MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 14. ÉVFOLYAM (1965)

1965 / 2. sz. - KÖNYVSZEMLE - FARKAS ZOLTÁN: Lengyel Géza: A szépmesterségek kezdete: Ferenczy István sorsa. Budapest, 1964. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. 192 szöveg és 29 képoldal [könyvismertetés] - SZABÓ JÚLIA: Mándy Stefánia: Vajda Lajos. Budapest, 1964. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata [könyvismertetés]

azonban, hogy e táblákon a fotók nem követik a számozás sorrendjét, majd pedig, hogy az egyes képek kicsinyítési aránya oly eltérő egymástól, így például a második táblán Ugolino da Siena szólása (13. sz. : 27,2 x 21 cm) nagyobb mint a firenzei festő „Remeték életét" ábrázoló képe (8. sz.: 79 x 82 cm), vagy a harmadik táblán Sano di Pietro Madonnája (50. sz.: 55,5 x 35 cm) kisebb, mint Beccafumi Szent Katalinja (54. sz.: 24 x 16 cm). Prokopp Mária LENGYEL GÉZA A SZÉPMESTERSÉGEK KEZDETE, FERENCZY ISTVÁN SORSA Budapest ig04. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata ig2 szöveg és 26 képoldal. Eltérően íróbarátainak lelkes magasztalásaitól, az utókor sokkal kételkedőbben ítélkezett Ferenczy Károly­ról, a múlt század első felének ünnepelt szobrászáról. Felismerte művészetének ama fogyatékosságait is, amelyek annak idején gróf Széchenyi Istvánt is kételke­désre késztették, úgyhogy nem részesítette magasröptű terveit pártfogásában, sőt ellenük szegült. Melier Simon 1906-ban alapos elemzéssel monográ­fiában foglalta össze Ferenczy életének adatait és igen tárgylagosan jellemezte lankadatlan tevékenységében megvalósuló úttörő szerepét, amelyet — sajnos — nem éltetett elsőrangú művészi alkotó erő. Rimaszombat város pedig azzal tisztelte meg jeles fiának emlékét, hogy 1912-ben Valentiny János rendezé­sében kiadta levelezését. Eléggé járt úton indult tehát Lengyel Géza, a Nyugat köréhez tartozott tanulmány­írónk, számos kulturális értékünk megértő méltatója, amikor nemrégiben találó korrajzba foglalta Ferenczy Károly sorsát. Műve nagyjából a regényes életrajz szokásait használja fel, de kiütközik belőle írójának kép­zőművészeti kritikusi mivolta is és ugyancsak megérzik rajta, hogy a marxizmus mennyire közelítette a művészet elméletét és elemzést a valóságos élethez. Lengyel a magyar művelődésnek fölötte vonzó kor­szakába markolt. Változatos, érdekes rajzát adja. Fel­vonultatja a kor művészetének előre- és hátramozdítóit, az irodalomban szerepet játszó nagyurakat, főpapokat, iparosokat, szépasszonyokat, Thalia papnőit és sokadal­mukkal meglepően érezteti Vörösmarty korának atmosz­féráját. És kit ne érdekelne, milyen konok kitartással üldözte Ferenczy a magyar márványt, hogy ebbe s ver­gődésbe ölje bele csalódásait. Lengyel egy kissé kényezteti hősét, néha kelleténél kevesebbet kíván tőle, ami regényes életrajzot íróval meg-megesik. Például határozottan Ferenczy mellé szegődik abban az ellentétben, amely Széchenyitől el­választotta. Elegendő figyelmesen elolvasni a Lengyel­közölte idézeteket, amelyeket leveleiből, memorandumai­ból citál, hogy megérezzük belőlük bizonyos fel nem old­ható kifejezésbeli zsúfoltságot, ugyanazt, amely a Má­tyás-momentum különböző megfogalmazásait, tervraj­zait is zavarossá teszi, pedig a klasszicizálás éppen világosságot kívánna. Igaz, hogy a gróf római szerencsét­len együttlétük alatt kurtán-furcsán bánt el vele, de ennek éppenséggel nem mágnás gőg volt az oka, hanem ösztönös visszariadása mindennemű gondolkodásbeli, kifejezésbeli vétkezéstől. A legnagyobb magyart aligha­nem idegessé tette Ferenczy gyakorta köntörfalazó, fel­lengző, máskor sántikáló beszédmódja és viszolygott tőle — hiszen semmi okunk sincs azt feltenni, hogy job­ban beszélt, mint írt, sőt ! — aminek döntő oka volt abban hogy Ferenczy művészeti terveiben nem hitt. S valóban — legyünk igazságosak ! Ha megvalósult volna ez a szerencsétlen elképzelés, egyáltalában nem lett volna különös becsületére művészetünknek. Ferenczyre hazatérte után mind kevésbé hullott Canova és Thorwald­sen művészetének visszfénye, ami képmásszobrainak hanyatlásán is észrevehető, akármilyen szeretettel, hálá­val viseltetünk is Ferenczy iránt. MÁNDY STEFÁNIA VAJDA LAJOS Budapest 1904. