Magyar Demokrata, 1997. szeptember-december (1. évfolyam, 1-16. szám)

1997-12-23 / 15. szám

MŰHELY adásából is kiderült. Pedig Horn Gábor most egyszerre rádöbbent, hogy „elin­dult egy újbóli összefogás a politika, a civil szervezetek és a gazdasági szféra között. Újból visszaállítók azok a nagyon rosszízű csatornák, amin sokat dolgoz­tunk, hogy ne álljanak vissza. ” A néző meg­­ csak úgy­­ arra gondol, hogy ak­kor nem kellett volna visszasegíteni a hatalomba az MSZP-t. Netán nem látták előre? Bár az „előre” nem kívánatos, hi­szen erről a köszöntésről lemondanak az úttörők. Naná. Most éppen visszafelé ha­ladnak. A párt védőszárnyai alá. Miként Rácz Péter kijelentette, semmit sem ta­gadnak meg az elmúlt negyven évből. De hát akkor miért csodálkozik, hogy a többi párt nem vállal közösséget ezzel a szellemiséggel? Mindenesetre a szakszerűség diadala volt, amit tettek. A háló immár tökéletes. Minden eszközt felhasználva előállítani az új évezred fogyasztáscentrikus és a szocialistákra szavazó állampolgárát. Fő szponzoruk, Demján Sándor pedig az MTV2 Ezredvégi beszélgetések soroza­tában tűnt fel, ott, ahol eddig csak jeles gondolkodók szerepeltek. A néző pedig arra gondolt, hogy vajon melyik úttörő­táborban nyílik a következő Pólus-cen­ter. A Magyar Nemzetben mindenesetre már tudni vélik az új úttörő induló szö­vegét: ,Mint a Pólus fenn árán, az úttö­rő oly vidám.” Addig is énekelhetik a xé­niás dalt: „Kezemben sorsod, hát jól te­szed, ha félsz, / Én döntöm el, hogy med­dig élsz.­­ (...) A hatalom nem hagy új esélyt,” csak úgy Azoknak sem, akik ellenzik a kormány vízlépcső-politiká­ját. Ami most vízlépcsőügyben történik a tömegtájékoztatásban, az is legszebb szocialista hagyományokat követi. Ahogy még a december 8-i Híradóból kiderült, amikor bejelentették a Nem­­csók-barát szigetközi polgármesterek szövetségét, hogy „A találkozó része a Dunával kapcsolatos magyar kormány­­politika gyökeres megváltozásának. 1989-ben Magyarország még úgy dön­tött, hogy nem fejezi be a dunakiliti duz­zasztóművet, és nem építi meg az alsó, nagymarosi erőművet. Most ellenkező­leg, szeretné üzembe helyezni dunakilitit, és a szlovák féllel tárgyaló magyar kor­mányküldöttség szóba jöhetőnek tartja az alsó megosztást.” Ezek szerint az MSZP is változik. No de ennyire? Persze a magyar hivatalos hírszolgál­tatás lényege sem maradhatott ki. Sőt, tavalyhoz képest tökéletesedett. Akkor csak egy jelentős szereplése volt, az idén szinte minden nap mennyből érke­zik a Horn. December 13-án a Szatellit­ben ő volt a vendég, tehát ismét láthat­tuk - lassan a nemzeti mitológia része­ként - azt a humoros jelenetet, hogyan is vágta át a drótot, majd december 18-án a Nap-kelte Kereszttűz című műsorában is állnia kellett a rázós kérdéseket. Né­meth Péter például azt kérdezte: „Mi­niszterelnök úr, ön a szombati sajtótájé­koztatóján történelminek nevezte a Lu­xemburgban történteket. Hétköznapi nyelven szólva, akár a most televízió előtt ülők számára, mitől történelmi ez?" Labdát ennél elegánsabban is fel­adtak már. A válasz lényege: Eddig be­széltek a bővülésről, de nem volt döntés. Most végre történt valami. Aha, gon­dolta a néző. Aki csak beszél valamiről, az