Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1991-05-09 / 19. szám

10 Magyar Fórum 1991. május 9. Egyenes derekak - röppend szoknyák Bartók Béla gyűjtőútjai­nak szomorú tapasz­talataként írja le, hogy egy­­egy falu „énekese” valóság­gal szégyenkezve vette elő az ő unszolására az ismert nép­dalokat, minden áron, ma­kacsul a városi slágerekkel, műdalokkal akart dicseked­ni. Még nem olvastam Bar­tók feljegyzéseit, amikor ha­sonló személyes élményben volt részem. A rádió késő es­te közvetítette Kodály Szé­kelyfonóját, s anyám kényte­len-kelletlen velem együtt hallgatta. Minden felcsen­dülő dalnál elmosolyodott. Amikor a férfikar rákezdte: „Sej még a búza, sőt még a bú­za ki se hányta a fejét, ” meg­szólalt a hajdani maroksze­dő parasztlány: „Aratásidő­ben, alkonyatkor hazafelé jöt­tünk, mindig ezt énekeltük”. Soha előtte egyetlen egy népdalt sem hallottam tőle. „Hova temette?” „És mi­ért?” Kodály Zoltán megadja rá a választ: „A nép életéből las­san, de kérlelhetetlenül írtja a hagyományt maga az élet. Ez­zel szembeszállni, természetes történeti folyamat elé gátat vetni, hiábavaló törekvés vol­na.” Dehát mégiscsak a sor­sunk, a múltunk­­ nem csak a kultúránk, annál sokkal több: az életünk minőségé­nek a folytonossága. Hagy­juk hát elveszni? Nem! - mondja Kodály - „Most a műveit rétegen a sor, hogy fel­karolja, megőrizze, hogy élete cselekvő része legyen. ” Amikor negyven évvel ezelőtt Rábai Miklós, Gulyás László és Csenki Imre veze­tésével megalakult a Magyar Állami Népi Együttes, Kodály elméletét nem elméletként, hanem megvalósításra váró programként fogadta el. Alapszabályzatának egyik lényeges, változó intenzitá­sú, de kötelező pontja: a meglévő hagyományt kutatni, gyűjteni (zenében, táncban), s belőle olyan műveket felmu­tatni, amelyek e hagyomány legfontosabb értékeit tartal­mazzák. - Ez a munka ma is zajlik - állítja Tímár Sándor, az együttes művészeti igazgatója -, a jubileumi műsorunk is úgy készül, hogy „előtanul­mányként” Szlovákiában, Erdélyben gyűjtöttünk tán­cokat, s azok motívumait be­építjük a kompozícióba, amelynek címe - mintegy személyes hitvallás is a bar­tóki eszme mellett -: „Elin­dultam szép hazámból”. Ez a bevallottan alkalom­hoz kötődő írás úgy volna szabályszerű, ha most rövid áttekintést nyújtanánk az el­telt negyven esztendőről, amely külföldi és hazai sike­rekben kétségkívül igen gaz­dag. Hol, merre, hányszor jártak, a kritikák milyen fel­ső fokon méltatták teljesít­ményüket. De beszélgeté­sünk Berki László zenekar­­vezetővel, Serfőző Sándor igazgatóval és Tímár Sándor művészeti igazgatóval úgy alakult, hogy túlságosan be­lekeveredtünk a mába. Hogy például a negyven év alatt tisztázták-e, miféle társulat ez, színház, vagy valami speciális képződmény? És egyáltalán mi a szerepe a magyar kultúra egészében: idegenforgalmi lát­ványosság vagy szerves része a hazai művészeti életnek?­­ Színházi jellegű társulat­ként definiálnak bennünket - mondja az igazgató, Serfő­ző Sándor, s külön hangsú­lyozza­­: szabályos színház­ként nem is tudnánk, anyagi okokból sem működni. De azért sem, mert annál sokkal mozgékonyabb a műfaj. Kül­földön is a komolyzenei kon­certek kategóriájában szere­peltetnek, hirdetnek ben­nünket. A Mojszejev vagy a Mazovie együttes például külföldi vendégszereplései­re inkább népi­ show műso­rokkal jár, mint tiszta folk­lórral. Mi azt visszük, ami a miénk, ami itthon is látható, és furcsamód éppen ezt, ezt a tisztaságot, eredetiséget értékelik bennünk minde­nütt. Az a vád pedig, hogy többet vagyunk külföldön, mint itthon, valamiféle téve­désen alapul, vagy azon, hogy a sajtó többnyire csak a külföldi sikerekről számol be. A negyven év alatt ugyanis rendszeresen száz­­százhúsz előadást tartottunk itthon minden esztendőben. Az útjaink pedig akár dip­lomáciai utaknak is nevezhe­tők. Aki végignéz egy Timár­­féle koreográfiát, mezőségi, zempléni vagy kalocsai tán­cokból, az nem akrobatikát, balettet, vagy show-műsort lát, hanem hiteles magyar folklórt, olyannak ismer meg bennünket, amilyenek va­gyunk. És ez nagyon fontos, mert rengeteg a félreértés. - Dehát ez így is indult Rábai, Gulyás, Csenki ide­jén - jegyzi meg Berki László prímás, zenekarvezető -, hi­szen Kodály, Lajta, Szokolay, Petrovics, Vuicsics, Grabócz nekünk dolgoztak. Szinte nem is volt más lehetőségük. Azt hiszem, hogy ma is a mi repertoárunk a leggazda­gabb. Ráadásul a cigányze­nészek krémje jött ide. - Akkor hát el sem tudja bazseválni az Akácos utat? - próbálok humorizálni. Tí­már Sándor