Magyar Demokrata, 2017. október-december (21. évfolyam, 40-52. szám)

2017-12-20 / 51-52. szám

KULTÚRA - Könnyebb is, nehezebb is, főleg egy olyan együttesben, amelynek az ereje mindig a csapatmunkában volt. Valaki előhozakodott egy ötlettel, másikunk hozzátett, és így elindult az egész, míg a végén összeállt az, amihez már csak a dallamot és szöveget kellett hozzátenni. Az eddigi 55-ből negyven évig ez mindig így történt. A számítástechnika fejlődé­sével, különösen az utóbbi 15 évben ez a csapatmunka visszaszorult, mert min­denki elkezdett egyedül is dolgozni, így sokkal nehezebb az egymásra hatás, de mivel ugyanazokkal a programokkal dol­gozunk, akkor alakul ki az egész, amikor színpadszerűen összejátsszuk. Én a régi módszert jobban szerettem, mert annál közvetlenül hatottunk egymásra. Nem mondanám, hogy visszasírom a múltat, csak már a zeneművek sem úgy készülnek világszerte. Eleinte az angolszász zenéből lehetett legtöbbet tanulni, amely akkori­ban még évekkel járt előttünk. - Ez volt a múlt, de mi lehet a jövő? - Bár él még a rock’n’roll, úgy érzem, hogy a zeneszerzés igazi nagy tere a film­zene lett, ami olyan fontos szerepet ka­pott, mint a Volt egyszer egy Vadnyugat esetében. Korunk jelentős filmzeneszer­zői, mint Morricone vagy Hans Zimmer bizony nagyon nagy hatást gyakorolnak ránk, és ami a legfontosabb, a zene érzel­mi oldalát hangsúlyozzák. Ezzel együtt a számítástechnikát nem lehet és nem is szabad kikerülni, miközben semmikép­pen nem mondanám, hogy az internet mindig maradéktalanul jó. Sajnos nagyon elkényelmesít, hiszen sok mindent helyet­tesít, és azt is el kell fogadni, hogy más lett a világ, más az ütem. - Beszélhetünk még egyáltalán rock­zenéről? - Én már nem is nagyon hiszem, hogy ezt rockzenének lehet nevezni. Napjaink­ra kialakult egy szórakoztató zenei hát­téripar, de egykor a rockzene ennél sokkal több volt: életérzés, ami politikai, közéleti és minden más szempontból olyan több­letet adott, amit a mai zene már nem hoz magával. Hozzáteszem, ez már valószínű­leg nem is kötelessége. Ha belegondolok, egyetlen zenei műfaj sem ért meg a rock­nál hosszabb időt. Annak idején Verdi és Beethoven sem írt hosszabb ideig. Szép, hogy ez a zene egyáltalán hatvan éven át fennmaradt, és nagy eredmény számunkra ebben részt venni. Persze olyan időszakot a műfajtól várni már nem szabad, mint a 60-as, 70-es években, mert az egy telje­sen más történet. Már nem lesznek olyan együttesek, mint a Led Zeppelin, a Beat­les, a Rolling Stones, a Pink Floyd, de an­nak örülök, hogy azért van a U2, a Cold­­play, a Nightwish. - Miben látja az okát, hogy nálunk vi­szont teljesen háttérbe szorult ez a zenei vonal? - Az a fogalom, hogy lemez, már nem ér­tékelhető, a zene szempontjából napjaink­ban csak az élő koncertnek van jelentősége. Ott lehet még visszaadni azt a hangulatot, életérzést, összekacsintást, ami az interne­ten már nem lehetséges. Ha az én régi nagy sztárjaim közül Liszt Ferencre gondolok, ő ma Mick Jagger-szerű lenne, már akkor tudta, mit kell tennie egy előadáson. Az a korszak azonban ugyanúgy nem jön vissza, ahogyan új Liszt Ferenc sem fog születni. Annak örülök, hogy színpadi körülmények között a rockzene még él, és hatása ott va­lóban érvényesül. Ami kicsit zavar, hogy nálunk mindez korosztályhoz kötötté vált. Amíg Nyugat-Európában, de akár még Szlovákiában is a rockkoncertek tele vannak fiatalokkal, itthon még a Rolling Stones-ra is csak az ötvenes és idősebb korosztály megy. Összegezve, az általános ízlésből vonult ki itthon a rockzene, főleg a fiatalok körében, ami nem jelenti azt, hogy nem ér­dekli őket, csak nem érzik magukénak. -Miért lehet ez? - Talán olyan történelmi