Magyar Figyelő 1918/1
Ábrányi Emil: Petőfit hívom!
Petőfit hívom!... Strófák D’Annunzióhoz. Írta és a Petőfi-Társaság márciusi ünnepi ülésén felolvasta Ábrányi Emil. Itáliát becsültük, míg nemes volt, Míg bátran szárnyalt nagy célok felé, Míg fenséges, jogos haragban égve Az idegen rabláncot tördelé. De most! . . . Borzalmas sűlyedés! . . . Kimondott, S tüzes bélyegként pörköljön e szó: Gyalázatossá vált Dáliádnak Legaljasabbja vagy, D’Annunzio! . . . Költő voltál te? Nem, nem! . . . Nem lehettél Költő soha! .. . Mert bármily bús, sötét. Nyomasztó élet terhe nyomja: költő Nem adja bérbe szárnyas ihletét. Tribünja nem lesz hitvány árulóknak Hazug, dagályos páthosszal teli. Az eszméktől megittasult rajongót Arcátlannul nem játsza, mímeli!. .. Petőfit hívom! .. . Nézz rá! ... És halálra Szégyeld magad, ha tudsz pirulni még. Ez volt a költő! ... Lángolóbb, szegényebb, És büszkébb koldust nem látott az ég! . . . Mást nem kívánva küzdő nemzetének, Csak életet s az élethez jogot: Felséges lelke az egész világnak Szabadságáért égett, ragyogott! . . .