Uránia - Népszerű tudományos folyóirat 4. (1903)

1903 / 6-8. szám - Könyvszemle

gázzá kifejtett és rajzban is adott, a­mit az arcz mimi­kai központjának nevezett, az alkotó képzelő erőt ki­fejező szem. — 6. kép. És valóban, hogy ha a „napjaink magyarjai“ szakasz­ban a VIII-ik táblára vetjük tekintetünket, ez a szem­forma egészen tisztán és félreismerhetetlenül megvan, különösen Pati-Nagy Pálnál és a Sebestyén fiúnál, mint a magyar ifjabb férfikorának jellemzője, a­mely még épp oly távol áll a kiábrándulástól, mint az agg­kor bölcsességétől. És kiválóan ez a szemforma az, a­melyből legtöbb­ször kisugárzik az a sajátos indulat is, mely föllobba­­nása idejében örökkön égő tűznek látszik, noha utóbb szalmalángnak bizonyul.“ Hozzáértő azonnal észreveszi miben sántikál Her­man Ottó, így csupán az szokott bizonyítani, a­ki vala­mely kedvencz eszméjét (ebben az esetben azt, hogy éppen a Herman által gyűjtött arczképek viselik magu­kon szemmel láthatólag a magyar faji jelleget) minden­áron tudományos igazság színében akarja föltüntetni. Herman már eleve (a priori) saját subjectiv ( mennyire az egyéni érzéseket meg lehet ítélni, valószínűleg dhauvinis­­tikus elfogultságból kiinduló) meggyőződése alapján kivá­­laszta azokat, a­kiket ő,a magyar faji típus, méltó képvise­lőinek tartott és csakis utólag próbálta azután tudományos bizonyítékokkal is támogatni soha nem tévedő érzéseit. A komoly tudomány terén, mivel az sokkal lassabban halad, mintsem hogy egyéni érzések szolgálatába állhatna, nem találhatván Herman neki megfelelő bizonyítékokra, a Mantegazza, Piderit és Hughes-féle kétes értékű phy­­siognomiai és mimikai kísérletekhez fordul, megteszi ezeket végérvényes igazságoknak, kiegészítvén őket oly egyes véleményekkel, a­melyek az ő subjectív meggyőző­déseire kedvezőek. De nemcsak ezt teszi Herman, hanem az egész keze alatt fölgyűlt, már eleve tendentiosusan ki­keresett anyagot úgy csoportosítja, hogy az megfelelő szö­veget képezzen a szemet már magában megvesztegető fényképfölvételeihez. Ily módon aztán eléri azt, hogy lát­szólag tudományos igazságokként tűnnek föl fixa ideái. Nem is kellene talán okadatolni, mennyire helytelen Herman föntebb előadott subjectív alapból kiinduló bizonyítási módja. A tudomány terén tudvalevőleg nem fogadható el az érzelmi alap s az egyéni (subjectív) érzéseket és intuitiv hitet lehetőleg ki szokás ott küszö­bölni. Az egyéni képesség ugyanis teljesen bizonytalan valami, rendkívüli nagy és gyakori tévedéseknek lévén bármelyik, még oly tehetséges ember is kitéve. Azon­kívül nem is láthatni be valakinek a veséjébe, miként bonyolódnak egyéni érzései. Nagyon szép tehát, ha valaki önálló eszméket tud produkálni, de találjon rá módot, hogy azok ellenőrizhetők legyenek. Ez azonban csakis avval érhető el, ha a tudományos munka írója bizonyos objectív alapra helyezkedik, olyanra, a­mely­ben a logikai egymásután könnyű szerrel követhető. Éppen ezért nem elegendő az se, ha valaki, a­mint Herman Ottó teszi, látszólag objectiv alapra helyezke­dik ugyan, de ezt csupán azért teszi, hogy vele egyéni (subjectiv) érzéseit leplezze. E czélból nem szabad a tudományos kutatások között tetszés szerint válogatni, a szerint, a­mint érdekeinknek kedveznek vagy nem. A­mikor Herman ilyképpen jár el, akkor csak visszaél a tudomány nyulékonyságával, örökös bevégzetlenségével, de azért még nem helyezkedik a tudomány által meg­kívánt objectiv alapra, így véve Herman bizonyítási módját, munkáját sem tekinthetjük olyannak, a­mely kellő útbaigazítást adna a