Magyar Fórum, 2015. július-december (27. évfolyam, 27-53. szám)

2015-07-23 / 30. szám

8 Magyar Forf­m Ideg-elme A neonácik szíve dobbanása Idegengyűlölők és rasszisták c. kommentárjában a Frank­furter Rundschau így fröcsög: A külföldi ellenes nem­zeti konzultáció, valamint a plakátkampány jelszavai megdobogtatják a neonácik szívét. Megkezdődött a határzár építése, majd a legfrissebb döntés az, hogy a menekülteket sátortáborgettókba te­lepítik a városokban lévő befogadó állomásokból, ne­hogy zavarják a helyi lakosságot. Budapesten xenofóbok irányítják az országot, és ezt Európa csak nézi. Valószínűleg azért nem avatkozik közbe, mert a tagállamok felismerik, hogy Orbán sem­miképpen sem akadályozza az ő menekültpolitikáju­kat, csupán a felismerhetetlenségig eltorzítja azt. Pedig ha a földrész nem csak a gazdaság és a valuta, hanem az emberi jogok alapján is közösségnek tekin­tené magát, akkor most nem annyira a görög kilépés­ről, hanem arról vitázna, hogy Magyarországot ki kell zárni az EU-ból. A jobboldali-populista Orbán-kabinet menekült­­politikája nem csupán módszeresen beleütközik a vonatkozó genfi megállapodásba, hanem kigúnyol­ja azt. Erzsébet hercegnő hétévesen náciul karlendített A The Sunt nem hatotta meg, hogy II. Erzsébet szülei­­ VI. György király és hitvese a­­ II. világhábo­rú alatt a nácikkal szemben tanú­sított hősies brit ellenállás élő jel­képévé váltak; kikezdhetetlen te­kintélyre és közmegbecsülésre tet­tek szert kiállásukkal a szenvedő londoniak mellett. A királyi há­zaspár az angliai csata legsötétebb heteiben sem hagyta el Londont, a hitleri légierő egymást követő támadásainak szüneteiben együtt rendre megjelentek az éppen ki­bombázott negyedekben. A gya­lázatos közlés mellett a The Sun hangsúlyozza, hogy Erzsébet anya­királynővel és Erzsébet hercegnő­vel kapcsolatban soha fel sem me­rülhetett a nácik iránti rokonszenv feltételezése, Eduárdról azonban széles körben közismert és jól do­kumentált volt, hogy szimpátiá­val viseltetett Hitler iránt, akit 1937-ben Münchenben meg is lá­togatott, és korabeli beszámolók szerint náci karlendítéssel üdvö­zölt. Eduárd a nagybácsi vonzal­máért feleljen a hétéves kislány! Ez így polkorrekt, vagy mégsem? Eduárd egyébként 1936-ban, alig 327 napi uralkodás után tá­vozott a brit trónról, mert a hata­lom helyett inkább amerikai sze­relmét, Wallis Simpsont válasz­totta. így lett az Egyesült Király­ság uralkodója VI. György néven Albert yorki herceg, Eduárd öccse, II. Erzsébet királynő édesapja. A legnagyobb példányszámú brit tö­meglap által megszerzett 17 má­sodperces fekete-fehér némafilm az újság szerint 1933-ban vagy 1934-ben, Adolf Hitler hatalmá­nak korai szakaszában készülhe­tett Balmoralban, a királyi család skóciai rezidenciáján. A felvételen Erzsébet hercegnő - a jelenleg 89 esztendős II. Er­zsébet királynő­­, valamint húga, Margit hercegnő, édesanyjuk, a későbbi Erzsébet anyakirálynő és édesapjuk bátyja, Eduárd herceg, a későbbi VIII. Eduárd király lát­ható a kastély parkjában. Nem fogják kitalálni mit csinál­nak! A filmen először a két ifjú hercegnő édesanyja lendít náciul, félreérthetetlen módon, majd kö­veti példáját Erzsébet hercegnő, végül pedig Eduárd herceg is. Irgum burgum vastepsi! Ennek a valamikori kis herceg­nőnek van egy korrigálhatatlan hibája, ha csak csekély hányad­ban is, de mégiscsak magyar vér csörgedez ereiben. Mégpedig az Erdélyben 1812-ben született szép­séges Rhédey Klaudia grófkis­asszonytól eredeztethetően. A grófnő kezét Erdőszentgyörgyön kérte meg a királyi sarj, Sándor, Württemberg hercege úgy 180 évvel ezelőtt. Rhédey Klaudiá­nak halálakor VI. György király anyja emléktáblát helyeztetett el a templomban. A tábla magyar szövege: „Rhédey Claudia gróf­nő, Hohenstein grófnő Sándor Württembergi herczeg ő királyi Fensége hitvesének emlékére. Meghalt 1841. évben. Emeltette unokája, Victoria Mária Walesi herczegnő”. Na, hát így már ért­hetőbb a katatonok hajthatatlan­­sága. A Visztulától a Dunáig Zsille Gábor rovata • •Ünnepi alkalmak Az elmúlt napok örvendetes eseménye, hogy Nagy Lajos királyunk lá­nya, a Lengyelország királynőjeként uralkodott Szent Hedvig (1374-1399) csontereklyéje hazánkba érkezett. A diósgyőri vár