Magyar Fórum, 1998. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1998-10-29 / 44. szám
4 Magyar Fórum 1998. október 29. Hatvanmilliós végkielégítés a televízióban? Elszánt rablók birodalma A televízió süllyedő bárkájáról egyre több segélykiáltás hallatszik. Újabban már a tévéztetés legbeavatottabb köréből is kapunk érdekesebbnél érdekesebb információkat. Az utóbbi napokban érdekes levelek járták be a Miniszterelnöki Hivatal, a Legfőbb Ügyészség és a közszolgálati intézmények panaszirodáit. A végsőkig elkeseredett televíziósokat nem köti már a szolgálati fegyelem, így került napvilágra, hogy László József, a néhány hete felmentett hír- és aktuális műsorokért felelős alelnök, egyéves regnálás után, hatvanmillió forintos végkielégítéssel távozott. Ez az összeg, ha igaznak bizonyul, akkor az utóbbi évek legnagyobb médiabotránya, hiszen arról az emberről van szó, aki egy személyben felelős a választási eredményeket jelentősen befolyásoló hírműsorokért. A független médiaelemzők statisztikáit már többször idéztük ezeken az oldalakon, így legyen most elég az a summás megállapítás, hogy a pártatlan tájékoztatásnak még az esélyét is kiirtotta László József, amikor a hírműsorokból száműzte azokat a munkatársakat, akik nem voltak hajlandóak rásegíteni az MSZP-SZDSZ kampányára, amely a következő negyven évre volt hivatott megteremteni az európai álarcú baloldali rémuralmat Magyarországon. László József pitiáner volt egészen addig a pillanatig, amíg el nem érkezett a távozása órája, amely ilyen módon egy csapásra nagyvaddá avatta őt. A baj csak az, hogy ez a tocsikolás fél évvel az új kormány színre lépése után történt, a nyilvánosság teljes kizárásával, az előző kormány alatt megszokott későrákosista szellemben. A kérdés az: ki jutalmazta meg őt ezzel a hatalmas összeggel, amelyet a médiában becsületesen dolgozó ember egy élet munkájával sem tud Magyarországon megkeresni? A válasz egyszerű: Horváth Lóránt elnöki jogkörrel megbízott alelnökről van szó, aki aláírta azt a bizonyos végkielégítést. Pontot tett ezzel egy Machiavellit megszégyenítő, kíméletlen hatalmi harcra, amely során László József egyenesen a csúcsra, vagyis az elnöki székre tört, és a sakktábla végén vezérré változó gyalog módjára kevesebbért nem adta fel kóros ambícióját. Ezért az egy döntéséért Horváth Lórántot bilincsbe verve kellene kivezetni a televízióból, hiszen a napi sajtó sorra beszámolt arról, hogy fizetésképtelenné tette az intézményt, nincs pénz adóra, tb.-re stb. Miért üres a kassza? Azért, mert a László József-féle hírhamisítók a maradék vagyont is szétosztották egymás között, most pedig kifordított tenyérrel mutogatnak, itt sincs, ott sincs, itt a piros, hol a piros! Mari néni virágot vesz 650 ezerért? Az idei reklámbevételekből már most megállapíthatóan hiányzik négyezermillió forint, és véletlenül valaki azt is észrevette, hogy a Friderikusz-műsorok huszonhat szponzora közül csupán egynek a bevétele folyt be a királyi televízióba, miközben a főbohóc már a hetedik határból szédíti az őt bámuló nagyérdeműt. Ehhez képest a másik műsorvezető, a kezitcsókolomos, akár becsületes embernek is nevezhető, hiszen több havi verítékes munkával izzadta össze azt a százharmincmilliót, amelyért az Áfonya utca 11.-ben villát vett, igaz, a vagyoneltitkolás kedvéért nem saját magát jegyeztette be tulajdonosnak. A napi ötezerért feketén dolgozó tíz kőművesről, akik az egész házat szétszedték és újra összerakták, most ne is szóljunk. Sokan jól megélnek abból is, hogy bottal ütik az eltűnt pénz nyomát. „Bevételeinket senkinek nem szabad átengednünk, a pénzkiáramlás csapjait végre haladéktalanul el kell zárni” - jelentette ki a minap a televízió felügyelőbizottságának elnöke. Mennyire hiteltelenek ezek a szavak, micsoda álszent sopánkodás ez, hiszen a televízióban osztályvezetőtől fölfele (ahol nem műsort gyártani, csupán azt felügyelni kell) háromszázezertől kezdődnek a fizetések, és a felső határ a csillagos ég! A Magyar Televízió pénzügyi főosztályán fellelhető bizonylatok szerint az 1 200 ezer forintos havi fizetést élvező Ragáts Imre gazdasági főigazgató Korda Judit vállalkozási főigazgatónak hatszázötvenezer forintos virágot