Magyar Építőművészet, 1984 (33. évfolyam, 1-6. szám)
1984 / 1. szám
E számunk elé Érdekes kép tárul az olvasó elé, ha átlapozza valamelyik, a huszadik század magyar építészetéről írt könyvet. A századfordulón még létezett historizmus, szecesszió, pre-modern és újklasszicizmus. A két világháború között volt neobarokk, funkcionalizmus, római iskola, voltak nemzeti törekvések is. A második világháború után azonban az egyetlen ,,biztos’’, egyértelműen meghatározható pont a „szocreál”, amellyel szimbolikusan megtörtént az addig párhuzamosan futó szálak „összefogása’’ egyetlen, hivatalos stílussá. A „szocreál” periódus után a legtöbb szerző számára már csak középületek, lakóházak, ipari épületek léteznek, egy bűvész ügyességével tüntetve el az addig használt stílus-skatulyákat. A jelenségnél érdekesebb az ok: miért a mutatvány? Több lehetséges magyarázat kínálkozik. Az egyik, s első pillantásra legvalószínűbb: azért, mert a „modern építészet” nem stílus, hanem valamiféle természetes munkamódszer, s a modern épületek között csak funkció vagy alaprajzi típus alapján lehet csoportokat megkülönböztetni. Tendenciák tehát — végre! — nincsenek, mert megtaláltuk az „igazit”. Létezik ennek az álláspontnak egy variánsa, más előjellel: tendenciák — sajnos! — nincsenek, mert a centralizált építésügy, a tanítvány-mester kapcsolatot kizáró vállalati rendszer — enyhén szólva — nem kedvez a tendenciák létrejöttének. A másik lehetséges magyarázat: tendenciák ugyan vannak, de nem tudjuk felismerni őket a történelmi távlat hiánya miatt. Vajon mikor nyílik meg ez a távlat? Úgy tűnik, az ötvenes—hatvanas, sőt még a hetvenes évek egyik világszerte megfigyelhető törekvése az volt, hogy ezt a távlatot, az építészet történelmi dimenzióját megszüntesse. Ha a modern építészet nem stílus, hanem munkamódszer, akkor nem tart igényt a történelemre. Az építészet egyszerűen következmény; politikai, társadalmi, gazdasági tényezők függvénye — értelmezhető szemiotikai, nyelvészeti módszerekkel. Ezelőtt egy jó évtizeddel alig létezett olyan könyv, mely az építészetet, mint saját történelemmel rendelkező, autonóm műfajt vizsgálta volna. Most kezdjük felismerni, hogy az építészet egyik legfontosabb problémája a történelemhez, a múlthoz való viszony, mellyel kapcsolatban igen sokrétűen tud állást foglalni: tagadni, elfedni, helyeselni, ironizálni.. . s hirtelen megteremtődik a „történelmi távlat”. A múlt, ami eddig formák kaotikus összevisszasága volt, hozzáférhetővé válik. Talán mégis vannak tendenciák, fel is ismerhetők — és ez fontosabb a tervezők, mint az építészettörténészek számára. S ekkor jön a legnehezebb feladat: a tendenciák meghatározása. Biztosan nem lehet egy tudós meggyőződésével meghúzni a választóvonalakat. Az építészeti kritika eddigi története — e témával nyitottuk tavalyi évfolyamunkat — a legnagyobb óvatosságra, sőt szkepticizmusra ad okot e téren. Mindenki, aki a tendenciákról ír, meghatározott időben, meghatározott körülmények közül beszél, s az „abszolút” érvényesség igénye fel sem merülhet. Ha itt és most örök időkre érvényesen nem is jelöltük ki a magyar építészet alapvető áramlatait a hatvanas évektől 1983 végéig, azt mégis szeretnénk, ha az itt közölt megállapításokra alapozni lehetne, legalább néhány későbbi szám erejéig. Még fontosabb eredmény lenne, ha e számunk alkalmat adna a benne érintett kérdések tovább- vagy újragondolására. Moravánszky Ákos MÉ 84. 1. 9 M. Gyöngy Katalin kollázsa Collage de Katalin M. Gyöngy TENDENCIÁK