Szociológia 1978
1. szám - Tanulmányok - Papp Zsolt: A filozófiától a szociológiáig. Egy problémafelvetés a német polgári történet vetületében
Hogy a feltett kérdésekre válaszoljunk, ki kellett jelölnünk a német társadalom- és szellemtörténet két korszakát. Ki kellett választanunk és össze kellett hasonlítanunk az egyes korszakok sajátszerűségeit legélesebben kifejező gondolkodókat. Történeti összehasonlításunk céljára a német szellemtörténet korábbi szakaszából kiemeltünk egy sajátosan filozófiai „mintát”: a heidegeni egzisztencializmus kérdésfeltevését. Másfelől azt a nagy áramlatot, amelyik már fél évszázaddal ezelőtt kimondotta a német polgári filozófia „titkát” és eljutott a kérdés megfogalmazásáig: milyen társadalmi körülmények milyen szellemi nyelvezetnek kedveznek. Ez az áramlat a tudásszociológia, amely — polgári művelői kezén — századunk húszas éveiben Marxra „sandítva” hangot adott annak a döbbenetének, hogy a német filozófiai gondolkodás önemésztő és öntápláló belterjessége alighanem elválaszthatatlan a német állapotok történeti színvonalától, Németország kapitalizmustörténeti megkésettségétől, és „polgári társadalmának” berendezetlenségétől. A tudásszociológia a német szellemtörténet emlőin felnőve, annak rebellisévé vált: a filozófia primátusától eljutott a politika primátusáig. Ezzel pedig már a maga idejében „hátába került” a kortárs német filozófia arcvonalának. A leküzdendő német fejletlenség korrelatívumaként felfogott „leküzdendő” német filozófia gondolatával eszmetörténetileg előlegezte századunk hatvanas-hetvenes éveit: azt az állapotot, amikor a történetileg előrehaladott és tőkés világviszonylatban „mintaországnak” számító nyugatnémet kapitalizmus talaján kimondják a filozófia trónfosztását. Bemutatják, hogy az ipari kapitalizmus Németországban inadekvát politikai formákban tört utat magának s hogy ennek a körülménynek a kifejeződése volt a „nagy” német polgári filozófia. Továbbá, hogy mihelyt a német-nyugatnémet kapitalizmus megtalálta „adekvát” politikai formáját, a filozófia elvesztette korábbi társadalmi funkcióját. A kifejezésre váró alapprobléma most már ugyanis az, hogy a megtalált politikai-alkotmányos-liberális forma és a politikaialkotmányos valóság — részletekbe menően államtól szabályozott monopolkapitalizmus — zökkenőmentesen nem egyeztethető össze. Ennek kifejezésére viszont szociológiai eszközökhöz kell folyamodni. Ezt a szempontot ismereteink szerint Jürgen Habermas társadalomelmélete és általános szociológiája gondolta a legkövetkezetesebben végig. Kezünkben ezzel a két korszak és a két elméleti irányulás. Tartalmi összekapcsolásukon, kérdés és válasz módjára összefonódó gondolati illeszkedésükön túl jeleznünk kell majd a társadalomtörténeti helyzet elmozdulásait. Ezzel bizonyos értelemben „tudásszociológiai” feladatot vállalunk magunkra. A szerzői-gondolati távolságok és rokonítások bemutatásán túl vállakoznunk kell az egyes álláspontok történeti korhozkötöttségének bemutatására. Ki kell derülnie, hogy míg — például — Martin Heidegger az emberen keresztül keres kijáratot a léthez, addig Max Scheler a kijáratok sokféleségében próbál rendet teremteni. Karl Mannheim pedig odáig jut el - némi parafrazálással —, hogy mindenkinek joga van a saját „kijáratához”, azaz identitásához. Ki kell derülnie, hogy Heidegger ontológiája egy társadalmi krízis emberi elidegenültségét s ennek megmásíthatatlanságát emeli filozófiává, hogy Max Scheler, de elsősorban Karl Mannheim tudásszociológiája már a német húszas és harmincas évek válságának liberális közmegegyezést áhító s az ember ,javíthatóságában” reménykedő kifejezője — míg Jürgen Habermas általános szociológiája a „megjavult” Nyugat-Németország tapasztalni vélt társadalmi konszenzusának, „beért” állami-liberális stabilizációjának elméletté magasztosítása. Hogy míg az előbbi esetben az emberi tudás és megismerés német viszonyokra építő — történeti szétesettsége és kanonizálhatatlansága, a másik esetben a tudás és a tapasztalás — 1*3