küldött. Ez ám a gavallér, a számlát pedig sok-sok Mari néni állja, aki a fekete-fehér készüléket rossz vételi körülmények között nézve is becsületesen fizeti az üzemben tartási díjat (530 Ft), mert különben feljelenti a szomszédja. Az előbb említett gazdasági főigazgató közpénzen vásárolt magának egy hétköznaplós írószerszámot, csekély negyvenezer forintért, és hogy ünneplős legyen, vett hozzá egy nyolcvanezer forintos töltőtollat! Mindehhez a bőrmappa 120 ezerbe került. Persze ezek fontos munkaeszközök, mondhatnánk, de mit kezdjen a csődbe jutott intézmény a főigazgató családjának szolárium-, iskolaitanszer- és tandíjszámláival? A szolgálati mobiltelefon és autó egy bizonyos szint fölött kijár, bár a műsorkészítőknek csak tizenhárom jutott, de a maradék száznál több viszont az ilyen-olyan „Fontos Ferenceké” lett. Egy, a Híradóban négy évig főszerkesztő-helyettesi posztot ellátott ejtőernyős komisszár vállvonogatva ismerte el, amikor nagyritkán a műsorkészítők közelébe került, hogy ő bizony semmit nem ért a televíziózáshoz, de miért is értene, hiszen nem szerkesztőnek, hanem vezetőnek tették oda. Bizony semmit nem tudott, de nem is tanult évek alatt sem, ezért most egy másik osztályt boldogít, egy emelettel lejjebb. Közben az operatőrök, vágók, rendezők, szerkesztők, hangmérnökök és gyártásvezetők nyolcvan-kilencven százalékát kiebrudalták a házból, pedig nélkülük nincs adás. Közben az MTV 1 és az MTV 2 intendatúra felállításával és az állandó belső átszervezésekkel megkettőzték ezt a különös adottságú vezetői létszámot. Pénzbehajtó módszerek A Vámhivatal egy érdekes módját választotta nemrég a televízióval szembeni pénzbehajtásnak a Ferihegyi repülőtéren: az X akták című sorozat következő darabját nem adták oda, amíg meg nem kaptak x összeget. Hasonlót tett már több szinkronstúdió is, de mit tegyen az a híradós operatőr, akinek több ezer hasonló helyzetben lévő külső munkatárssal együtt május óta milliós nagyságrendű összeggel tartoznak? Talán vigye haza a családjának a drága kamerát, kitéve magát a törvényszerűen bekövetkező munkanélküliségnek? Közben az üres kasszából Farkas István humánpolitikai igazgató egymilliót kapott a születésnapjára, hadd ünnepeljen szegény! A felelősök listája Az okokat kutatva megkerülhetetlen a médiatörvényt előkészítő politikusok személyi felelősségének kimondása, mivel így utólag egyre nyilvánvalóbb, hogy közülük sokan (az úgynevezett nemzeti oldalon is!) szűk lobbyérdeket képviseltek, és segítséget nyújtottak az SZDSZ korlátlan térnyeréséhez. A már említett levél szerint meg kell vizsgálni Hankiss Elemér, Bányai Gábor, Heltai Péter, Horváth Ádám, Székely Ferenc, Nagy László, Peták István, Ragáts Imre, Korda Judit, Kővári Péter, Herzán Miklós, Rózsa Sándor, Sipos Pál, Sárközi Erika, László József, Hámori Tamás, Görgey Gábor és Kasza László felelősségét a televízió tönkretételében. Érdekes, hogy évekkel a nagy sajtófelháborodást kiváltó Nahlik-korszak után egyre több belső szakember mondja azt, hogy Nahlik Gábor nem tartozott a bűnösök közé, ügyvezető alelnökként többet adott az „öreg bölények” szakmai véleményére, mint az összes utána következő. Most, hogy végkifejletéhez közeledik a komédia, egyre határozottabban kirajzolódik, hogy mire is ment itt ki a játék, amelyet az Állami Számvevőszék jelentése naivan még úgy jellemez, hogy a Magyar Televízió indokolatlanul bonyolult felépítésű, gazdálkodása elavult, gazdasági döntéseiben költségérzéketlen, áttekinthetetlen, és hiányoznak a szervezett gazdálkodás legalapvetőbb feltételei, anarchikusak a szerződéskötések és kötelezettségvállalások. Végkifejlet Bizony-bizony, az ÁSZ is óriási bakot lőtt, amikor az ellenőrzései nyomán hagyta magát félrevezetni, és nem ismerte fel, hogy az ország legdörzsöltebb fehérgalléros bűnözőivel van dolga, akik csak azért ködösítenek, hogy közben minél többet rabolhassanak. A kicsinyes egyéni érdekek mögött ott áll az SZDSZ, mint a legjobban beágyazódott médiahatalom, amelynek korifeusa, Molnár Péter, nyíltan törekszik az MTV monopóliumának megtörésére, bármilyen eszközzel. Ilyen eszköz a részvénytársasággá alakítás, a korábban felhalmozott négymilliárdos adósság szanálása