Szépművészet 4. (1943)
1943 / 6. szám - Művészeti élet - Könyvszemle
szerepet játszott München, Bécs, Hamburg, nem szólva Svédország, Hollandia, Svájc nagy kezdeményező érdemeiről. Nagyon érdekes a spanyol származó Picassóról, az École de Paris egyik, talán legfontosabb képviselőjéről (az sem volna túlzás: alapítójáról) írott fejezete, bár úgy látszik, nem különbözteti meg az ú. n. párisi iskolát a tulajdonképeni modern francia festészettől, s nem látja világosan a kettőnek egymásközti kapcsolatait. Ebbe a hibába kritikai irodalmunkban mások is beleesnek, ami gyakran megzavarja, sőt eltorzítja a modern francia művészetről alkotott fogalmat. Az újabb látásfejlődés vázolásában, az impresszionizmus és a kubizmus között megfeledkezik Cézanneről, aki pedig legalább annyira befolyásolta és determinálta az egész újabb európai festészetet, mint Picasso. Pohárnok Zoltán fejtegetéseit megint csak annak hangsúlyozásával végzi, hogy „tévedés lenne századunkban önálló és lezárt nemzeti jellegű művészetről beszélni", amit nyilvánvalóan nem ért oly szigorúan, mint ahogy hangzik. Inkább arra látszik utalni, amit alig tagadhat valaki, hogy a nemzeti művészetek is részesei az egyetemes fejlődésnek, s nem zárkózhatunk el a koráramlatok elől. Ha nem így gondolná az író, annak legélénkebb cáfolatául szolgálna a festő Pohárnoknak, minden párisi vagy piccassoi áhítozása mellett is magyar látási temperamentummal lobogó, s nem Párisban, hanem a nagybányai post-impresszionisták mély magyar hagyományában gyökerező, valóban nemzeti művészete. De ugyanezt a bátor lobogást látjuk az íróban is, akit, — ismételjük, — élvezettel olvastunk, némely ellenvetésünk dacára is. Geh. Studi e documenti italo-ungheresi della R. Accademia d’Ungheria di Roma. Annuario IV. 1940—41. Diretta da STEFANO GENTHON. Roma, 1942. 8° 392., 40 tábla. Vannak szakembereink, akiket a tudományos élet bármelyik őrhelyére is állítanak, a problémák felismerése és megoldása, a módszeres munka terén egyaránt megállják helyüket. Ilyen Genthon István is, akit többévi múzeumi gyakorlat után a Műemlékek Orsz Bizottságának előadói székéből szólítottak el a legfontosabb olasz kultúrdiplomáciai helyre, a római Magyar Akadémia élére és a római egyetem magyar katedrájára. Az előttünk fekvő testes kötet is fényes bizonyítéka a vezetése alatt Rómában folyó megfontolt, módszeres munka eredményeinek. Míg közvetlen elődei inkább az olasz-magyar kulturális kapcsolatoknak inkább irodalmi vonatkozásait figyelték, Genthon István visszatért mestere, az intézet alapítója, első igazgatójának, mostani kurátorának Gerevich Tibornak eszményéhez és az olasz magyar művészeti kapcsolatok vizsgálatát és publikálását tekinti elsőrendű feladatának. Teheti ezt annál inkább, mert a másik olaszországi magyar egyetemi tanszék, a bolognai viszont inkább az irodalmi kapcsolatok kutatására hivatott. Genthon István ily irányú működésének eredménye a római Magyar Akadémia IV., 1940—41. évi évkönyvén is meglátszik. Nem hanyagolja el a magyar-olasz szellemi kapcsolatok más területeit sem, így Fulvio Marói Rómának a magyar művelődés történetében játszott szerepére mutat rá. Artner Edgard az ókereszténység szociális osztályait vizsgálja, Csánk Béla pedig a magyar jogfejlődésnek egyik érdekes fejezetét ismerteti. Hasonlóképen inkább irodalmi vonatkozású Fogarasi Miklósnak Savonarola-ról és Huszti Józsefnek Pannónias András egyik munkájáról írt tanulmánya. A kötet súlyát azonban a művészettörténeti tanulmányok teszik. Hubay Ilona a Magyarország számára Velencében készült Missalókat, e sorok írója pedig az Árpád-kori magyar