Demokrata, 1996. október-december (3. évfolyam, 40-52. szám)
1996-10-03 / 40. szám
Demokrata 1996/40 KULTÚRA vázslatos a helyzet. Hiszen a tévé folyamatosan ontja a reklámokat, a tudatmosást, és ez eljut olyan országokba is, ahol addig az emberek a maguk életét élték Barbie baba nélkül. Ez óriási károkat okoz. — Az se igaz, hogy az emberek pillanatok alatt tudják, hogy mi történik a világ másik felében. Csak azt látjuk, amit láttatnak velünk. És itt van a különböző médiumok manipulatív szerepe. Ha visszagondolsz például az Öbölháborúra, ahová kivonult az egész CNN, ott voltak Szaddam Husszein fősátrában a riporterek, s a világ közvéleménye mégse látta, hogy mi történik a frontokon, mi történik az első vonalban, hogyan élik meg a háborút a katonák. Olvashattuk egy-két elejtett tudósításban, hogy amerikai fiatal katonák a félelemtől sírógörcsöt kaptak, Husszein emberei pedig beásták magukat a homokba, mint a patkányok, annyira féltek az amerikai repülőgépektől. Mindebből semmit nem láttunk. Egy aljas, manipulatív struktúra vesz körül bennünket. Akik reggeltől estig nézik a reklámokat, amelyek mind valami soha el nem érhető, de mindenki által vágyott jólétet sugallnak, azt hiszik, hogy ha megveszik ezeket a reklámozott dolgokat, egy kicsit ők maguk is olyanná válnak, mint akik a filmekben szerepelnek. Rengeteg ember hazamegy, megszabadulva a kinti pokoltól, lerogy a székére, kapcsolgatja a csatornákat, és nézi azt a sok szamárságot, válogatás nélkül. Egész Európában körbejárnak ugyanazok a sorozatok, egy hős detektív, egy prostituált, vagy a westernfigurák, ezek az ORF-ből átköltöznek az RTL-re és így tovább. Elérik a magyar televíziót is egy kis időeltolódással. És ezzel aztán el lehet érni, hogy egy idő után az emberek nem élik az életüket, hanem nézik. — Nézik az életet, illetve a kváziéletet. Mert nem ez az élet. Még a híradók is hazudnak, vagy manipulálnak, vagy csúsztatnak. Az emberek pedig azzal áltatják magukat, hogy „na, a híradó legalább hiteles”. Én sosem nézek tévét este fél nyolcig, a híradót aztán bekapcsolom, csak én, mint filmes, szűrő aggyal és szűrő szemmel nézem a képeket, azonnal észreveszem, hogy hol a csúsztatás, hol a hazugság. Amíg létezett a szovjet rendszer, mániákusan néztem a szovjet május 1-ji felvonulásokat, és ugyanígy bogarásztam a képek mögött. Döbbenetes dolgokat lehetett ott is ugyanúgy észrevenni. Tüsténkedtek az operatőrök, szögeket váltottak, és gyorsan elkapták a kamerát a politikusoktól, akik grimaszokat vágtak, vagy valami szamárságot súgtak egymás fülébe, s én ezt rendkívül élveztem. Az embereknek sem ártana fenntartással nézni a reklámokat, tévéfilmeket, híradókat és objektívnek mondott műsorokat. — Igen, de a mai emberek életéből olyan misztériumok hiányoznak, mint a születés vagy a halál misztériuma. A halált teljesen elkenjük, akár az állatok, akár az emberek haláláról van szó. Függetlenítjük magunkat a saját halálunktól, rokonaink halálától, hiszen belökjük őket valamilyen kórházba, ami nagyon kényelmes és nagyon egyszerű, és nem veszünk arról tudomást, hogy ott egyedül maradnak a halállal. A civilizált társadalom nem tudja földolgozni a halált, mert fél tőle, — így van. Én azt hiszem, hogy ez összefügg nagy mélységekben azzal, hogy ezek az ún. fejlett civilizációk annyira elfordultak a kozmikus alapigazságoktól, a természettől, aminek a rendjébe az élet egész rítusa, a halál szentsége, a születés lényege benne foglaltatott, hogy teljesen devalválódtak az emberi értékek is. Az emberiség nagyobbik része, én úgy