nélkül. Ilyen eszköz a piaci viszonyok érvényesítése, miközben korlátozták a reklámidőt, és a sugárzási költségeket ráterhelték a televízióra. És ilyen bármilyen eszköz a hűtlenül kezelő, korrupt dilettánsok kinevezése vezetővé, hiszen náluk alaposabban senki nem tudta volna szétzilálni ezt a nagy múltú intézményt. K.T. A Váci utcától a Fáy utcáig Gyakran járok a Váci utcában, ha az egyetemre visz a dolgom. Nem szívesen sétálok arrafelé, mert magyar feliratot csak elvétve látni, magyar szót is ritkán hallani, s az új bankok, áruházak, éttermek üvegpalotái, rideg tömbjei valami egyen- Amerikát varázsoltak Budapest szívébe. Valamikor, húsz-harminc év múlva, talán ilyen lesz az egész főváros, az egész ország. Bankok, ékszerboltok, gyorséttermek, benzinkutak, bevásárlóközpontok... Az emberek nyugodtan költözhetnek bárhová, mindenütt ugyanazt találják, nem fog fájni a szívük a régi környék után. Globális egyenvilág készül, melyben az ember mindenhol otthon van, s mindenhol idegen. Már régen eldőlt: a közös érintkezés nyelve az angol lesz, bár egy ideig, afféle házi használatra, második nyelvként még tanítják a nemzetiségi nyelvet is. Ezt az új világot kizárólag a pénz irányítja és működteti, s minden rezdülését számítógépek felügyelik. Érzelem- és emlékmentes világ lesz, feszített tempójú, könyörtelen sodrású, gyilkos verseny és műmosoly minden arcon. És még több rendőr, őrző-védő ember, még több riasztó és rács, és még több kegyetlen és értelmetlen bűn. A régió pénzügyi, kereskedelmi, üzleti központja lesz, gazdag, irigyelt és könyörtelen. Aztán feleségemmel kimentünk a Fáy utcai „kínai” piacra, ahol korábban sosem jártam. Délidő volt, s a végtelennek tetsző, szűk bazársoron a kínai árusok többsége éppen ebédelt, kis csészékből, pálcikával. A bejáratnál két roma asszony kínálgatta hangosan a gázpisztolyt, odabent pedig az ázsiai zsibvásár egzotikus kínálata ejtette rabul a szemlélődő magyarokat. A fóliával fedett, szűk ösvények valóságos dzsungelben kanyarogtak, s a ferde vágású szempárok barátságos közönnyel figyelték az idegent, a turistát, akinek már öltözékéről lerítt, nem idevaló: ilyen helyen nem viselnek öltönyt és nyakkendőt. Vettem az unokámnak valami játékot, kimentem a kocsihoz, hogy ott várom meg életem párját, amint megbeszéltük. Figyeltem a nyüzsgést, a forgalmat, a piac előtti árusok viselkedését, mozgását. Észrevettem őreiket, kifutóikat, láttam, milyen gyakran nyitnak ki bizonyos kocsikat, hogy rejtélyes, fekete csomagok cseréljenek gazdát pillanatok alatt. Olajozottan működött a csempészáruk átpasszolása, az illegális kereskedelem. A nyugati autócsodák között meghúzódó, tizenöt éves Skodámból nézve ezt az egyre terjeszkedő, új világot, arra gondoltam, talán mégsem a Váci utcáé a jövő, hanem a Fáy utcáé. Ez az igazi honfoglalás, nem a bankoké vagy üzletközpontoké. Ezek a negyedek mindenütt a világon úgy nőnek ki és terjednek el, mint a gyom. Lassan, észrevétlenül, szinte bocsánatkérő szerénységgel, de megállíthatatlanul. Valamiért - már évszázadok óta - nagyon szeretnek minket az idegenek, nagyon jó, alkalmatos helynek érzik a Kárpátmedencét. Akik fegyverrel akarták megszerezni, azokkal jól-rosszul, néha sikerült megbirkóznunk, de a kereskedőknek sosem tudtunk ellenállni, mert mi, magyarok, sosem szerettünk és tudtunk igazán kereskedni, legfeljebb a régi, daliás időkben marhával, borral. Azt hittük, ha a földdel jól bánunk, ez a föld hálából megtart minket. Lehet, nem New York épül itt, hanem Hongkong vagy Bejrút. Hegyeshalomtól Záhonyig egyetlen, Budapest nevű hatalmas bazár, idegen népek, szokások, kultúrák egzotikus találkozóhelye és zsibvására. Közben ott, a kocsiban kezdtem egyre kínosabban érezni magam, mert az árusok észrevették, figyelem őket, s talán azt hitték, valamiféle hatósági ember vagyok. Mi lesz, ha előbb lőnek, s csak aztán kérdeznek? Tüntetően beletemetkeztem az újságba, melyben éppen Demszky nyilatkozott diadalmasan, a győztes mosolyával, hogy lám, a többség azt akarja, hogy Budapest igazi világváros legyen. Vagy így, vagy úgy, de az lesz, a Váci utcától a Fáy utcáig, s tovább. A többség pedig egyre nagyobb lesz. Az idegenek. Szentmihályi Szabó Péter