Demokrata, 1996. október-december (3. évfolyam, 40-52. szám)

1996-10-03 / 40. szám

Demokrata 1996/40 KULTÚRA vázslatos a helyzet. Hiszen a tévé folya­matosan ontja a reklámokat, a tudatmo­sást, és ez eljut olyan országokba is, ahol addig az emberek a maguk életét élték Barbie baba nélkül. Ez óriási károkat okoz. — Az se igaz, hogy az emberek pilla­natok alatt tudják, hogy mi történik a vi­lág másik felében. Csak azt látjuk, amit láttatnak velünk. És itt van a különböző médiumok manipulatív szerepe. Ha visszagondolsz például az Öbölháborúra, ahová kivonult az egész CNN, ott voltak Szaddam Husszein fősátrában a riporte­rek, s a világ közvéleménye mégse látta, hogy mi történik a frontokon, mi történik az első vonalban, hogyan élik meg a há­borút a katonák. Olvashattuk egy-két el­ejtett tudósításban, hogy amerikai fiatal katonák a félelemtől sírógörcsöt kaptak, Husszein emberei pedig beásták magukat a homokba, mint a patkányok, annyira féltek az amerikai repülőgépektől. Mind­ebből semmit nem láttunk. Egy aljas, manipulatív struktúra vesz körül bennün­ket. Akik reggeltől estig nézik a reklámo­kat, amelyek mind valami soha el nem érhető, de mindenki által vágyott jólétet sugallnak, azt hiszik, hogy ha megveszik ezeket a reklámozott dolgokat, egy kicsit ők maguk is olyanná válnak, mint akik a filmekben szerepelnek. Rengeteg ember hazamegy, megszabadulva a kinti pokol­tól, lerogy a székére, kapcsolgatja a csa­tornákat, és nézi azt a sok szamárságot, válogatás nélkül. Egész Európában kör­bejárnak ugyanazok a sorozatok, egy hős detektív, egy prostituált, vagy a western­­figurák, ezek az ORF-ből átköltöznek az RTL-re és így tovább. Elérik a magyar te­levíziót is egy kis időeltolódással.­­ És ezzel aztán el lehet érni, hogy egy idő után az emberek nem élik az éle­tüket, hanem nézik. — Nézik az életet, illetve a kvázi­­életet. Mert nem ez az élet. Még a híradók is hazudnak, vagy manipulálnak, vagy csúsztatnak. Az emberek pedig azzal ál­tatják magukat, hogy „na, a híradó leg­alább hiteles”. Én sosem nézek tévét este fél nyolcig, a híradót aztán bekapcsolom, csak én, mint filmes, szűrő aggyal és szű­rő szemmel nézem a képeket, azonnal észreveszem, hogy hol a csúsztatás, hol a hazugság. Amíg létezett a szovjet rend­szer, mániákusan néztem a szovjet május 1-ji felvonulásokat, és ugyanígy boga­rásztam a képek mögött. Döbbenetes dol­gokat lehetett ott is ugyanúgy észrevenni. Tüsténkedtek az operatőrök, szögeket váltottak, és gyorsan elkapták a kamerát a politikusoktól, akik grimaszokat vágtak, vagy valami szamárságot súgtak egymás fülébe, s én ezt rendkívül élveztem. Az embereknek sem ártana fenntartással néz­ni a reklámokat, tévéfilmeket, híradókat és objektívnek mondott műsorokat. — Igen, de a mai emberek életéből olyan misztériumok hiányoznak, mint a születés vagy a halál misztériuma. A ha­lált teljesen elkenjük, akár az állatok, akár az emberek haláláról van szó. Füg­getlenítjük magunkat a saját halálunk­tól, rokonaink halálától, hiszen belökjük őket valamilyen kórházba, ami nagyon kényelmes és nagyon egyszerű, és nem veszünk arról tudomást, hogy ott egyedül maradnak a halállal. A civilizált társada­lom nem tudja földolgozni a halált, mert fél tőle, — így van. Én azt hiszem, hogy ez összefügg nagy mélységekben azzal, hogy ezek az ún. fejlett civilizációk annyira elfordultak a kozmikus alap­igazságoktól, a természettől, aminek a rendjébe az élet egész rítusa, a halál szentsége, a születés lényege benne fog­laltatott, hogy teljesen devalválódtak az emberi értékek is. Az emberiség na­gyobbik része, én úgy érzem, szenved