Magyar Demokrata, 2003. október-december (7. évfolyam, 40-52. szám)
2003-10-30 / 44. szám
KIZÖKKENT IDŐ Az elnapolt forradalom Nem túlzás, ha azt mondom: milliók várták Orbán Viktor beszédét október 23-án, a többség reménységgel, a kisebbség talán ellenszenvvel és félelemmel. Szép beszéd volt, még ha sokakban bizonyára csalódást is okozott, hogy még nincs itt az idő, még nincsenek hidak a pilléreken, hidak, melyek a most még bizonytalanok felé nyitnak utat. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Kicsit prózaibban megfogalmazva: még nincs forradalmi helyzet, még nincsenek világosan megfogalmazható közös célok, még nincsenek híveink a másik oldalon elegendő számban, azon az oldalon, mely csak a pénztárcájának hisz. Annak a széles rétegnek mindig a saját kárán kell tanulnia, hogy igazán méregbe guruljon, amikor már a napi kenyere, söre, cigarettája kerül veszélybe. A parlament dunai homlokzatát elborító hálófotók monumentális semmitmondása egy kreatív stúdió műve, az a riporter vezeti, akinek arcát a Nagy Testvér-sorozatból utálhatta meg az ország jobbik fele. Valahogy így, ilyen bonyolultan vagy egyszerűen függnek össze a dolgok. Ahogyan az is érthető, miért oly fájdalmasan szürke Budapest egy ilyen nagy magyar ünnepen, zászló alig, az Árpád hídon egy sem lobog, a lakótelepek börtönépületein egyetlen bátor ember sem meri kifejezni rokonszenvét azok iránt, akikre lassan olyan kiüresedő szólamokkal emlékeznek, mint a Tanácsköztársaság dicső napjaira vagy az Auróra cirkálóra és Leninre. Szavalókórus, koszorúzás, mécsesek, mártírok és a kivezényelt ifjúság kissé unott és értetlen arca. Horn Gábor SZDSZ-es képviselő, akinek állítólag a nagy ötlete volt a parlamenti képcsarnok, éppen az ünnep másnapján beszélgetett erről a buzgón helyeslő Nap-keltés mikrofonállvánnyal. Horn Gábort egyenesen a hetvenes évekre emlékeztette az ünnep, s megjegyezte, sok barátja éppen az ünnep elől menekülve ment át Bécsbe, azért volt akkora dugó Hegyeshalomnál. Nos, volt ez így már néhányszor a magyar történelemben, voltak hosszabb bécsi emigrációs idők is, de sajnos, mindig visszajöttek, visszajönnek. A szabadság összeköt - ez a felirat volt látható a szónoki pulpituson, melyről együtt szólt Dávid Ibolya és Orbán Viktor. Szép gondolat, ugyanolyan igaz, ahogyan az is: akié a múlt, azé a jövő. Ez a mostani, nagyon szegényes, picike magyar szabadság összeköt, bizony öszszeköt minket, akik szabadok akarunk lenni, és persze összeköt minket egykori és mostani rabtartóinkkal, kínzóinkkal, régi és új hazugjainkkal. És erre a múltra minden politikai erőnek fáj a foga, ki szeretné sajátítani, átértelmezni, kiemelni és elhallgatni. Az Ügynök, az ékesszólás mestere azt makogta, hogy 1956 nem barikád, amely elválaszt, hanem híd, amely összeköt Mindenkinek hidak kellenek, a beszédírók lázasan lapozzák a közhelyszótárt, és sosem jutnak túl a H betűnél. A híd, mely átível, összeköt, magasodik, mely a jobb és bal partot egybekapcsolja, ahogyan az elcsatolt magyar területek lakóit is folyton „hídszerepre” akarták ítélni két nép között Az ifjan is dicső múltú Fodor Gábor a Népszavában terjedelmes cikkben kárhoztatta „a széthúzást a forradalom után” (október 24.), bár elismeri, hogy egy demokráciában természetes dolog a véleménykülönbség, és „a köztársaság lételeme a vita”, de a vitapartnereknek nem szabad ellenséget csupán ellenfelet látniuk egymásban, vagyis nem szabad ünnepet rontani, gyalázkodni, bár „rossz megoldás az el nem mondott beszéd”, sajnáljuk is kegyetlenül Göncz Árpád és az Ügynök magvas gondolatait A fodori cikk lényege azonban 1956 örökségének pontos meghatározása: „az egykori kommunisták, baloldaliak és jobboldaliak, vallásosak és vallástalanok fogtak össze a szovjet uralom és az azt kiszolgáló kommunista pártállam ellen.” És persze a konklúzió: „1956 Magyarország hírnevét évtizedekre megalapozta a szabad világban. Most az a dolgunk, hogy az Európai Unió