nevetve mond­ja: - Ez tényleg így van. Szlo­vákiába megyünk, Gomba­szögre, tánctalálkozóra. Azt kérték tőlünk, hogy egy dél­után adjon a zenekar nótaes­tet. Kénytelenek voltunk közölni: nem vállalhatjuk, mert a zenekar ezt nem tud­ja játszani. - Úgy képzelje el - teszi hozzá Berki László hogy én, akit a száztagú cigányze­nekar elnökének választott, s egyik vezető prímásának, az életemben egyetlen per­cet nem játszottam kocsmá­ban vagy étteremben. Hát persze azért az Akácos utat el tudom hegedülni. Van egy érdekes történetem: Tímár mester készített egy műsort szatmári táncokból. Meg­kért, hogy állítsam össze, hangszereljem a zenét. Egy­szer egy barátom esküvőjén muzsikáltam. Odajön hoz­zám valaki és azt mondja: el­­játszaná a szatmári tánco­kat? Hát azért ez nagy öröm volt... Mégis, makacsul fel kell tennem a kérdést: a hivatá­sos együttesek miért viselked­tek oly arisztokratikusan, amikor elkezdődött a tánc­ház- mozgalom, s vele a népi kultúra reneszánsza? Amely­ből kitűnő muzsikus bandák, amatőr tánccsoportok és egy sokarcú, tehetséges koreográ­fus nemzedék nőtt föl - Akkoriban magam is amatőrökkel dolgoztam, a kitűnő Bartók együttessel - mondja Tímár Sándor a táncház-mozgalom egyik el­indítója voltam. És akkor va­lóban én is ilyen arisztokrati­kus társulatnak láttam a hi­vatásos együtteseket. Ma már tudom, hogy az évek so­rán kialakított „profil” nehe­zen változtatható. Nekem hét kemény évembe került, és hányan remélték, hogy e­­lőbb-utóbb föladom! Most azonban elmondhatom, hogy a táncosaimnak leg­alább egyharmada valami­lyen módon segíti a néptánc­mozgalmat. Én magam öt­hat csoporttal dolgozom, tíz éve táncházat vezetek Japánban és rendszeresen visszajárok az Egyesült Államokba. Már rég nem elefántcsonttorony az együttes. Soha többé nem írjuk ki az ajtóra: idegenek­nek belépni tilos! Bárki vé­gignézheti a próbát, bárki bejöhet az utcáról. Azt kérdezte, arisztokrati­kus-e az Állami Népi Együt­tes? Hát igen, este, amikor fellépünk, azok vagyunk. Felvesszük az elegáns ru­hánkat és profi módra kell színpadra menni. Ez az el­sődleges dolgunk, hiszen vé­gül is mi vagyunk az első szá­mú hivatásos együttes. De azért a „háttérben” sok-sok szállal kapcsolódunk ahhoz a mozgalomhoz, amely tulaj­donképpen engem és egész nemzedékemet fölnevelt. Hiszen ma is ebből élek. A hetvenes évek népzenei és néptánc-mozgalmának egyik nagy eredménye, hogy populárissá vált, különösen a legrégibb változata ennek az értéknek. Eredeti formá­jában is, de úgy is, hogy a népdal bevonult a popzené­be. A tánc esetében ugyan­így kétféle út figyelhető meg: ragaszkodás az autenti­kus megjelenítéshez, vagy a hagyományt csupán forrás­ként kezelni, valamiféle gon­dolat kifejezéséhez. Ez a kétféle elv egyetlen koreog­ráfus munkáiban is fellelhe­tő - például Tímár Sándor­nál. A táncosok nem öltöz­nek népviseletbe. Farmer­ben, színes szoknyában, pu­lóverben lépnek a színpad­ra, a mozdulatok jelképek egy költői szöveghez (PL: Nagy László: Tánc-szók). - Nevezhetjük ezt jobb híján avantgárdnak? - Tudom mire kíváncsi - mondja Tímár mester -, vál­­lalja-e ezt a kifejezési for­mát is az Állami Népi Együttes, amely voltakép­pen mégiscsak hagyomány­­őrző? Bizonyos mértékig vállalja. Ezt azonban inkább nevezzük stúdió­munkának. Másfél évvel ezelőtt bemu­tattunk egy műsort Táncka­láka címmel, amelyre meg­hívtam volt tanítványaimat, és azokat, akikkel együtt dolgoztam a táncház-moz­galomban. Itt mindenki ön­magát adhatta, éppen ezért csak bizonyos kör számára volt érdekes. De nagyon ér­dekes volt. Ezzel kapcsolat­ban azonban el kell monda­nom: az úgynevezett avant­gárdnak van egy nagy csap­dája, mégpedig az, hogy bi­zonyos művek a szakmának készülnek. Én pedig nem a szakmának, hanem a közönségnek akarok dolgozni. Akkor is, ha az amatőr mozgalomban tevékenyke­dem, akkor is, ha táncszín­házat csinálok itt, a Corvin­­téren. „S eljön az idő, mikor a művelt réteg a néptől átvett hagyományt új, művészi for­mába öntve újra átadja a nemzeti közösségnek, a nem­zetté vált népnek” - írta le Kodály Zoltán 1973-ban. Kérem, nézzék ezeket a képeket, Kornis Péter ihle­tett fotóit: a röppenő szok­nyákat, a férfiak egyenes derekát, a lányok bájos, a fi­úk büszke mosolyát! Azt mondják, a világon két nép táncából sugárzik a méltó­ság, a spanyolokéból és a magyarokéból. Lennie kell valami mély értelme annak, hogy mindkét táncban a fér­fiaké a főszerep. Kovács Júlia Timán Kalocsai táncok KORNIS PÉTER FELVÉTELEI Timán Rábaközi dús Vajdakamarási párostánc

Next