Magyar Fórum, 1991. július-december (3. évfolyam, 27-50. szám)

1991-09-19 / 38. szám

1991. szeptember 19. Magyar Fórum Szörényi Éva, te csillag! 1991. szeptember hetedikén este csoda történt a Nemzet Szín­padán. Kisütött a Nap, felragyogott ez a legfényesebb Csillag és beragyogta az egész nézőteret, amit úgy hívnak, Magyarország. Hazatért Szörényi Éva. Sokan féltek ettől a találkozástól. Matrónát vártak, reszketeg, öreg nénit, aki valamikor a szép szőke tündér, Szörényi Éva volt. Csakhogy Szörényi Éva legyőzte a természet törvényeit. Úgy jött vissza, ahogy elment. Üdén, szőkén, fiatalon, királynői tar­tással, csengő hanggal, ragyogó s csak a könnytől párás égszínkék szemekkel. Diadalmaskodott az évek felett s a kor felett is, amelyben élt. Harmincöt éve, amikor elment, magasan ívelő pálya végére tett pontot. Legalábbis így hittük. De a tankok az életet el tudják taposni, ám a lélek tüzét, a tehetséget nem. Szörényi Éva magyar színésznő maradt a száműzetésben is. Bár kenyerét ingat­lanügynökként kereste, de az Igét magyarul hirdette. Felkereste a világ minden részébe szétszóródott magyarokat, és Petőfi, Arany, Ady szavaival tartotta bennük a reményt, a magyarságot. Most hazajött, mert tudta, ma itt van a világnak az a fertálya, ahol szükségünk van reményre, magyarságra. Ahol annyi csodát értünk meg, hogy már belefásultunk, ahol olyasmik történtek meg velünk, amikről nem hittük, hogy a mi életünkben bekövet­kezhetnek, így aztán nem is tudjuk igazán felfogni, mi zajlik kö­rülöttünk. Túléltük a jégkorszakot, s most azon panaszkodunk, hogy perzsel a nap. A pesszimizmus sötét igehirdetői tesznek ró­la, hogy mindennek csak a visszáját lássuk, a jóban is a rosszat ke­ressük. Éppen jókor jött ez a csodálatos asszony. Szükségünk van Rá, erejére, szépségére. Amikor könnyes mosollyal köszönte a hosszú perceken át zúgó tapsorkánt, bizonyára élete értelmét lát­ta beigazolódni. De mi, akik zsúfolásig megtöltöttük a nézőteret, vagy csak a tévé segítségével lehettünk részesei az élménynek, szintén életünk legszebb pillanatai között tartjuk majd számon. Gazdagabbak lettünk. A Művésznő nem csak önmagát hozta vissza, segítségével ha­zatért az emigráns magyar költészet is: Márai Sándor, Wass Al­bert, Tűz Tamás, Csiky Ágnes Mária, Fáy Ferenc, Tollas Tibor­­ és Faludy György, aki hús-vér valóságában is megjelent. És ezen az estén - bár kimondatlanul - jelen volt a magyar színjátszás ré­gi nagyjainak szelleme, velünk örült Egressy Gábor és Déryné, Jászai Mari és Blaha Lujza, Tímár József és Somlay Artúr... és Latinovits, akinek csak porladó testét tudják szétrágni a férgek, emlékét nem, bárhogy igyekeznek. Szörényi Éva jelenlétével igazán a Nemzet Színházává emelte a Hevesi Sándor téri csúf épületet, mely még sokáig a Nemzeti otthona lesz. De sebaj, nem az épület a fontos. Amíg van ilyen színésznőnk, van Nemzeti Színházunk. Egy magyar művészasszony bebizonyította, hogy mi nem lehe­tünk pesszimista nép. Aki hisz a hihetetlen jövőben, az győzni tud a kor, a történelem, a gáncsoskodás felett. Köszönjük. ________________________________________________Szuhay Balázs: hez segít Virág Benedek, Oktavio Paz, Seneca, Várady Szabolcs köl­tői logikáját a matematikai logika Gödel-tételével közelíti. H­atszoros szellemi túlerővel verheti vissza a kizárólagosságot, a divat terrorját, ahogy „a magyar irodalom mezőnyét előszere­tettel osztja, f élbolyra, üldözőkre és leszakadókra’, és tudomást sem vesz arról az elemi szellemi és erkölcsi igazságról, hogy az irodalom nem azonos a Tour de France vagy a Giro d’Italia kerék­párversenyével, s hogy éppen ezért minden igazi tehetségnek kijár a sárga trikó.” Tar Sándor novelláival kapcsolatban jegyzi meg. Nagy László líráját visszaegyensúlyozza ahhoz a szépségeszmény­hez, mely éppúgy lényege, mint az emberi tartás, a bajvívás és az erkölcs. „... emlékét és művét kompromittálják