A Zene 5. (1913)

1913 / 1. szám - Molnár Antal: A variáció a nemzeti zenében

A ZENE A variáció a nemzeti zenében. Irta : Molnár Antal. Van-e jellemzőbb a nép, csoport vagy­ egyén zenélő hajlamaira, mint a dala ? A dal, az egyszerű kíséret nélküli melódia az a nyílt tükör, mely eredetének minden formáját leleplezi. A népdal hangjai mellett távoli tüzek melegét érezzük, a mester melódiája a megfinomodott lélek színeiről beszél. A szinfonikusra is, kinek kohójában már ezer mással keveredik a tematika lángja, nagyon jellemző, miféle dalfűzéseket von föl a nagy hajó árbocára, miféle hangok mellett akar beevezni a megoldott feladat révébe. A témában él az egész múlt, a néplélek, melynek rokona, a komponista szeretésvilága. Mi az, ami agyában kóválygott naphosszat, ami tervekbe kergette, ami szárnya volt, mikor a magasba repült? — kérdezzük a mesterről. És hall­gatva a munkát, maguk a témák zúgják fülünkbe, hogy őróluk van szó. Kedvenc gondolatainkat szeretjük továbbfűzni s gyakran úgy elkalan­dozunk az eredettől, hogy végül már csak a kezdő és végső hangulat közti kapocs ad igazodást. Van a zenének is hasonló útja. Amióta csak él zeneművész a földön, dalok keltek útra, népdalok léptek a művészet neme­sítő világába, új melódiák termettek a művész finomodott kertjében. Az volt az első zeneművész, aki először érezte meg egy dal hangulatát. A népköltés ösztönszerű hajtásainak illatát megérző s ily illat, hangulat újra­teremtésére, tovafejlesztésére igyekvő lelkek a mi mai zenénk ősapjai. Az egyszerű melódia hallatára az érzések épolyan beláthatatlan világát sejti a zenész, mint a költő, mikor a népdal kurta szövegén sírva fakad. S mikor a már tehetősebb művészet megharmonizálja, aláfesti ezt e dalt, első lépése indult meg azon hangulatok megtestesítésének. Amit a könny elsirt, a jókedv elnevezett a dal hallatára : az akkordok mondják most az idők végéig. S mikor a művész önmagából vett, már együtt adta a kettőt : a vázat, a törzset (a témát), a lombbal, a virággal (a harmóniákkal). S ez még mindig függőben hagyta a melódia átérzésének ezernyi hangulatát. Elhangzott a megharmonizált téma, de még tovább csengett a művész fülében, ott lebegtek fölötte a különös hangulatok, melyek a témához való ragaszkodást magyarázzák. Mint a hálás együgyű, érezte a kezdő művészet, hogy tartozást kell lerónia a dalokkal szemben, hogy meg kell fognia, le kell szögeznie a témák fölött lebegő, azokban rejlő, de ki nem fejtett, csak sejtett, érzett változatokat. És így jutott a variációhoz, ahhoz a formához, mely a téma bemutatása után azokra az érzésekre tér át, melyek a téma világába merült szerzőt foglalkoztatták. Ezek kifejtésekor

Next