Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1991-05-09 / 19. szám
10 Magyar Fórum 1991. május 9. Egyenes derekak - röppend szoknyák Bartók Béla gyűjtőútjainak szomorú tapasztalataként írja le, hogy egyegy falu „énekese” valósággal szégyenkezve vette elő az ő unszolására az ismert népdalokat, minden áron, makacsul a városi slágerekkel, műdalokkal akart dicsekedni. Még nem olvastam Bartók feljegyzéseit, amikor hasonló személyes élményben volt részem. A rádió késő este közvetítette Kodály Székelyfonóját, s anyám kénytelen-kelletlen velem együtt hallgatta. Minden felcsendülő dalnál elmosolyodott. Amikor a férfikar rákezdte: „Sej még a búza, sőt még a búza ki se hányta a fejét, ” megszólalt a hajdani marokszedő parasztlány: „Aratásidőben, alkonyatkor hazafelé jöttünk, mindig ezt énekeltük”. Soha előtte egyetlen egy népdalt sem hallottam tőle. „Hova temette?” „És miért?” Kodály Zoltán megadja rá a választ: „A nép életéből lassan, de kérlelhetetlenül írtja a hagyományt maga az élet. Ezzel szembeszállni, természetes történeti folyamat elé gátat vetni, hiábavaló törekvés volna.” Dehát mégiscsak a sorsunk, a múltunk nem csak a kultúránk, annál sokkal több: az életünk minőségének a folytonossága. Hagyjuk hát elveszni? Nem! - mondja Kodály - „Most a műveit rétegen a sor, hogy felkarolja, megőrizze, hogy élete cselekvő része legyen. ” Amikor negyven évvel ezelőtt Rábai Miklós, Gulyás László és Csenki Imre vezetésével megalakult a Magyar Állami Népi Együttes, Kodály elméletét nem elméletként, hanem megvalósításra váró programként fogadta el. Alapszabályzatának egyik lényeges, változó intenzitású, de kötelező pontja: a meglévő hagyományt kutatni, gyűjteni (zenében, táncban), s belőle olyan műveket felmutatni, amelyek e hagyomány legfontosabb értékeit tartalmazzák. - Ez a munka ma is zajlik - állítja Tímár Sándor, az együttes művészeti igazgatója -, a jubileumi műsorunk is úgy készül, hogy „előtanulmányként” Szlovákiában, Erdélyben gyűjtöttünk táncokat, s azok motívumait beépítjük a kompozícióba, amelynek címe - mintegy személyes hitvallás is a bartóki eszme mellett -: „Elindultam szép hazámból”. Ez a bevallottan alkalomhoz kötődő írás úgy volna szabályszerű, ha most rövid áttekintést nyújtanánk az eltelt negyven esztendőről, amely külföldi és hazai sikerekben kétségkívül igen gazdag. Hol, merre, hányszor jártak, a kritikák milyen felső fokon méltatták teljesítményüket. De beszélgetésünk Berki László zenekarvezetővel, Serfőző Sándor igazgatóval és Tímár Sándor művészeti igazgatóval úgy alakult, hogy túlságosan belekeveredtünk a mába. Hogy például a negyven év alatt tisztázták-e, miféle társulat ez, színház, vagy valami speciális képződmény? És egyáltalán mi a szerepe a magyar kultúra egészében: idegenforgalmi látványosság vagy szerves része a hazai művészeti életnek? Színházi jellegű társulatként definiálnak bennünket - mondja az igazgató, Serfőző Sándor, s külön hangsúlyozza: szabályos színházként nem is tudnánk, anyagi okokból sem működni. De azért sem, mert annál sokkal mozgékonyabb a műfaj. Külföldön is a komolyzenei koncertek kategóriájában szerepeltetnek, hirdetnek bennünket. A Mojszejev vagy a Mazovie együttes például külföldi vendégszerepléseire inkább népi show műsorokkal jár, mint tiszta folklórral. Mi azt visszük, ami a miénk, ami itthon is látható, és furcsamód éppen ezt, ezt a tisztaságot, eredetiséget értékelik bennünk mindenütt. Az a vád pedig, hogy többet vagyunk külföldön, mint itthon, valamiféle tévedésen alapul, vagy azon, hogy a sajtó többnyire csak a külföldi sikerekről számol be. A negyven év alatt ugyanis rendszeresen százszázhúsz előadást tartottunk itthon minden esztendőben. Az útjaink pedig akár diplomáciai utaknak is nevezhetők. Aki végignéz egy Timárféle koreográfiát, mezőségi, zempléni vagy kalocsai táncokból, az nem akrobatikát, balettet, vagy show-műsort lát, hanem hiteles magyar folklórt, olyannak ismer meg bennünket, amilyenek vagyunk. És ez nagyon fontos, mert rengeteg a félreértés. - Dehát ez így is indult Rábai, Gulyás, Csenki idején - jegyzi meg Berki László prímás, zenekarvezető -, hiszen Kodály, Lajta, Szokolay, Petrovics, Vuicsics, Grabócz nekünk dolgoztak. Szinte nem is volt más lehetőségük. Azt hiszem, hogy ma is a mi repertoárunk a leggazdagabb. Ráadásul a cigányzenészek krémje jött ide. - Akkor hát el sem tudja bazseválni az Akácos utat? - próbálok humorizálni. Tímár Sándor