azok, akik költésze­tének lényegét és értelmét az amúgy is sok félreértést szülő meta­forára, a „káromkodásból katedrális”-ra szűkítve ezt a templomot, mintha bizony nem állna meg a saját lábán, és restaurálásra szorul­na, beállványozzák olcsó moralitásokkal.” Nem a teóriák, hanem a teremtés, a „műveld a csodát, ne magyarázd”, a tökéletesség szép­ségére törekvés mértékét tartja Domokos Mátyás is az „önnön far­kát rágó neoavantgárd” ellenében, amihez „az irodalmi útnak lesz egyre kevesebb köze.” És „Somlyó György a Philoktétész sebe című tanulmányából teljességgel hiányzik az a mucsai moderneket jel­lemző pimasz fölény, amely a márkavédjegyügynökök és ellenőrök fennhéjázó gőgjével eleve kétségbe vonja, hogy a modernség divatos telephelyein kívül is születhet új a művészetben.” E­zért esett ki a köztudatból Szabó István egész életműve? Akár Tömörkény, Török Gyula, Lövik Károly, Ambrus Zoltán, Chol­­noky Viktor és László? „Csak találomra futtatom meg tekintetemet a könyvespolcomon, és a szomorú teljességre való törekvés igénye nélkül máris megkérdezhetem: ugyan mit ér az író ma, ha például Veres Péter a neve? De hol van Szabó Pál? Sarkadi Imre? Hogy Nagy Lajost, Déryt ne is említsem. És Tersánszky Józsi Jenő...? (Olvasni ugyan olvashatom őket, mert ebben senki meg nem aka­dályozhat, legfeljebb velük - műveikkel - együtt magányosodom el, válik fuzsitos agyú különccé, aki még a XX. század végén is idő­­tállóbb és nemesebb öntvénynek hiszi a svédacélt, mint a műanyag­­fröccsöt.” Fölmutatja Szabó Istvánt, amint a „tisztesség keresztje ott hever szinte érinthetetlenül a könyvkereskedelem koporsó-gondo­láiban.” „Mit kellene tenni, el lehet-e érni egyáltalán, hogy az ilyen aranyrögmondatokból ötvözött novellákat ne úgy rugdossák félre, mintha kiürült Schmoll-pasztás dobozok volnának?” S hallgatnak-e a figyelmeztetésre? Vajon Domokos Mátyás pontos, plasztikus mondatai, szépíróerényű hatásfoka, miként a fönti idézetekből is ki­tetszik, fölfeszítik-e a feledés, méltánytalanság koporsó-gondoláit? S az az otthonosság, amellyel olyan élővé örökíti Szabó Lőrinc, Né­meth László, Illyés, Örkény, Weöres, Nagy László alakját, hozzá­segít-e klasszikusaink jogos időszerűségéhez, hogy ne a felelőtlen fe­lejtés raktáraiba zárassanak? A Jékely-féle végső bíró, az idő-sár­kány, azt hiszem, szelídíthető. Ágh István Citeraszó Tiszakécskén Ez a nyár sem múlt el anél­kül, hogy ne szólalt volna meg újra a citeraszó Tiszakécskén. Ez a tisza-parti kisváros már elis­merten a citerások zarándokhe­lye, hiszen több mint tíz éve min­den augusztusban itt találkoz­nak a citerabarátok. Még ilyen nehéz időszakban is, amikor nagy múltú zenei tá­borok szűnnek meg anyagi okok miatt, a kécskei tovább él Pedig maga a szervező, a neves citera­­művész, Pribojszky Mátyás is ké­telkedett a megvalósításában. És, szinte csoda történt: a terve­zett egy turnus helyett három érkezett. Háromszázötven em­ber, köztük gyermekek és idősek Magyarország falvaiból, városai­ból Szlovákiából és a Vajdaság­ból Pénzüket és szabadságukat áldozva jöttek, hogy ismét együtt legyenek. A lelkekben történik valami Vajon mi ennek a titka? A népdal, a zene, a citera szere­­tete? A táborban rendkívül kemény munka folyik: reggel nyolc óra­kor kezdődnek az órák és ki­­sebb-nagyobb szünetekkel este kilencig tartanak. Az eredmény viszont óriási. Sokan itt tanul­nak meg citerázni, s azok is lát­ványos fejlődést érnek el egy hét alatt, akik már tudnak játszani a hangszeren. Az együttesek pe­dig hat, újonnan tanult népdal­csokorral térnek haza. Igazából azonban nem ez teszi vonzóvá a tábort. A lelkekben történik vala­mi, valami, amit nehéz szavak­kal kifejezni. Legutóbb az Inácsról érke­zett 43 éves Kapcsos Lajos így fogalmazta meg érzéseit: - Na­gyon nagy munka folyik itt, de nagyszerű. Olyan légkörben él­ünk, amit a leinti világban nem találunk meg. Valamikor volt olyan, hogy