen a szubjektum aktivitása, szemben a dogmatikus marxizmus álláspontjával. Az észlelés hierarchikus szerveződésének követése ezen kívül a megértés jobb útjához vezetett az olyan kérdések vonatkozásában is, amelyek tizenéves koromtól kezdve foglalkoztattak: miért látnak, értelmeznek személyek és csoportok néha homlokegyenest eltérő módon azonos fizikai és társadalmi helyzeteket, hogyan alakul ki a ’másság’, az ’idegenség’ észlelése, s milyen következményekkel járhat mindez a valóságos életben. Érdekes kérdésnek tartom, hogy szabad választás esetén hogyan bukkannak fel a tudományos témákban életrajzi ihletésű, latensen bennünk élő, elnyomott vagy kihordott, megfogalmazott problémák. A pszichológia kifejezetten az a tudomány, ahol ennek igen nagy szerepe van. Ez a kérdés beletartozik abba a nagyobb problémába, amit úgy nevezhetünk, hogy a ’tárgy vagy a téma’ konstruálása a pszichológában, amelyet igen elgondolkodtatóan vetett fel nemrégiben a pszichológia történetének