Magyar Demokrata, 2000. január-március (4. évfolyam, 1-13. szám)

2000-03-23 / 12. szám

idején - önhöz hasonlóan - Ákos Stefi ke­ze alól nagyszerű előadók kerültek ki - Olyan mértékben, ahogy annak ide­jén én, manapság senki nem meri vállalni magát, egyszerűen megy a divat után. Én ezt soha nem csináltam, és ezért vagyok büszke magamra. Bár engem is beskatu­lyáztak, csupa lírai dalt kaptam, mégsem szűkültem be, de az is biztos, hogy rapet nem énekelek, mert szótagolva beszélni mindenki tud. Sajnálatos, hogy vannak énekesek, akik sokkal többre volnának képesek, mégis átmentek tinglitangliba, de aki ezt megteszi, az igazából nem is szereti a zenét. Ismerek viszont nagysze­rű előadókat, akikről senki nem tud, mert nem adták el a lelküket. Elhatároztam, hogy egy pár ilyen egyéniséget tanítani fogok, felkarolom őket, mert nem aka­rom, hogy elsikkadjanak. -Milyen a kapcsolata hazai kortárs énekesekkel? A hangszeres zenészeknél nagy divat fellépni egymás koncertjein. - Én nem járok össze senkivel, de azért ha hakniban találkozunk, nagyon jól kijö­vünk egymással. Úgy látom, hogy min­denki a maga kis pecsenyéjét sütögeti, megpróbál megélni belőle, ez azonban csak keveseknek sikerül, és ilyenkor ki­derül, hogy ki él-hal a zenéért, ki is igazá­ból az énekes, mert a tiszavirág-életű em­berek sikertelenség esetén gyorsan lelé­­celnek és jövedelmezőbb állásokat keres­nek maguknak. Én mindig az éneklésből akartam megélni, és noha előfordultak az életemben mélyrepülések, mégsem vál­tottam pályát.­­ A rap kapcsán jut eszembe, hogy a legelső rap talán 1966-ban lehetett, ami­kor egy XIV. Napóleon álnevű figura a They’re coming to take me away (Jöttek, hogy elvigyenek engem) című számát minden zenei kíséret nélkül adta elő. A kislemez B oldalán ugyanez ment vissza­felé, lényegében paródiaként. Ön, aki­nek csodás a hangja, mit érez, amikor gagyi embereknek óriási a sikerük? -Képzelje, ha mindenen felhúznám magam, így aztán csak nevetek, és túllépek rajta. Ezekre mondtam az előbb, hogy ti­szavirág életűek, miközben 28 éves pálya­futásomból úgy tudtam 15 évre eltűnni, hogy most ismét szeretnek az emberek. -Ez a lemez valóban élete csúcsa. Ilyenkor az ember elgondolkodik azon, hogy mit tudna még adni? - Vannak ötleteim, de még nem nyilvá­nosak. Egyet azonban megemlítek. Na­gyon szeretem St. Martin muzsikáját, sze­retnék vele egy olyan nótát, mint amit Candy Dulfer szaxofonozott a kísérőzene­karával. Jó lenne, ha ima egy hasonló dalt, amelyben én válaszolgatnék az ő szaxofo­nos dallamaira, a következő lemezem meg már úgyis teljesen magyar szerzők dalaira épül. Én reggeltől estig zenével álmodom, még éjszaka is megy a Duna TV, benne a képernyőn mutatott akváriumhoz játszott aláfestő komolyzene vagy barokk muzsika. - Valahol azt olvastam, hogy nem vallásos ugyan, mégis Istenhez fohász­kodik. Mit kér tőle? - Én nem mindennapos dolgokért kö­­nyörgök, a Jóisten különben is tudja, hogy mire van szükségem. Egyszerűen betar­tom a tízparancsolatot, az erkölcsi normá­kat, és úgy érzem, hogy a Mindenható ve­lem van. Azt szokták mondani, segíts ma­gadon, az Isten is megsegít. Nos, ha ezt egy picit is megteszed, biztosan ad hozzá egy lökést, ahogyan engem is megraga­dott, valahányszor teljesen belecsúsztam volna a gödörbe. Hiszek a reinkarnáció­ban is, rengeteg misztikus könyvet olvas­tam, és fontosnak tartom, hogy higgyünk ezekben a dolgokban. Volt idő, amikor mindentől pánikba estem, ezért is lettem beteg, ami egy idegi eredetű hormonprob­lémaként jelentkezett. Ma már sokkal könnyedebben fogom fel az életet. - A Blaha Lujza téren rendezett sza­badtéri szilveszteri bulin elsőként ön lépett színpadra az újesztendőben. Át­­érez­te a jelentőségét, hogy amikor a vi­lág tombolva köszöntötte az új évezre­det, ott és akkor önnek kellett felmele­gítenie a fagyoskodó tömeget?­­ - Ezt a lehetőséget nem kértem, hanem kaptam a sorstól. A Corvin áruház tetejére kiírták, hogy 2000, koccintottunk, és máris én következtem. Olyan hangulat volt ott, hogy majdnem elsírtam magam, és ha min­den koncertem ilyen lesz ebben az évben, akkor semmi okom nem lehet panaszra. Éj­fél után megindultak a buszok, ám amikor elkezdtem a Mennyit ér egy nő című szá­mot, ismét leálltak, kinyitották az ajtókat, az emberek kiszálltak, és mindenki velem énekelt. Az utolsó dal ezúttal is az Édes ki fiam zenés kíséret nélküli változata volt. Végül három ráadásra is visszamentem, és olyan melegem lett, hogy a kabátomat is le­vettem, pedig eleinte a mínusz tízfokos hi­degben odafagyott a kezem a mikrofonhoz. Nem lehet véletlen, hogy mégsem fáztam meg, pedig ömlött rólam a víz. Szakács Gábor 43 Demokrata 2000/12

Next