még nem jelent semmit. De már jött is következő keresztkérdés Forró Ta­mástól: „Miért fontos a személynek, hogy nevéhez fűződik egy ilyen ese­mény?” És ekkor tanúi lehettünk amint Hárn leereszkedik a mennyekből, és el­ismeri az Antall-kormány szerepét is. Ráadásul a karácsonyi hangulatú mi­niszterelnök keblére öleli az országot, kijelentvén, hogy „az emberek hozták meg az áldozatot. Magyarország olyan helyzetet teremtett saját erejéből, amely­re egy másik ország sem volt képes.” De aztán kibújik belőle az „államférfi”: hazajövök és hallom, hogy az ellenzék egyik vezetője...” Tehát Orbán Viktor nem borult le Horn nagysága előtt. A polgárnak pedig eszébe jutott, hogy a kormányoldal még mindig nem határoz­ta meg a csatlakozási tárgyalásokon nemzeti érdekeket. De mit számít ez, ahhoz képest mert a szocialistákról ki­derült, hogy „népszerűségünk most job­ban áll, mint 1994-ben.” Több se kellett Forrónak, aki idézett egy nyugati véle­ményt: a Fidesz a nacionalizmus felé sodródik. Ennél magasabb labda nem kell. Hárn sajnálkozik is, mert ő azt hit­te, hogy a karácsony közeledtére min­denki megenyhül. Bőssel kapcsolatban pedig arra panaszkodott, hogy „megint benyomult a politika, méghozzá a leg­rosszabb fajtája, ami alatt én azt értem, megint megpróbálják szűk pártpolitikai érdekek alapján kezelni ezt az ügyet. A kormány eltökélt, és biztos, hogy ezt a megállapodást tető alá hozzuk. És utána a parlament elé visszük a végleges szö­veget ratifikálásra.” Mint a régi szép időkben. Utólag bólinthat a parlament. És ekkor kiderült, hogy nem értem hi­ba. A miniszterelnök olvassa cikkeimet. Legalábbis átveszi néhány megállapítá­somat. Kiderült, hogy utazási kedvez­mény javaslatában az a szándék vezette népünk bölcs és jóindulatú vezetőjét, hogy a szegény idős emberek is meglá­togathassák rokonaikat. Az ember pedig el is feledkezik az újságírók helyett fel­tenni a kérdést: vajon kiknek köszönhető a mai helyzet, és lassan nem talál megfe­lelő dicsérő szavakat erre a tökéletesség­re, tehát kénytelen új kifejezési eszközö­ket keresni. Ebben segít a legújabb mé­dia, az Internet, amelyen céltudatos nyel­vezet van kialakulóban. Az iNteRNetto erről a zsargonról a napokban könyvet is megjelentetett. Ebben a gyengébbek kedvéért meg is magyarázzák a szavak jelentését. Közülük talán kettő ideillőt idéznék: „Kár cukrozni a taknyot . Emberünk próbálja kimagyarázni magát, annak el­lenére, hogy tudjuk az igazságot. Vissza­taszító kifejezés, ne rongáljuk vele bará­taink idegeit. Akciónyugdíjas : Ideje engedi, ott van minden kilométerkőnél, véleménye van, harcol érte, terjeszti az igét, felhá­borodik, követel, fenyeget. Hangos párt- és állami rendezvényeken derékhad. Ne vegyük fel ellene a harcot, az idő úgyis nekünk dolgozik. ” A polgár meg arra gondol, hogy időnként fel kellene tenni a Xéniától ta­nult kérdést az ország kis és nagy lako­sainak: „Szerinted mi a miniszterelnök dolga ?” . „Az Űrgammák pénteki adása után pe­dig Schmuck Andor szólhatott híveihez, elmagyarázván nekik, miképpen léphet­nek át az új szövetségbe. Jellemző, hogy azt fel sem tételezte, hogy netán valaki nem óhajtja követni a vezért. Demokrata 1997/15 Fotó: Tóth Tibor

Next