leendő tagállamaként jól tudjunk élni ezzel a nagyszerű örökséggel.” Mindig örültem, amikor ilyen magas helyről ilyen zseniálisan megmondták, mi az örökség és mit kell tennünk e nagyszerű örökséggel. Legjobban akkor örültem, amikor Hárn Gyula együtt koszorúzott Nagy Imre leányával a 301-es parcellánál: az már mutatta, milyen is ez az örökség, s mivé fajul a továbbiakban. Hiller István kultuszminiszter a baloldal új nemzedéke nevében megkövette az áldozatokat az áldozatok véleményét eddig nem közölte a sajtó. Hiller volna hivatott, gondolom, az MSZP új arcát körbehordozni, azt a bizonyos szociáldemokratát miközben Gyurcsány Ferenc kijelentette, megbicsaklott a H1. Magyar Köztársaság, messze került 1956 eszméjétől. Hát igen, és ebben az MSZP és az SZDSZ, ne is tagadjuk, úttörő, mondhatni pionír szerepet vállalt Kupa Mihály szerint békülnünk kell, de én a magam részéről Kupa Mihállyal és körével soha nem kívánok békülni, mert az, amit 2002-ben tettek, ugyanúgy megbocsáthatatlan, mint az MSZP és az SZDSZ képmutató sasszéi 1956 körül, sőt talán még undokabb is. Mit mondjak, Nagy Imre kaposvári szülőháza előtt Kovács László és Lamperth Mónika megemlékezése már inkább enyhe kárörömmel töltött el, akárcsak Kuncze krokodilkönynyei azokról, akik megosztják a nemzetet Bármint igyekeznek is, egy utódpárt és szövetségese, az egész Köztársaság téren székelő díszes társaság és Gizella utcai élcsapata sosem lesz képes átmázolni 1956 emlékét, amíg egy 1956-os harcos él, addig legalább nem. Betilthatják, körülnyálazhatják, átírathatják „tollal és fegyverrel”, de 1956 október 23-a sosem lesz az övék. Az övék március 21., április 4., május 1. és november 7., tessék ennyi szép, nagy ünneppel beérni. Egy dulakodó parlamenti képviselő a minap kijelentette ,mi szocialisták leginkább a becsületünkre vagyunk kényesek”. Talán ezt a vicces mondatot mégsem kellett volna kimondania. Zirc város meghívására ünnepi beszédet mondtam én is az 1956-os mártírok emlékműve előtt, melyet Juhász Antal és barátai emeltek. Magam is küzdöttem a szavakkal, mit is mondjak az SZDSZes polgármester egyébként rokonszenves szavai után, nehogy úgy járjak, mint Pintér Dezső, aki rossz szokásához híven a saját csatornájában lubickolva (TV2) szózatot intézett népéhez, mondván búsan és jelentőségteljesen: „építeni kellene”. Bizony, azt kellene, de már az is nagy szó lett volna, ha a két nagy kereskedelmi csatorna nem rombol annyit a magyar nép önérzetén, kultúráján, ízlésén, amennyit még Aczél György sem mert volna. Némi ünneprontással arra hegyeztem ki beszédemet, hogy 1956 valódi követeléseitől csaknem olyan messze vagyunk, mint negyvenhét évvel ezelőtt. Mert hát hol van a szabad és független, semleges, demokratikus Magyarország, melyben igazságos társadalom van és minden téren önigazgatás? Maradék függetlenségünket önként feladva, kábult vigyorral menetelünk be az Európai Egyesült Államokba, melynek egy távoli tartománya leszünk, végvára és szegényes piaca az exportból visszamaradt áruk számára. Németh László harmadik útja, kert-Magyarországa helyett a vadkapitalizmus legrosszabb hagyományai egyesülnek a globalista világhatalom irtózatos fenyegetésével és a kis nemzetek teljes kiszolgáltatottságával. Aki azt merészeli mondani hogy éppen most teljesítjük ki (be) 1956 örökségét, az mocskos gazember, hitvány képmutató, nemzetvesztő bolond. Az a Budapest ellen vonuló kétezer szovjet tank és az a sok halott áll közénk és azok közé, akik a megbékélésről szónokolnak. 1956ot immár gyökereiben támadják. Egyesek azt mondják, legutóbb egy Deák István nevű amerikai történész hogy a forradalmat zsidó értelmiségiek reformkommunisták csinálták, mások arra célozgatnak, hogy a hatalom túl jól sikerült provokációja volt csupán. Egy bizonyos Brusznyai Árpád, kegyetlenül kivégzett tanú alumínium halotti billoga fennmaradt, s a száma: D-209es. Iszonyú, sátáni vigyora ez a történelemnek. Ez is. Demokrata 2003/4.