az ember kiment az utcára és köszöntek neki Ezt az örömöt, ezt a boldogságot keres­sük és kapjuk meg a kécskei tá­borban. Kapcsos Lajos egy ócsai cite­­ratáborban szerette meg a hang­szert, s ott kezdett énekelni. - Én egy szürke kis valaki voltam - emlékszik a kezdetre. - Ha egy tíztagú csoport előtt meg kellett szólalnom, lámpalázam volt. So­ha nem tudtam elképzelni hogy színpadon fogok énekelni Ami­kor először léptem fel és széthúz­ták a függönyt, úgy éreztem, men­ten elsüllyedek. Most meg?! Néha olyan hangokat ütök meg hogy magam is elcsodálkozom. Zatkó Ibolya zenepedagógus­nak, aki Szenttamásról utazott nyolcadmagával Tiszakécskére, ugyanilyen élményt jelent a tá­borban töltött egy hét. - Nem nézünk tévét, nem ol­vasunk újságot, elzártan élünk, mint egy elvarázsolt szigeten - mondja. - Estig tart a tanulás, de amikor aludni megyünk a szo­bánkba, még ott is zenélünk, éne­kelünk éjfélig. Higgye el ez a hét egy évre feltölt bennünket. S ezt az érti meg aki tudja, milyen nehéz külföldön magyarnak lenni Most is születnek népdalok A tábor lelke vitathatatlanul Pribojszky Mátyás. Kicsit már fáradtnak tűnik mégis ugyan­olyan szenvedéllyel, mint évek­kel ezelőtt vezeti a tábort, tanít s ha kell, ápolja a lelkeket. - Lelkileg kielégített és boldog vagyok - vallja. - Nem vagyok hajlandó lelkileg összeomolni Van egy biztos pontom, amiben mániákusan hiszek s ezt nem adom fel Benke Márta 9 Páskándi Géza Szabad gondolatok Bikavadítások? Olajak a tűzre? Provokációk? Amelyek a világ előtti bizonyítási demonstrációt szolgálják: kik, ezek ők... Én is megkockáztatok egy jóslatot. Némely enyhe „ előrejelzésem ” már „ bejött ” életem folyamán egyszer, kétszer. Igen „szimpla”, majdnem primitív e jóslat. Egy olyan kultúrát (a színháztól a bibliáig értve), amelyet­­ csak legutóbb­­ évtizedekig nyomtak el vagy furfangosan úgy manipuláltak, hogy ne érezze, meddig van megkötve a keze..., egy olyan kultúrát, amely pogány emlékeinek erejét a kereszténységgel megnemesítette, s ilyenként is háttérbe szorítottak..., egy olyan kultúrát, amely a legjobb Európára s a világra nyitott szemmel akart járni, de nem engedték, csakis a hatalmi „jogosítványosok” rostáján, vámán­ révén átkerült termékekhez jutni..., egy olyan kultúrát, amely szét van darabolva a nemzet tagjaival együtt..., egy olyan kultúrát, amelynek java kizárt keblű a harmonikus együttlétezésre a honon belül..., amely a Sokvallás Temploma mellé felépítette az Anyanyelv Templomát, „erős várát", ahogy az Örök élet fája mellé nőtt a Tudás fája..., egy olyan kultúrát, amely tudja, hogy legalább ezeregyszáz év óta tart számára az „emberemlékezet", s melyekben ép a függetlenség ösztöne és akarata - egy ilyen kultúrát nem lehet többé gúzsba kötni, félrevinni, megfosztani mély önérzetétől Széttagoltsága csak erősíti, táplálja öntudatát. Ha úgy tetszik - „vadítja”, Tán „tunyább” volna, ha együtt lehetne, de eme nagyobb kényelem mégis termőbb lenne, mert biztonságosabb. Aki e nemzeti kultúra újrafeltámadó erejével nem számol okosan - belebukhat, sőt bukik Szélesebb, türelmesebb kedvet és bölcsen, szépen épített, tiszta, biztos partot a duzzadó folyamnak..., ez az, ami mindenki javára, s megelégedésére lesz. De földdel, s mocsokkal betömni - soha! Álomnak is veszélyes. - Az ál-állatbarát. - Ejnye, hisz ez az aranyhal csuromvizes! Az „ egyik”pacifista.