érzem, szenved attól, hogy elszakadt az élővilágtól, a szellemvilágtól, mégsem tesznek semmit annak érdekében, hogy visszaszerezzék azt a tudást, aminek régen a birtokában voltak, és aminek az ősi létformákhoz közel álló népek ma is a birtokában vannak. Engem például nagyon idegesít egy most divatos kifejezés, az ún. virtuális valóság, tehát az ember által mesterségesen keltett valóságélmény, amiről az ember azt hiszi, hogy természetes, holott nem az. Ebben a virtuális képben élnek elsősorban a nagyvárosok lakói, de ez a látszatvalóság lassan kiáramlik a természetbe is. Engem például az NSZK-ban rendkívül zavart, hogy egyszerűen nincs már a települések között szántóföld vagy erdő, mert a városokból kimenekülő nép, kiszabadulva a külső terekbe, itt is megteremtette azt a virtuális valóságot, ami elől menekült. Ma már hiába szöksz bárhová, egyszerűen nincs már élettered vidéken sem, már csak rezervátum a természet. Azelőtt a nagyvárosok, nagyobb települések voltak az emberi rezervátumok, most a természet szorul rezervátumba, és az ember szétterül, mint egy óriási bacilustömeg, egy rákos daganat. Gaia-t, a Földanyát, ennek a szerencsétlen óriáslénynek az arculatát ez a hatalmas emberfekély elborítja. — Nem tudom, ismered-e azt a régi kínai történetet, amelyben a császárt a bölcs megpróbálja felvilágosítani arról, hogy belátható időn belül el fog tűnni a palota kertjében lévő tó tükre, ugyanis megjelent egy tavirózsa. Azt mondja neki erre a kínai császár: „Ugyan már, egy tavirózsa nem lehet probléma”. Igen, mondja a bölcs, de ez az egy tavirózsa minden éjjel megkettőzi önmagát. A kínai császár megörül neki, azt mondja, hogy ebből nem lehet semmi probléma, nagyon szép növény a tavirózsa. Telikmúlik az idő, egyre több tavirózsa lesz a tavon. Megint inti őt a bölcs, hogy most már nagyon sok tavirózsa van a tavon, meglátod császár, pár napon belül nem fogod látni a vizet. Dehogyisnem, nézd meg, még látszik a tó háromnegyede, semmi baj nincs. Elkövetkezik az utolsó előtti éjszaka, akkor azt mondja a bölcs: „Nézd meg császár, már a tó felét elborítják a rózsák, holnapra nem fogod látni a tó tükrét”. Hát hogyne látnám — mondja a császár. Másnap reggelre pedig eltűnik a tó. — Nagyon jó volt ez a mese. Én nem ismertem, de tökéletesen illik a beszélgetésünkhöz, szinte koronája lehet, hiszen összefoglalja a lényegét mindannak, amiről eddig beszéltünk. Még hozzátenném azt, hogy a szörnyű, apokaliptikus helyzetet felmérve úgy érzem, az emberiség már a harmadik világháborút folytatja. A Föld ellen. Ez az óriási rombolás máris visszafordíthatatlan károkat okozott, az ember ugyanakkor alig vesz észre valamit, annyira eltávolodott a valóságtól. A Jelenések Könyve az én értelmezésem szerint nem egy emberi háborút jelképez, sőt, a Nostradamus által megálmodott végpusztulás sem. Az Apokalipszis lovasai itt vágtatnak fölöttünk, és az a tragédia ebben a világpusztulásban, hogy világszerte olyan gazdasági hatalmak és csoportosulások tartják kézben ezt az egész mechanizmust, amelyeknek nem érdeke, hogy megváltozzék ez a folyamat. Őket csak a napi profit érdekli. Velük szemben áll egy maroknyi csoport, ők pontosan fölmérték, miről van szó, és segíteni akarnak, de egyszerűen nem tudnak, mert a pénz érdeke minden más érdeknél erősebb. Falra hányt borsó, amit ezek az emberek mondanak. Én is közéjük tartozom. Nem hiszek abban, hogy ez a folyamat visszafordítható, mégis, amíg csak mozogni tudok, csinálom ezeket a filmeket, így elmondhatom, hogy megtettem mindent, amit tudtam. k /Pálfalvi Dorottya 61