attól, hogy elszakadt az élővilágtól, a szellemvilágtól, mégsem tesznek sem­mit annak érdekében, hogy visszasze­rezzék azt a tudást, aminek régen a bir­tokában voltak, és aminek az ősi létfor­mákhoz közel álló népek ma is a birto­kában vannak. Engem például nagyon idegesít egy most divatos kifejezés, az ún. virtuális valóság, tehát az ember ál­tal mesterségesen keltett valóságél­mény, amiről az ember azt hiszi, hogy természetes, holott nem az. Ebben a vir­tuális képben élnek elsősorban a nagy­városok lakói, de ez a látszatvalóság las­san kiáramlik a természetbe is. Engem például az NSZK-ban rendkívül zavart, hogy egyszerűen nincs már a települé­sek között szántóföld vagy erdő, mert a városokból kimenekülő nép, kiszaba­dulva a külső terekbe, itt is megterem­tette azt a virtuális valóságot, ami elől menekült. Ma már hiába szöksz bárho­vá, egyszerűen nincs már élettered vidé­ken sem, már csak rezervátum a termé­szet. Azelőtt a nagyvárosok, nagyobb települések voltak az emberi rezervátu­mok, most a természet szorul rezervá­tumba, és az ember szétterül, mint egy óriási bacilustömeg, egy rákos daganat. Gaia-t, a Földanyát, ennek a szerencsét­len óriáslénynek az arculatát ez a hatal­mas emberfekély elborítja. — Nem tudom, ismered-e azt a régi kínai történetet, amelyben a császárt a bölcs megpróbálja felvilágosítani arról, hogy belátható időn belül el fog tűnni a palota kertjében lévő tó tükre, ugyanis megjelent egy tavirózsa. Azt mondja ne­ki erre a kínai császár: „Ugyan már, egy tavirózsa nem lehet probléma”. Igen, mondja a bölcs, de ez az egy tavirózsa minden éjjel megkettőzi önmagát. A kí­nai császár megörül neki, azt mondja, hogy ebből nem lehet semmi probléma, nagyon szép növény a tavirózsa. Telik­múlik az idő, egyre több tavirózsa lesz a tavon. Megint inti őt a bölcs, hogy most már nagyon sok tavirózsa van a tavon, meglátod császár, pár napon belül nem fogod látni a vizet. Dehogyisnem, nézd meg, még látszik a tó háromnegyede, semmi baj nincs. Elkövetkezik az utolsó előtti éjszaka, akkor azt mondja a bölcs: „Nézd meg császár, már a tó felét elborít­ják a rózsák, holnapra nem fogod látni a tó tükrét”. Hát hogyne látnám — mond­ja a császár. Másnap reggelre pedig eltű­nik a tó. — Nagyon jó volt ez a mese. Én nem ismertem, de tökéletesen illik a beszélge­tésünkhöz, szinte koronája lehet, hiszen összefoglalja a lényegét mindannak, ami­ről eddig beszéltünk. Még hozzátenném azt, hogy a szörnyű, apokaliptikus helyze­tet felmérve úgy érzem, az emberiség már a harmadik világháborút folytatja. A Föld ellen. Ez az óriási rombolás máris vissza­fordíthatatlan károkat okozott, az ember ugyanakkor alig vesz észre valamit, annyira eltávolodott a valóságtól. A Jele­nések Könyve az én értelmezésem szerint nem egy emberi háborút jelképez, sőt, a Nostradamus által megálmodott végpusz­tulás sem. Az Apokalipszis lovasai itt vágtatnak fölöttünk, és az a tragédia eb­ben a világpusztulásban, hogy világszerte olyan gazdasági hatalmak és csoportosu­lások tartják kézben ezt az egész mecha­nizmust, amelyeknek nem érdeke, hogy megváltozzék ez a folyamat. Őket csak a napi profit érdekli. Velük szemben áll egy maroknyi csoport, ők pontosan fölmérték, miről van szó, és segíteni akarnak, de egyszerűen nem tudnak, mert a pénz ér­deke minden más érdeknél erősebb. Falra hányt borsó, amit ezek az emberek mon­danak. Én is közéjük tartozom. Nem hi­szek abban, hogy ez a folyamat visszafor­dítható, mégis, amíg csak mozogni tudok, csinálom ezeket a filmeket, így elmond­hatom, hogy megtettem mindent, amit tudtam. k /Pálfalvi Dorottya 61

Next