MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 14. ÉVFOLYAM (1965)
1965 / 2. sz. - KÖNYVSZEMLE - FARKAS ZOLTÁN: Lengyel Géza: A szépmesterségek kezdete: Ferenczy István sorsa. Budapest, 1964. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. 192 szöveg és 29 képoldal [könyvismertetés] - SZABÓ JÚLIA: Mándy Stefánia: Vajda Lajos. Budapest, 1964. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata [könyvismertetés]
azonban, hogy e táblákon a fotók nem követik a számozás sorrendjét, majd pedig, hogy az egyes képek kicsinyítési aránya oly eltérő egymástól, így például a második táblán Ugolino da Siena szólása (13. sz. : 27,2 x 21 cm) nagyobb mint a firenzei festő „Remeték életét" ábrázoló képe (8. sz.: 79 x 82 cm), vagy a harmadik táblán Sano di Pietro Madonnája (50. sz.: 55,5 x 35 cm) kisebb, mint Beccafumi Szent Katalinja (54. sz.: 24 x 16 cm). Prokopp Mária LENGYEL GÉZA A SZÉPMESTERSÉGEK KEZDETE, FERENCZY ISTVÁN SORSA Budapest ig04. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata ig2 szöveg és 26 képoldal. Eltérően íróbarátainak lelkes magasztalásaitól, az utókor sokkal kételkedőbben ítélkezett Ferenczy Károlyról, a múlt század első felének ünnepelt szobrászáról. Felismerte művészetének ama fogyatékosságait is, amelyek annak idején gróf Széchenyi Istvánt is kételkedésre késztették, úgyhogy nem részesítette magasröptű terveit pártfogásában, sőt ellenük szegült. Melier Simon 1906-ban alapos elemzéssel monográfiában foglalta össze Ferenczy életének adatait és igen tárgylagosan jellemezte lankadatlan tevékenységében megvalósuló úttörő szerepét, amelyet — sajnos — nem éltetett elsőrangú művészi alkotó erő. Rimaszombat város pedig azzal tisztelte meg jeles fiának emlékét, hogy 1912-ben Valentiny János rendezésében kiadta levelezését. Eléggé járt úton indult tehát Lengyel Géza, a Nyugat köréhez tartozott tanulmányírónk, számos kulturális értékünk megértő méltatója, amikor nemrégiben találó korrajzba foglalta Ferenczy Károly sorsát. Műve nagyjából a regényes életrajz szokásait használja fel, de kiütközik belőle írójának képzőművészeti kritikusi mivolta is és ugyancsak megérzik rajta, hogy a marxizmus mennyire közelítette a művészet elméletét és elemzést a valóságos élethez. Lengyel a magyar művelődésnek fölötte vonzó korszakába markolt. Változatos, érdekes rajzát adja. Felvonultatja a kor művészetének előre- és hátramozdítóit, az irodalomban szerepet játszó nagyurakat, főpapokat, iparosokat, szépasszonyokat, Thalia papnőit és sokadalmukkal meglepően érezteti Vörösmarty korának atmoszféráját. És kit ne érdekelne, milyen konok kitartással üldözte Ferenczy a magyar márványt, hogy ebbe s vergődésbe ölje bele csalódásait. Lengyel egy kissé kényezteti hősét, néha kelleténél kevesebbet kíván tőle, ami regényes életrajzot íróval meg-megesik. Például határozottan Ferenczy mellé szegődik abban az ellentétben, amely Széchenyitől elválasztotta. Elegendő figyelmesen elolvasni a Lengyelközölte idézeteket, amelyeket leveleiből, memorandumaiból citál, hogy megérezzük belőlük bizonyos fel nem oldható kifejezésbeli zsúfoltságot, ugyanazt, amely a Mátyás-momentum különböző megfogalmazásait, tervrajzait is zavarossá teszi, pedig a klasszicizálás éppen világosságot kívánna. Igaz, hogy a gróf római szerencsétlen együttlétük alatt kurtán-furcsán bánt el vele, de ennek éppenséggel nem mágnás gőg volt az oka, hanem ösztönös visszariadása mindennemű gondolkodásbeli, kifejezésbeli vétkezéstől. A legnagyobb magyart alighanem idegessé tette Ferenczy gyakorta köntörfalazó, fellengző, máskor sántikáló beszédmódja és viszolygott tőle — hiszen semmi okunk sincs azt feltenni, hogy jobban beszélt, mint írt, sőt ! — aminek döntő oka volt abban hogy Ferenczy művészeti terveiben nem hitt. S valóban — legyünk igazságosak ! Ha megvalósult volna ez a szerencsétlen elképzelés, egyáltalában nem lett volna különös becsületére művészetünknek. Ferenczyre hazatérte után mind kevésbé hullott Canova és Thorwaldsen művészetének visszfénye, ami képmásszobrainak hanyatlásán is észrevehető, akármilyen szeretettel, hálával viseltetünk is Ferenczy iránt. MÁNDY STEFÁNIA VAJDA LAJOS Budapest 1904. