Magyar Építőművészet, 1965 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1965 / 1. szám
Gondolatok az Erzsébet-híd megnyitásakor Farkasdy Zoltán Ritkán adódik egy generáció életében egy város pusztulásának, majd gyors újraéledésének hihetetlen élménye. Kivételes történelmi pillanatok képeit hordjuk magunkban, az egységes kép — ami nem is olyan rég még gyermekkorunk díszlete volt — végleg eltűnt és nyomában születő új városképek sorozatának adott helyet. Amit a rombolás percek alatt semmisített meg pár kilogramm robbanóanyagával, azt egy nép teljes erőfeszítése csak két évtized után tudta újra életre kelteni. Az Erzsébet-híd — különleges szerephez jutott — pusztulása volt talán legfájóbb sebe a budapesti Duna-partnak és megépültével tűnt el a város szívéből a világháború utolsó maradványa is. Minden pesti-budai szívéhez közelállott, büszkék voltunk rá régi formájában. A partokon álló kapuzatai között egy ívvel átlépő régi Erzsébet-híd — lokálpatriotizmusunk egyik bázisa volt — esztelen elpusztítása mindmáig mindenkinek fájt. De a Belváros két évtizedes elhalása is csak most mérhető le igazán, az utód, az új híd funkcionálása kezdetén. Mintha varázspálcával kelt volna életre a Felszabadulás tér és a Belvárosi Kávéház mögötti sötétle-riasztó városvége, a kihalt pesti Dunapart, a Gellért tértől a Lánchídig elhagyott budai oldal és ma újra lüktet, áramlik itt az élet; jobban, fényesebben, mint bármikor — hiszen azóta nemcsak mi — a város is húsz évvel jutott előbbre a XX. század második felében, és lassan Budapestre is beköszönt egy színesebb, mozgalmasabb-világvárosiasabb életritmus. A Belváros újra betölti szerepét, központ csak így lehet, hogy a városszélről újra a város közepére került, a Duna újra keskenyebb lett — hiszen eddig nem reális méter méretek, hanem tudatunkban élő, több kilométeres kerülők engedtek csak át rajta a Hegyalja útról a Ferenciek terére. Fények gyulladtak, romok és elhagyatottság szűnt meg. A híd önmagában is nagy eredményét talán csak életünk átformálásában és az első — városméretekben — sikeresen végrehajtott újjáépítés ütemében és eredményeiben megnyilvánuló erő múlja felül. Ne menjünk el szótlan e tény mellett: — az új Erzsébet-híd megnyitása, egy vele együttesen formálódó-alakuló-szépülő és rendeződő pesti és budai Belváros újjászületésével esik egybe. Amilyen érthetetlen volt a közöny — (mert ezt nem lehet „kis ország vagyunk” alapon megmagyarázni) — a budapesti városmag romos sorsa iránt szinte kerek másfél évtizeden át, annyira váratlan és nálunk szinte elképzelhetetlen volt, a Lánchídtól a Szabadság hadig terjedő, a Madách teret és a Horváth kertet egyaránt felölelő, egységes és nagy építőigyekezet, aminek eredménye nemcsak képében, de lényegében is újjáformálta életünk budapesti kereteit. Az Erzsébet-híd szimbólummá vált, de a régi miatti gőgös büszkeség ma talán más és több — az új híd születésénél nemcsak Pestet köti össze Budával —, de vele és általa tűntek el a pusztulások utolsó nyomai, állt helyre a húsz éven át torz kerülőkkel megbolygatott városi vérkeringés, rajta értünk el tegnapbólholnapba. A híd a mérnöki létesítmények kiemelkedő fegyverténye is, hiszen a korszerű igényekre szélesedett, bővített alakjával, bravúrosan organizált építéssel ,kivitelezéssel nőtt ki a lerobbantott helyén. Formája lényegileg követi híres elődjét, örökölt szerencsétlen helye is változatlan, mégis teljesen más lett arculatában-lényegében. Kevesebb anyagból, kevesebb munkával szélesebb, erősebb mint a régi volt. Felhajtói Pesten és Budán új forgalmi rend, és új városképek alapjai. Pesten most kifut a Belváros képében a Dunához pár, eddig útját álló háztömb eltűnésével — levegős tér maradt a szemnek, és új szerepkörhöz — a réginél messze jobbhoz — juttatta az új elrendezés