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata A Művészet Kiskönyvtára sorozatban jelent meg az első Vajda Lajos-monográfia. Jelenleg ez a sorozat a legtermékenyebb művészeti kiadvány nálunk. Szempont­jai főleg népszerűsítők. Rövid esszészerű tanulmányai beilleszkednek a világszerte megjelenő kevésszövegű albumok, kismonográfiák sorába, amelyek a mo­dern művészet szinte kizárólagos publikációi. A ter­jedelem a szerzőket csupán a legszükségesebb adatok közlésére szorítja, az elemzéseket pedig a didaktikus cél magyarázatokká, körülírásokká alakítja. E keretek eleve adottak, így a könyvek ismertetésekor nagyobb adat­gazdagságot, mélyebbreható elemzést igényelni a szer­zők műfaji lehetőségein való túllépést jelentené, s min­denképpen a sorozat szerkesztőinek feladatkörét súrolná. Ugyancsak ebbe a körbe tartozik, s éppen ezért a tanul­mány ismertetése előtt említendő: a bevezető sorok kér­dése, amelyben a szerzők a háttér felvázolásához rövid áttekintést adnak a kor képzőművészetének fő irányai­ról. Érdemes lenne egyszer összevetni ezeket a bevezető sorokat az egyes kötetekből! Általában főszempont olyan környezet bemutatása, amelynek középpontjában állhat a tárgyalt művész, s így nemcsak értékei abszolutizálódnak, hanem megállapítást nyer, hogy ha voltak vele egyenran­gú művészek saját korában, előtte vagy utána, azok fel­tétlenül összefüggésben álltak művészetével. Az összkép felvázolása után általában az irányzatokba való sorolás következik, s a didaktikus analógiakeresés gyakran a történeti szempontok második sorba helyezését ered­ményezi. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a könyvsorozat egymástól független, sőt időnként egymással szembenálló szemléletű önálló tanulmányokra oszlik, hanem azt is, hogy a szerkesztés e módszerbeli engedményei szinte kényszerítik az abszolutizálás láncreakcióját, amely nemcsak a történeti rekonstrukciót teszi lehetetlenné, hanem az igazi nagy értékeket is felesleges bizonyító sallangokkal díszítteti fel. Ez pedig figyelmeztető jel a tudományos kutatás számára, hiszen a szakmán belül tisztázott kérdésekkel összehangoltabb egységet lehetne létrehozni az ismeretterjesztésben is. Mindez nem csökkenti a közelmúlt és jelen több ki­emelkedő művészét (Vajdán kívül pl. Barcsay Jenőt) először bemutató kismonográfiák felbecsülhetetlen érde­mét a tudományos kutatás számára, hiszen az úttörő vállalkozás bátorsága, a kutatók jószemű anyagváloga­tása és az interpretálás frissesége rendkívül vonzóvá teszi ezeket a műveket. Mándy Stefánia a nagyközönség által alig ismert, jelenkori kiállításokon csak elvétve, egy-két művel szereplő művész életpályáján vezet végig, akinek azon­ban egy idő óta több kutató által is rendkívül szug­gesztíven emlegetett, ismeretlen művei egyre növekvő intenzitással hívják fel magukra a figyelmet, úgy­hogy emlékkiállítása ma már elkerülhetetlen, szinte sürgető igénnyé vált. A monográfia megírásakor kevés előző kritikára támaszkodhatott a szerző, könyvével egyidejűleg azonban több tanulmány is megjelent a művészről (Bálint Endre: Vajda Lajos, Valóság, 1964. 6. sz., Korner Éva: Vajda Lajos művészete, Valóság 1964. 9. sz.), akit halála után csaknem negyedszázaddal­úgy tűnik, véglegesen utolért a kor, s napjainkban érte. Igaz, hogy a Nemzeti Galéria aulájában a kiemelésre alkalmas legmegfelelőbb ponton a bájos Pásztorleányka fogadja a látogatót, de ez a szobor sem áraszt olyan magával ragadó teremtő erőt magából, mint egykorú irodalmunnk. Tapogatódzó mesterség kezdet, de nem teljes művészet. Ezek a fanyar megfigyelések nem érintik Lengyel könyvének érdemét. Avatottan kalauzol a XIX. század elején lejátszódott magyar élet egy csomó megható meg­nyilvánulása között. Farkas Zoltán

Next