tudományos köröknek arra, mily irányban kell kutatni a magyar faj kérdésére nézve. A tudós nem nyugod­­hatik meg abban, mi a Herman Ottó subjectiv meg­győződése arról, hogy mely arczok viselik magukon a magyar faji jelleget. Az még meg­bocsátható volna, hogy kétségbe vonja Herman az anthropologia és történelem igazságait, de legalább gondoskodnék helyettük olyan igazságokról a melyekben fegyelmezett ész megnyugod­hatnék és kellő alapnak tarthatná a tovább haladásra. Lehetnek Hermannak bizonyos érdemei munkája anyagának összegyűjtése körül, személyes gyűjtései kö­zött valószínűleg akad sok értékes is, az mindenesetre nagy érdem, hogy bebizonyító, hogy a nemzeti múzeum ethnographusai mennyire rossz amateur fényképészek, de mivel ő olyan utakra tévedt, a­hová fegyelmezett eszű tudós nem követheti, a hozzáértő mégsem tart­hatja Herman művét másnak, mint afféle ügyes kalei­­doskópnak, a­melyet szemfényvesztőleg forgatnak az ember szeme előtt, de tartalmához nem férhetvén hozzá, nem tudja megítélni, van-e benne sok aranyszemét is, vagy tartalma csupán fényes csillogó papírszemét. Bibó István: Magyarország madarai. A hazai madárvilág meg­ismerésének vezérfonala 170 eredeti rajzzal és 9 műmel­­léklettel. írta dr. Madarász Gyula m. n. múz. igazg. őr. Budapest, 1899—1903. A Magyar N. Múzeum kiadványa. A magyar állattani irodalomban aránylag még kevés olyan nagyobb összefoglaló munkát találunk, melyek az állatok egy-egy osztályát, vagy legalább is nagyobb csoport­ját önálló buvárlatok és megfigyelések alapján ismertetik. Tagadhatatlan ugyan, hogy az újabb időben több ilyen értékes munkával gyarapodott irodalmunk, de még így is sok esztendő kitartó munkája és sok szakavatott, lelkes búvár szükséges ahhoz, hogy hazánk állatvilágát alaposan megismerhessük. A legújabb terméke a magyar zoológiai irodalomnak dr. Madarász Gyula munkája Magyarország madarairól, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum adott ki. Madarász, a­ki több mint két évtized óta szorgalmas és szakavatott munkája az ornithologiának, már 1881-ben kiadta „Rendszeres névsora a magyarországi madarak­nak és az ezekre vonatkozó irodalom“ czímen a hazai madárfajok első összeállítását. E kis füzet volt az a csira, melyből az évek hosszú során nagy előszeretettel és kitartással gyűjtött megfigyelések és vizsgálódások segítségével a most megjelent nagy munka fejlődött. A megbízható irodalmi adatokon kívül a Magyar Nemzeti Múzeumnak mintegy 5000 hazai példányból álló madárgyűjteményét, továbbá Csató János és a zág­rábi múzeum gazdag gyűjteményeit vette szerző mun­kája alapjául és így első­sorban saját tüzetes vizsgá­lataira és gondos összehasonlításaira támaszkodva álla­pította meg a Magyarországban előforduló fajokat és klimatikus formákat, feltüntetve egyúttal azoknak elő­fordulásai módozatait és általános földrajzi elterjedését is. Ezekből az alapos kutatásokból kiderült, hogy Magyarország madárvilága, territoriális viszonyainknál fogva igen változatos, a­mennyiben a középeurópai fajok egyészt a keletiekkel, másrészt a Földközi-tenger mellékéről valókkal találkoznak. Megfigyelései szerint Magyarországból, Horvátország­gal és Szlavóniával együtt, 364 madárfaj ismeretes, ezek közül állandó 87, itt fészkelő költözködő 151, átvonuló 56, téli vendég 24 és rendkívüli 46 madár. Az állandóak, költözködők és rendkívüli vendégek közül a legtöbb faj az Éneklők rendjére esik (137); a téli vendégek közül a legtöbb a Ludak (9), míg az útvonulok közül legtöbb (23) a Lile alakúak rendjébe tartozik.

Next