szép, öreg belvárosi plébánia templomunkat is A nagy földfeltöltést is szerencsés kezekkel távolították el, így a templom újra a lábán áll, oldalát is megmutatja talpáig, újjászületett, mert elhagyott piszkos zegzugok helyett, ma színes kavargás, az élet forgalma veszi körül. A furcsa új kép, — ami a Mátyás-pince felől nézve adódik, ahol a híd pályateste a templom oldalára ortogonális vonulatként rajzolódik — a hídpálya és a templomépület közelségét elviselhetővé teszi. A gótikus részek előtt, a híd alatt parkoló színes autók — belépve a képbe — újjávarázsolták, élővé tették ezt az értékes műemléket, világvárosi, XX. századi és európai együttes keletkezett, Buda is nagyot lépett előre. A Gellérthegyet sem kellett odább tolni, mégis tágas és értelmes hely keletkezett a forgalom felvételére. Itt a háború pusztításaival valamit segített is, mert az elpusztult Rácz templom helyén fut ma a felsőpályás autóhíd-pályasor legizgalmasabb elágazása. Nagyvonalú, távlatokra tekintő és egységes ez a megoldás. Magát a főszereplőt, az Erzsébethidat hagytam legutoljára — e szubjektív boncolgatásban —, de tudatosan, így kívántam bizonyítani, mennyire fontos mindaz, ami általa vált lehetővé, jobbá, értelmesebbé és szebbé. Az építészeti feladat lényege ugyanis ebben van. Igaz ugyan, hogy a városkép is most állt helyre. Akár a rakpartokról, akár a Gellérthegyről nézzük az új hidat, az egyenletes hídritmus most tükrözi csak értelmesen az ide települt város szerkezetét. A Duna képe e híd nélkül csonka és foghíjas volt. A híd íve köt és elválaszt, keretez és kiemel, de a réginél egyszerűbb, simább és könnyedebb formái ma már megférnek a testes és tagolt barokk templomtornyok közeli szomszédságával. Mindezek mellett teljesen eltörpülő és másodlagos, vajon a pilonok és a korlátok részformái, a kövek osztása vagy a lámpatestek formálása ilyen-e vagy olyan. Szerencsére itt sincs sok szégyellni való. A nagy kábelív — amíg nyomatéki ábra és parabola létezik a fizikai világban — nem lehet korszerűtlen, nem lehet megúnt, csúnya vagy divatjamúlt. Hallottam, persze, kritizáló észrevételeket is: „mi ebben a pláne?” — „van ennél sokkal korszerűbb megoldás is“ — „elmaradt eklektika csak, ami itt született”. Azért fáj hallani, mert bár a híd szép íve, légies könnyedsége, égre rajzolódó és a réginél a városképbe sokkal jobban besimuló vonalvezetése — ettől sem jobb, sem rosszabb nem lesz — jelzi továbbra is építészeti közvéleményünk (egy talán azért egyre vékonyodó), de mégis jelenlevő formalista rétegének csak nem korszerűsödő gondolatmenetét. Egyfajta provinciális formalisztikus-eklektikus, a divattal mindent túlszárnyalni akarás igyekezete ezeknek a kollégáknak igazi értékrendje. Szemléletük azért káros, mert a cselekvés helyett az örökké meditálás állapotába juttat mindent, elveszi a reális előbbre lépések hitelét, fékez. Ők az a réteg, akik mindenben hol a Lomonoszov egyetem (csak azért is szimmetrikus), hol a kölni térbeli kábelhíd (csak azért is aszimmetrikus) elrendezését látják követendőnek, ők az örök „szocretek”, akik a város életét, a statika lehetőségeit, az adott gazdasági alapot, a feladat kötöttségeit — szóval a világ korszerű és modern gyakorlatát — semmibe véve, a korszerűség pecsétjét sokszor logikátlanul csak a legdivatosabbra hajlandók ráütni. Ők azok, akiknek semmi sem jó, és akik összetévesztik a dolgok felületét a dolgok lényegével, — akiknek dekoratív ösztönei függetlenek szerkezettől, funkciótól, gazdasági alaptól —, a fizika és anyagok törvényeitől — (és ők még nem tudják!) —, de mindezek miatt a korszerű formáktól is. Fonák ellentmondás a közvélemény reagálása is. Újságjaink, a TV és a rádió 1959-ig és még utána is állandóan a régi és megszokott Erzsébet-híd formái után áhítoztak, közölték a közvélemény néha