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata A Művészet Kiskönyvtára sorozatban jelent meg az első Vajda Lajos-monográfia. Jelenleg ez a sorozat a legtermékenyebb művészeti kiadvány nálunk. Szempontjai főleg népszerűsítők. Rövid esszészerű tanulmányai beilleszkednek a világszerte megjelenő kevésszövegű albumok, kismonográfiák sorába, amelyek a modern művészet szinte kizárólagos publikációi. A terjedelem a szerzőket csupán a legszükségesebb adatok közlésére szorítja, az elemzéseket pedig a didaktikus cél magyarázatokká, körülírásokká alakítja. E keretek eleve adottak, így a könyvek ismertetésekor nagyobb adatgazdagságot, mélyebbreható elemzést igényelni a szerzők műfaji lehetőségein való túllépést jelentené, s mindenképpen a sorozat szerkesztőinek feladatkörét súrolná. Ugyancsak ebbe a körbe tartozik, s éppen ezért a tanulmány ismertetése előtt említendő: a bevezető sorok kérdése, amelyben a szerzők a háttér felvázolásához rövid áttekintést adnak a kor képzőművészetének fő irányairól. Érdemes lenne egyszer összevetni ezeket a bevezető sorokat az egyes kötetekből! Általában főszempont olyan környezet bemutatása, amelynek középpontjában állhat a tárgyalt művész, s így nemcsak értékei abszolutizálódnak, hanem megállapítást nyer, hogy ha voltak vele egyenrangú művészek saját korában, előtte vagy utána, azok feltétlenül összefüggésben álltak művészetével. Az összkép felvázolása után általában az irányzatokba való sorolás következik, s a didaktikus analógiakeresés gyakran a történeti szempontok második sorba helyezését eredményezi. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a könyvsorozat egymástól független, sőt időnként egymással szembenálló szemléletű önálló tanulmányokra oszlik, hanem azt is, hogy a szerkesztés e módszerbeli engedményei szinte kényszerítik az abszolutizálás láncreakcióját, amely nemcsak a történeti rekonstrukciót teszi lehetetlenné, hanem az igazi nagy értékeket is felesleges bizonyító sallangokkal díszítteti fel. Ez pedig figyelmeztető jel a tudományos kutatás számára, hiszen a szakmán belül tisztázott kérdésekkel összehangoltabb egységet lehetne létrehozni az ismeretterjesztésben is. Mindez nem csökkenti a közelmúlt és jelen több kiemelkedő művészét (Vajdán kívül pl. Barcsay Jenőt) először bemutató kismonográfiák felbecsülhetetlen érdemét a tudományos kutatás számára, hiszen az úttörő vállalkozás bátorsága, a kutatók jószemű anyagválogatása és az interpretálás frissesége rendkívül vonzóvá teszi ezeket a műveket. Mándy Stefánia a nagyközönség által alig ismert, jelenkori kiállításokon csak elvétve, egy-két művel szereplő művész életpályáján vezet végig, akinek azonban egy idő óta több kutató által is rendkívül szuggesztíven emlegetett, ismeretlen művei egyre növekvő intenzitással hívják fel magukra a figyelmet, úgyhogy emlékkiállítása ma már elkerülhetetlen, szinte sürgető igénnyé vált. A monográfia megírásakor kevés előző kritikára támaszkodhatott a szerző, könyvével egyidejűleg azonban több tanulmány is megjelent a művészről (Bálint Endre: Vajda Lajos, Valóság, 1964. 6. sz., Korner Éva: Vajda Lajos művészete, Valóság 1964. 9. sz.), akit halála után csaknem negyedszázaddalúgy tűnik, véglegesen utolért a kor, s napjainkban érte. Igaz, hogy a Nemzeti Galéria aulájában a kiemelésre alkalmas legmegfelelőbb ponton a bájos Pásztorleányka fogadja a látogatót, de ez a szobor sem áraszt olyan magával ragadó teremtő erőt magából, mint egykorú irodalmunnk. Tapogatódzó mesterség kezdet, de nem teljes művészet. Ezek a fanyar megfigyelések nem érintik Lengyel könyvének érdemét. Avatottan kalauzol a XIX. század elején lejátszódott magyar élet egy csomó megható megnyilvánulása között. Farkas Zoltán