okai lehetnek, mint hogy ez egy alapjában véve ope­rettízlésű ország. Az elmúlt rendszerben mi voltunk a legvidámabb barakk, nálunk engedélyezték a rockzenét, de talán éppen ez tette túlsúlyossá. Mára csak visszaállt az alaphelyzet. - Még akkor is így véli, ha manapság inkább a lemezlovas előadók kerültek előtérbe? Oket lehet egyáltalán zené­szeknek nevezni? - Lehet azt is jól csinálni, de nem he­lyettesíti a zenét, mert abból dolgoznak, amit mások megcsinálnak. Magyaror­szágon ma is vannak jó zenekarok, csak nincs pályájuk, nincsenek számukra utak. Nálunk a fiatalokat sokkal jobban elfordí­totta minden más, elsősorban az anyagiak, sokkal nagyobb értéke van a pénz uralta dolgoknak, mint Csehországban, Szlová­kiában, Lengyelországról nem is beszélve. És ez a változás nem csak a zenekarokra vonatkozik, ilyen az általános ízlésvilá­gunk. De hogy ezt sugallja-e valami, vagy az embereknek, főleg a fiataloknak erre van igényük, nem tudom. Ugyanezt az érdektelenséget látom nálunk a fociban, persze annak más okai is vannak. A­lan Anderson egy beszélgetésünk alkalmával elmondta, hogy a leggyak­rabban kapott kérdésekre adható vála­szait inkább feltette a Jethro Tull Face­­book-oldalára. Követi-e a példáját, ha mindig ugyanazt kérdezik az Omegáról?­­ Én nem vagyok a Facebookon, de van­nak nagyon lelkes rajongói csapatok, akik tisztességes fórumokkal rendelkező honla­pokat készítenek. Ott persze nagyon sok­szor minket kérdeznek, eljutnak hozzánk az ott összegyűlt kérdések, de nekem nincs ilyesmihez kedvem. A lefényképezett és kitett „képzeljétek, ma ezt meg azt sütöt­tük otthon” bemutatás olyan fölösleges nyilvánosságot ad, amit nem biztos, hogy akarok, hiszen a Facebook teljesen nyitott az egész világ előtt. Sajnos az ott levelezők egy része csupán néhány szóból álló szó­kinccsel rendelkezik, beszéd közben sem tesz különbséget a -ba, -be, -ban, -ben között, amiért régen megbuktatták volna az általános iskolában. A legszomorúbb mégis az olvasás helyzete. Európai uniós országban az ilyen alacsony olvasottság, nyelvtudás, műveltség nem dicsérendő tulajdonság. Régebben voltak klasszikus olvasmányok, amelyeket az embernek il­lett magába szívni. Egy könyv annyival volt több a filmnél, hogy amikor később láttad a moziban, megállapítottad, hogy az alapmű sokkal jobban tetszett, mert abban benne volt a saját képzeleted. Mostanában az emberek kevesebbet olvasnak, ellustul­nak, és ezért egyedül magukat okolhatják. - Megváltozott a világ... - Ennek bizonyítékát jól láttam, amikor az origo.hu meghívott az éjszakába, hogy megnézzem a mostani fiatalság szórakozá­sát. Azzal kezdődött a dolog, hogy mond­ták, éjfél előtt ne is menjünk sehová, ami számomra kissé furcsának tűnt. Rengeteg helyen jártunk, és azonnal feltűnt, hogy mindenütt sok volt a külföldi, és kevés a magyar. Az is szembetűnt, hogy külön vol­tak egy csoportban a fiúk, és külön a lányok. Az egyik lány megismert, odajött, váltot­tunk néhány szót. Megkérdeztem tőle, mi­ért a barátnőivel van, amikor ott vannak a srácok is? Nem érdeklődnek egymás iránt? Így szokott lenni, válaszolta. Ugyanezt kérdeztem a fiúktól, miért együtt iszogat­nak ahelyett, hogy a lányokkal lennének? Azok mind aranyásók, mondták, semmi nem érdekli őket, csak a pénz. Ez szomorú. Régen itt, a Vadkeleten volt egy uralko­dó eszme, amivel vagy egyetértettél, vagy nem, amiből még nagy bajod nem szárma­zott, igaz, előnyöd sem. Nem volt gazdag az ország, a szegény táborba tartozott a há­borúval fenyegető világban. Aztán tessék, megkaptuk a szabadságot, amelyben nem az eszme, hanem a pénz uralkodik. És ha neked nincs, akkor esélyed sem marad. ■ 2017. december 20. K­Hi­lillkrüHl 98

Next