haragos kifakadásait a tervezés közben történt kiszivárgás esetén , minden megszokottól eltérő gondolattal szemben. Mivel az egzakt mérnöki megfontolás az új szerkezet mellett kellett pálcát törjön, a régi megszokott szecessziós forma egy kábelhíd gondolatának felmerülése kapcsán nyilván tovább már szóba sem jöhetett. Az új híd ezért furcsa tréfát űzött velünk. Bár mérnöki alkotása száraz számokkal, csak funkcionális anyagi logikával, mégis művészetté vált és ezt szinte természetes melléktermékként teremtette meg —, mert minden alapkérdésre jól felelt, funkcióját és feladatát betölti. Lényege tehát a fejlődés helyes irányába halad, és eltörpülnek, megsemmisülnek a részformák néhol sutácska vagy otromba részmegoldásai is. És megtörtént a bizonyított csoda, ugyanaz a laikus közvélemény, mely — a Vigadó vitája idején és az Erzsébethíd építése korábbi fázisaiban is — hallani sem akart az újról, ma nagy többségében szereti, babusgatja, szépnek tartja az újat, a korszerűt. Vajon miért? Talán jó lett volna a Vár kupolája újraépítésénél sem megrettenni, és — az ésszerűség, a logikus, a szükségszerű és a gazdaságos — mérnöki gondolkodás alapján eljárni. A közvélemény — romantikus, múlthoz való ragaszkodása, egypár, a „Szerkesztőségbe” beküldött levele — miatt jó pár milliós tandíjat fizetünk azért, hogy rengeteg esztétizáló álokoskodás után csak ilyennek született király nélküli királyi várunk kupolája. És mindehhez még a közönségsiker is elmaradt. A logika itt is könyörtelen: hiába volt minden megfontolás, hiába kapirgáltuk féltő műgonddal — vajon milyen szerveket lehet — álbarokk vasbeton kupolák alá király helyett funkcióként — kinevezni, — mivel a feladat lényegét vesztett, anyaga, szerkezete, formája sem lehetett egységben —, a sok áldozatos és jószándékú „építőművészeti” erőfeszítés sem mérnöki, sem művészi eredményt nem hozhatott , még akik ilyen vagy olyan okba nyíltan nem is bántják — hiszen támadni nem is reális, befolyásolni már úgy sem lehet —, legfeljebb avval vigasztalnak, talán majd megszokjuk. (Nekem is nehéz a várkupolát szidnom — a feladatot 1945 óta képtelennek és feleslegesnek tartom — mert akiket e kollektív alkotás kollektív tévedésének végrehajtó építészévé — a sors és a hatóságok a munka irányítására — kiszemeltek-kineveztek, mindegyiküket őszintén tisztelem és becsülöm.) Biztosan megszokjuk a kupolát is, ahogyan megszoktuk az Erzsébet-híd nélküli húsz évet is. De most azért jobb, hogy újra van a híd, mint ahogy jó lett volna, ha a Várpalota nem így, hanem a mát jobban kifejezve készül el. Szólni pedig erről azért kell, mert a kérdés agyonhallgatása építészeti gondolkodásunkat nem viszi előbbre. Még egy furcsaság Budapest képében: ma egy új híd új íve egy, a réginél elvében ódonabb, tartalmában ellentmondó, formájában sohasem volt „műemléket” keretez. Hauszmann Vára legalább nem műemléknek, hanem kora természetes igényének egyenes kifejezésére épült. Ezért volt az akkor korszerű. És a szecessziós Erzsébet-híd ívében az akkori várkép a századforduló és a századeleje logikus városképe volt. Ez a mai kép azonban szürreális; hihetetlen, hogy ma olyan van, ami azért van csak, mert volt; pedig csak ma van az, ami sohase volt. A közvélemény csendes tudomásulvétele valójában csalódottságát takarja, mert talán nem ezt akarta, Hauszmann palotájára vágyott, mert azt ismerte. Ha megkapta volna szó szerint, nem hitte volna el, hogy húsz évvel előbb az olyan volt. Kár volt tehát ennyi pénzért és energiáért. Ezt is az új Erzsébet-híd bizonyította be nekem. Van híd a közvéleményhez is. Érdekében, de nem a hozzá nem értésével fogalmazott igénye maradéktalan kielégítésével kell a jövőben építenünk. És a közvélemény — mint az Erzsébethíd sikere igazolja — csak ezt a módszert bocsátja meg. Igaza van.