Magyar Demokrata, 1997. szeptember-december (1. évfolyam, 1-16. szám)
1997-12-23 / 15. szám
MŰHELY adásából is kiderült. Pedig Horn Gábor most egyszerre rádöbbent, hogy „elindult egy újbóli összefogás a politika, a civil szervezetek és a gazdasági szféra között. Újból visszaállítók azok a nagyon rosszízű csatornák, amin sokat dolgoztunk, hogy ne álljanak vissza. ” A néző meg csak úgy arra gondol, hogy akkor nem kellett volna visszasegíteni a hatalomba az MSZP-t. Netán nem látták előre? Bár az „előre” nem kívánatos, hiszen erről a köszöntésről lemondanak az úttörők. Naná. Most éppen visszafelé haladnak. A párt védőszárnyai alá. Miként Rácz Péter kijelentette, semmit sem tagadnak meg az elmúlt negyven évből. De hát akkor miért csodálkozik, hogy a többi párt nem vállal közösséget ezzel a szellemiséggel? Mindenesetre a szakszerűség diadala volt, amit tettek. A háló immár tökéletes. Minden eszközt felhasználva előállítani az új évezred fogyasztáscentrikus és a szocialistákra szavazó állampolgárát. Fő szponzoruk, Demján Sándor pedig az MTV2 Ezredvégi beszélgetések sorozatában tűnt fel, ott, ahol eddig csak jeles gondolkodók szerepeltek. A néző pedig arra gondolt, hogy vajon melyik úttörőtáborban nyílik a következő Pólus-center. A Magyar Nemzetben mindenesetre már tudni vélik az új úttörő induló szövegét: ,Mint a Pólus fenn árán, az úttörő oly vidám.” Addig is énekelhetik a xéniás dalt: „Kezemben sorsod, hát jól teszed, ha félsz, / Én döntöm el, hogy meddig élsz. (...) A hatalom nem hagy új esélyt,” csak úgy Azoknak sem, akik ellenzik a kormány vízlépcső-politikáját. Ami most vízlépcsőügyben történik a tömegtájékoztatásban, az is legszebb szocialista hagyományokat követi. Ahogy még a december 8-i Híradóból kiderült, amikor bejelentették a Nemcsók-barát szigetközi polgármesterek szövetségét, hogy „A találkozó része a Dunával kapcsolatos magyar kormánypolitika gyökeres megváltozásának. 1989-ben Magyarország még úgy döntött, hogy nem fejezi be a dunakiliti duzzasztóművet, és nem építi meg az alsó, nagymarosi erőművet. Most ellenkezőleg, szeretné üzembe helyezni dunakilitit, és a szlovák féllel tárgyaló magyar kormányküldöttség szóba jöhetőnek tartja az alsó megosztást.” Ezek szerint az MSZP is változik. No de ennyire? Persze a magyar hivatalos hírszolgáltatás lényege sem maradhatott ki. Sőt, tavalyhoz képest tökéletesedett. Akkor csak egy jelentős szereplése volt, az idén szinte minden nap mennyből érkezik a Horn. December 13-án a Szatellitben ő volt a vendég, tehát ismét láthattuk - lassan a nemzeti mitológia részeként - azt a humoros jelenetet, hogyan is vágta át a drótot, majd december 18-án a Nap-kelte Kereszttűz című műsorában is állnia kellett a rázós kérdéseket. Németh Péter például azt kérdezte: „Miniszterelnök úr, ön a szombati sajtótájékoztatóján történelminek nevezte a Luxemburgban történteket. Hétköznapi nyelven szólva, akár a most televízió előtt ülők számára, mitől történelmi ez?" Labdát ennél elegánsabban is feladtak már. A válasz lényege: Eddig beszéltek a bővülésről, de nem volt döntés. Most végre történt valami. Aha, gondolta a néző. Aki csak beszél valamiről, az még nem jelent semmit. De már jött is következő keresztkérdés Forró Tamástól: „Miért fontos a személynek, hogy nevéhez fűződik egy ilyen esemény?” És ekkor tanúi lehettünk amint Hárn leereszkedik a mennyekből, és elismeri az Antall-kormány szerepét is. Ráadásul a karácsonyi hangulatú miniszterelnök keblére öleli az országot, kijelentvén, hogy „az emberek hozták meg az áldozatot. Magyarország olyan helyzetet teremtett saját erejéből, amelyre egy másik ország sem volt képes.” De aztán kibújik belőle az „államférfi”: hazajövök és hallom, hogy az ellenzék egyik vezetője...” Tehát Orbán Viktor nem borult le Horn nagysága előtt. A polgárnak pedig eszébe jutott, hogy a kormányoldal még mindig nem határozta meg a csatlakozási tárgyalásokon nemzeti érdekeket. De mit számít ez, ahhoz képest mert a szocialistákról kiderült, hogy „népszerűségünk most jobban áll, mint 1994-ben.” Több se kellett Forrónak, aki idézett egy nyugati véleményt: a Fidesz a nacionalizmus felé sodródik. Ennél magasabb labda nem kell. Hárn sajnálkozik is, mert ő azt hitte, hogy a karácsony közeledtére mindenki megenyhül. Bőssel kapcsolatban pedig arra panaszkodott, hogy „megint benyomult a politika, méghozzá a legrosszabb fajtája, ami alatt én azt értem, megint megpróbálják szűk pártpolitikai érdekek alapján kezelni ezt az ügyet. A kormány eltökélt, és biztos, hogy ezt a megállapodást tető alá hozzuk. És utána a parlament elé visszük a végleges szöveget ratifikálásra.” Mint a régi szép időkben. Utólag bólinthat a parlament. És ekkor kiderült, hogy nem értem hiba. A miniszterelnök olvassa cikkeimet. Legalábbis átveszi néhány megállapításomat. Kiderült, hogy utazási kedvezmény javaslatában az a szándék vezette népünk bölcs és jóindulatú vezetőjét, hogy a szegény idős emberek is meglátogathassák rokonaikat. Az ember pedig el is feledkezik az újságírók helyett feltenni a kérdést: vajon kiknek köszönhető a mai helyzet, és lassan nem talál megfelelő dicsérő szavakat erre a tökéletességre, tehát kénytelen új kifejezési eszközöket keresni. Ebben segít a legújabb média, az Internet, amelyen céltudatos nyelvezet van kialakulóban. Az iNteRNetto erről a zsargonról a napokban könyvet is megjelentetett. Ebben a gyengébbek kedvéért meg is magyarázzák a szavak jelentését. Közülük talán kettő ideillőt idéznék: „Kár cukrozni a taknyot . Emberünk próbálja kimagyarázni magát, annak ellenére, hogy tudjuk az igazságot. Visszataszító kifejezés, ne rongáljuk vele barátaink idegeit. Akciónyugdíjas : Ideje engedi, ott van minden kilométerkőnél, véleménye van, harcol érte, terjeszti az igét, felháborodik, követel, fenyeget. Hangos párt- és állami rendezvényeken derékhad. Ne vegyük fel ellene a harcot, az idő úgyis nekünk dolgozik. ” A polgár meg arra gondol, hogy időnként fel kellene tenni a Xéniától tanult kérdést az ország kis és nagy lakosainak: „Szerinted mi a miniszterelnök dolga ?” . „Az Űrgammák pénteki adása után pedig Schmuck Andor szólhatott híveihez, elmagyarázván nekik, miképpen léphetnek át az új szövetségbe. Jellemző, hogy azt fel sem tételezte, hogy netán valaki nem óhajtja követni a vezért. Demokrata 1997/15 Fotó: Tóth Tibor