­­ Hadsereg... ez még csak oké volna, de ez a katona harcoln­ék Az „ örök független ” korántsem „ örök ellenzéki ”. Mint már volt alkalmam kifejteni... intimusabb ellenzéki összejövetelen összesúgnak a „pártonkívüli” háta megött: „Mit keres itt ez a kormánypárti spicli?" Egy bensőséges kormánypárti partin pedig: „Mikor rúgj­átok már ki ezt az ellenzéki téglát?” Tehát: az, hogy próbálja a nemzet minden rétegét képviselni - cseppet sem népszerű. Legalábbis: nem mindenütt az. Egyébként valóban „tégla”! Egy mindenkiben ott szunnyadó, összefogást, egységet sürgető cél fizetett téglája­­. Fizetett? Inkább álompénz a bére, ék A szlovének „legnyugatibb" helyzete, s legkisebb függősége a nagyszerb elképzelésektől... Érthetően, a súlynál fogva is: „leggyengébb láncszem”. Jelentősége azonban nagy. A precedensé­­ Jugoszláviában. Általában a precedensek szaporodása az a konok, néha türelmes, máskor türelmetlen vízszivárgás-folyás, amely elmossa a katasztrofális történelmi döntések fundamentumát, és Sztálin grúz volt, Tito horvát. A bizánci birodalomban az erős, dinasztia-alapító Baziliosz nem görög hanem örmény. Napoleon korzikai olasz... Hosszan sorolhatnám. Úgyszólván minden nemzeten belül Téved azonban, aki azt hiszi: ez pusztán arra példa, miként akar és tud valaki politikai-hatalmi alapon asszimilálódni Vagy annak látszatát kelteni Ám ez egyébre is legalább annyira eklatáns példa: egy nagy nemzet vagy nemzeti többség egyáltalán nem finnyás a származásra, ha saját nagyravágyó céljait tartja szem előtt. Tud - úgymond - „nagyvonalú" lenni Mellékesnek látni azt, amit máskor vagy mások főszempontnak véltek A nagy cél okán eltekintenek... Senki sem figyel a „pőre származásra ” - mindenki a „király új ruhájának” véli Tedd szívedre a kezed: mondanád-e vagy egykönnyen mondanád-e valamelyik Nobel-díjasunkra, hogy nem magyar, ha egyszer büszke lehetsz reá és ő is a legszebb anyanyelven, mélyen, őszintén vall magyarságáról? Nézz magadba: egy szegény középszerűvel ugyanígy viselkednél,­ ha magát magyarnak emlegetné? Vagy pláne egy kétes egzisztencia ? Nem igyekeznél elhatárolni magad tőle és őt magadtól? És ti­­ valamennyien valamennyi nemzetből, mindannyian­­ nem hasonlóan viselkednétek? Úgy érzem, jobbára, általában... ­--------------------------------------------------------------------------"| gázÉaTáé —­táuCctfaa, | TAR LÁSZLÓ képei a Szőnyi István Múzeumban | Művész hazája széles e világ - tanultuk annak idején s ez áll a festőművészre is. A színek, akárcsak a han­gok, a képek és a zeneművek elé nem gördül a nyelvi megértés akadálya. De a határokon kívül alkotó ma­gyar képzőművésznek mintha mégiscsak egy hazát adott volna a sorsa: boldogtalan mindaddig, amíg az anyaországban ki nem állíthat. Így érzi ezt a New Yorkban élő TAR LÁSZLÓ is, aki a Szabolcs vármegyei Székely községben született. 1943-ban a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Sző­­nyi István mellett kezdte tanulmányait. 1956 novemberében az ÁVO elől menekülnek. Két gyermekükkel New Yorkban kötnek ki, azóta is ott él­nek. Ott született harmadik gyerekük is. Mit lehet kezdeni a New York-i kőrengeteggel? S e ponton mutatkozott meg vérbeli festői tehetsége, az akadály ellenében: nem tagadni meg a merev építésze­ti látványt s mégis úgy alkotni képet oldott festőiség­­gel, mintha valóban volna valami imádnivaló az épület­tömbökön. A lágy festőiség már önmagában is érzel­met keltő s ezt használta ki Tar László városrészlete­ket megörökítő akvarelljein. Ezekből láthattunk a ze­­begényi kiállításon néhány darabot. Festményei mellett külön világot alkotnak fametsze­tei Hiányzik a fa megszokott keménysége. Oldottak a körvonalak, mivel ezek főleg alakos jelenetek, a mű­vész jellemábrázoló, léleklátó képességéről tanúskod­nak. A tekintetek, az arcok szinte a megszólalásig kife­­jezőek. Nincs túlbeszélés, az alakok - főleg a csavar­gók, a téren sakkozók, muzsikálók oly jellemző figu­rák, hogy elmennének Tersánszky J. Jenő Kakuk Mar­ci illusztrációnak is. A homokra épülő modernista művészet világköz­pontjában, New Yorkban, ahol naponként felejtődnek el az új meg új izmusok, Tar László megőrizte józansá­gát: nem dőlt be a gyors elmúlásra ítélt „festett malaszt” művészeti zsarnokságának. Művei előtt holnap és hol­napután is tisztelettel áll meg a maradandó értékű mű­veket váró műbarát. Szíj Rezső :______________________________________________________/

Next