nevetve mondja: - Ez tényleg így van. Szlovákiába megyünk, Gombaszögre, tánctalálkozóra. Azt kérték tőlünk, hogy egy délután adjon a zenekar nótaestet. Kénytelenek voltunk közölni: nem vállalhatjuk, mert a zenekar ezt nem tudja játszani. - Úgy képzelje el - teszi hozzá Berki László hogy én, akit a száztagú cigányzenekar elnökének választott, s egyik vezető prímásának, az életemben egyetlen percet nem játszottam kocsmában vagy étteremben. Hát persze azért az Akácos utat el tudom hegedülni. Van egy érdekes történetem: Tímár mester készített egy műsort szatmári táncokból. Megkért, hogy állítsam össze, hangszereljem a zenét. Egyszer egy barátom esküvőjén muzsikáltam. Odajön hozzám valaki és azt mondja: eljátszaná a szatmári táncokat? Hát azért ez nagy öröm volt... Mégis, makacsul fel kell tennem a kérdést: a hivatásos együttesek miért viselkedtek oly arisztokratikusan, amikor elkezdődött a táncház- mozgalom, s vele a népi kultúra reneszánsza? Amelyből kitűnő muzsikus bandák, amatőr tánccsoportok és egy sokarcú, tehetséges koreográfus nemzedék nőtt föl - Akkoriban magam is amatőrökkel dolgoztam, a kitűnő Bartók együttessel - mondja Tímár Sándor a táncház-mozgalom egyik elindítója voltam. És akkor valóban én is ilyen arisztokratikus társulatnak láttam a hivatásos együtteseket. Ma már tudom, hogy az évek során kialakított „profil” nehezen változtatható. Nekem hét kemény évembe került, és hányan remélték, hogy előbb-utóbb föladom! Most azonban elmondhatom, hogy a táncosaimnak legalább egyharmada valamilyen módon segíti a néptáncmozgalmat. Én magam öthat csoporttal dolgozom, tíz éve táncházat vezetek Japánban és rendszeresen visszajárok az Egyesült Államokba. Már rég nem elefántcsonttorony az együttes. Soha többé nem írjuk ki az ajtóra: idegeneknek belépni tilos! Bárki végignézheti a próbát, bárki bejöhet az utcáról. Azt kérdezte, arisztokratikus-e az Állami Népi Együttes? Hát igen, este, amikor fellépünk, azok vagyunk. Felvesszük az elegáns ruhánkat és profi módra kell színpadra menni. Ez az elsődleges dolgunk, hiszen végül is mi vagyunk az első számú hivatásos együttes. De azért a „háttérben” sok-sok szállal kapcsolódunk ahhoz a mozgalomhoz, amely tulajdonképpen engem és egész nemzedékemet fölnevelt. Hiszen ma is ebből élek. A hetvenes évek népzenei és néptánc-mozgalmának egyik nagy eredménye, hogy populárissá vált, különösen a legrégibb változata ennek az értéknek. Eredeti formájában is, de úgy is, hogy a népdal bevonult a popzenébe. A tánc esetében ugyanígy kétféle út figyelhető meg: ragaszkodás az autentikus megjelenítéshez, vagy a hagyományt csupán forrásként kezelni, valamiféle gondolat kifejezéséhez. Ez a kétféle elv egyetlen koreográfus munkáiban is fellelhető - például Tímár Sándornál. A táncosok nem öltöznek népviseletbe. Farmerben, színes szoknyában, pulóverben lépnek a színpadra, a mozdulatok jelképek egy költői szöveghez (PL: Nagy László: Tánc-szók). - Nevezhetjük ezt jobb híján avantgárdnak? - Tudom mire kíváncsi - mondja Tímár mester -, vállalja-e ezt a kifejezési formát is az Állami Népi Együttes, amely voltaképpen mégiscsak hagyományőrző? Bizonyos mértékig vállalja. Ezt azonban inkább nevezzük stúdiómunkának. Másfél évvel ezelőtt bemutattunk egy műsort Tánckaláka címmel, amelyre meghívtam volt tanítványaimat, és azokat, akikkel együtt dolgoztam a táncház-mozgalomban. Itt mindenki önmagát adhatta, éppen ezért csak bizonyos kör számára volt érdekes. De nagyon érdekes volt. Ezzel kapcsolatban azonban el kell mondanom: az úgynevezett avantgárdnak van egy nagy csapdája, mégpedig az, hogy bizonyos művek a szakmának készülnek. Én pedig nem a szakmának, hanem a közönségnek akarok dolgozni. Akkor is, ha az amatőr mozgalomban tevékenykedem, akkor is, ha táncszínházat csinálok itt, a Corvintéren. „S eljön az idő, mikor a művelt réteg a néptől átvett hagyományt új, művészi formába öntve újra átadja a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek” - írta le Kodály Zoltán 1973-ban. Kérem, nézzék ezeket a képeket, Kornis Péter ihletett fotóit: a röppenő szoknyákat, a férfiak egyenes derekát, a lányok bájos, a fiúk büszke mosolyát! Azt mondják, a világon két nép táncából sugárzik a méltóság, a spanyolokéból és a magyarokéból. Lennie kell valami mély értelme annak, hogy mindkét táncban a férfiaké a főszerep. Kovács Júlia Timán Kalocsai táncok KORNIS PÉTER FELVÉTELEI Timán Rábaközi dús Vajdakamarási párostánc