kőfaragás olasz kapcsolatait vizsgálja. A kötet legnagyobb és legjelentékenyebb tanulmánya Florio Banfié, aki „Ricordi ungheresi in Italia" címen az Olaszországban lévő magyar emlékeknek gazdag anyagát állította össze topografikus rendben, leltárszerűen. Közel négy és félszáz magyar, vagy magyar vonatkozású műemléket ír le, melyek Olaszország több mint száz városának 309 templomában, palazzójában stb. találhatók. Bánfi gyűjtő munkájában főként az írott forrásokra támaszkodik, csak így lehetett ily hatalmas anyagot összeállítani, de ez magyarázza a jegyzék hiányait is: az írott adatok helyszíni ellenőrzésének hiányát. Érdemes röviden szemügyre venni, miként oszlanak meg az Itáliában lévő magyar emlékek. Az emlékek zöme a magyar szentek művészi ábrázolására esik. Különösen Árpádházi Szent Erzsébet ábrázolása gyakori, akinek 41 helységben több mint száz oltára, szobra, ereklyéje található. Népszerűségét nem éri utól Boldog Margit, de az Árpád-házi szent királyaink sem, akiknek nevét és alakját sok művészi emlék őrzi Olaszországban. Jelentékeny a Magyarországon járt olasz követek, katonák, humanistákhoz kapcsolódó maradványok száma is, különösen Zsigmond és Mátyás korából, míg az olasz egyetemek magyar hallgatóira vonatkozó művészeti emlékek száma a XVI. századtól gyakoribb. Bánfi hatalmas munkájával a gazdag anyag még távolról sincs kimerítve s remélni szeretnénk, hogy összeállítása ösztönzés lesz a módszeres kutatómunka továbbfolytatására. Úgy tudjuk Genthon István is őriz tarsolyában jó néhány értékes adalékot e témához. Bánfi nagyon jó szolgálatot tett a magyar-olasz művészeti kapcsolatok kutatóinak és munkájának értékét a mellékelt 37, részben kiadatlan, reprodukciója még csak növeli. A kötet másik kiemelendő értékes része Genthon István magyar művészeti bibliográfiája. Genthon nem könyvészeti teljességre törekedett, inkább arra, hogy a magyar művészet iránt érdeklődő olasz szakember megbízható útmutatásokat kapjon, így bibliográfiájába csak a magyar művészetről szóló és önállóan megjelent munkákat vette fel, így is közel 1500 művet ír le, magyar címük mellett annak teljes olasz fordításával. Művész és helyek szerinti mutató teszi még használhatóbbá a bibliográfiát. Genthon bibliográfiája értékét mi sem jelzi jobban, hogy nemcsak az olasz, de — miután hasonló magyar nyelvű bibliográfiánk nincs — a magyar szakembereknek is nélkülözhetetlen segédeszköze. E két alapvető közlemény valóban biztos alapot nyújt a magyar-olasz művészeti kapcsolatok kutatóinak. DERCSÉNYI DEZSŐ Erdélyi album. 12 eredeti fametszet, fára rajzolta és réste Bordás Ferenc. Budapest, é. n. Egyetemi Nyomda. A visszatért Erdély táji, nép, művészi képeinek pompás gyűjteménye ez az elegáns kiállítású, művészi fametszet-sorozat. Bordás Ferenc biztos kézzel rajzol és hasonló biztonsággal kezeli a vésőt is. Fametszetű lapjain nemcsak a technika adta lehetőségeket ragadja meg, hanem szinte már nem is a fametszet anyagszerűségéből következő finomságok érzékeltetésére is módot talál. Lapjain az erdélyi táj szelíd dombjai, enyhén emelkedő fenyvesekkel gazdag hegyei a székely falunak és életnek művészi keretét adják. Ki tudja fejezni azonban a szálkás faanyag élesmetszésű vonalaival ugyanennek a tájnak tragikusan komor erejét is. Talán még ezek alapjai közelebb állanak művészi egyéniségéhez, mint a népéletből vett jelenetei, melyeken kissé mesterkélt népies ízt érezünk. Bordás Ferenc igazi művészi erejét inkább a tájképi keret, a székely föld gazdag természeti szépségeinek, erejének és finomságainak visszaadásában dicsérhetjük minden fenntartás nélkül. D. D. 116