kápolnájában helyez­ték el július 18-án, ugyanis a katolikus egyházban e napon tartják Hed­vig ünnepét. Az ereklyét Palánki Ferenc egri segédpüspök tette az oltár tartójába - talán kevéssé közismert tény, hogy minden katolikus temp­lom oltárának belsejében található valamilyen ereklye, lehetőleg attól a személytől, akinek nevét az épület hirdeti. (Egyházi kifejezéssel: a temp­lom titulusának megfelelően.) A diósgyőri vár kápolnáját a legutóbbi fel­újítást követően, 2014-ben Szent Hedvig tiszteletére szentelték újra, ezért került most oda az ereklye. Az apró csontdarabkát Krakkóból hozták lengyel barátaink, személy szerint Stanislaw Dziwisz érsek, Szent II. János Pál pápa egykori titká­rának gesztusaként. Hedvig sírja az ottani királyi vár, a Wawel székes­­egyházában található. Gyönyörű, hófehér márványból faragott szarkofág, tetején a királynő nemes alakja, lábánál egy kutya hever - ez az állat az egyházi művészetben a hűség jelképe. Hedvignek napjainkban is óriási kultusza van lengyel földön; nevének lengyel változata, a Jadwiga nagyon népszerű. Természetesen minden lengyel tudja, hogy Hedvig Magyaror­szágról érkezett a krakkói trónra, és ezt a két nép történelmi barátságá­nak egyik csúcspontjaként tartják számon. A diósgyőri ünnepséget szentmise keretében tartották, a nagy tömeg miatt a vár Lovagtermében, és a szertartás végén vonultak át a kápolná­ba, elhelyezni az ereklyét. Palánki Ferenc püspök szentbeszédében ki­emelte: Hedvig elhagyta szülőföldjét, hogy új hazát találjon a lengyelek között, és közelebb vezesse őket Istenhez. S nemcsak a lengyeleket, de a litvánokat is, hiszen Jagelló fejedelemmel kötött házassága révén Hedvi­get Litvánia apostolaként tisztelik, az egészen addig pogány litvánok e frigynek köszönhetően tértek keresztény hitre. (Európa utolsó népeként.) A püspök arra buzdított, hogy Hedvig példája nyomán fedezzük fel, s fo­gadjuk el Isten akaratát az életünkben, és gyakoroljuk a felebaráti szere­­tetet embertársaink iránt. Reméljük, Hedvig a közeljövőben ismertebbé válik hazánkban - hiszen elmúltak már a kommunista idők, amikor hall­gatni kellett a lengyel-magyar kapcsolatrendszer hazafias és vallási vonatkozásairól... Egy másik ünnepi alkalomról is megemlékezhetünk: a kiváló polonista, történész, költő, műfordító és diplomata, Kovács István most nyáron ün­nepli hetvenedik születésnapját. Bevallom, számomra ez egészen valósze­rűtlen. Néhány héttel ezelőtt, egy írószövetségi esten félig-meddig tréfá­san „fiatal polonistának” neveztem őt. Ezt persze korántsem tiszteletlen­ségből tettem, hanem szinte öntudatlanul, ugyanis lendületessége, fris­sessége, naprakészsége révén mindig fiatalként jelenik meg a képzeletem­ben. Egy polihisztor-gyanús alkotó munkásságát nehéz tömören méltat­ni. Hiszen tényszerűen leírni, hogy Kovács István Krakkó díszpolgára, a Lengyel Tudományos Akadémia tagja; költői pályáját a legendás Ki­­lencek csoport tagjaként kezdte; két alkalommal volt hazánk főkonzulja Krakkóban; Lengyelországban több emléktáblát állíttatott Balassi Bá­lint tiszteletére; az évtizedek során behatóan foglalkozott a lengyel film­művészettel - mindez csak szikár közlés, a teljesség vékony szeletei, és nem adják vissza az elvégzett munka sokszínűségét, mozgalmasságát. 1998 óta ismerem őt, és mindig azt láttam, hogy valamilyen ügyet éppen tevé­kenyen szolgál. Talán legkiemelkedőbb teljesítménye, hogy elkészítette az 1848-49 folyamán Magyarországon harcolt lengyel katonák, a legio­­nisták életrajzi lexikonát. Évtizedes levéltári kutatómunkájának e gyü­mölcse magyarul és lengyelül is megjelent. Saját bevallása szerint ez a gi­gászi munka egyfajta narkotikum­­függőséget okoz. Ez sajnos tény, mert tapasztalatból tudhatjuk, hogy az ilyen jellegű feladatok soha nem ké­szülnek el teljesen - mindig előkerül egy újabb adat, lappangó forrás, mozaikkocka... Történészi fáradozásainak káros mellékhatása, hogy alig jut ideje és agysejtje a versírásra - ezért, hogy költőként friss kötettel leg­utóbb 2004-ben lépett elénk, Kézmozdulat a szürkületben címmel. Persze sok verset vagy akár egy-egy sort idézhetnék a költészetéből. Most csak egyet emelek ki, az Ezerkilencszázötvenhat címűt, amely a forradalom ide­jén tizenegy éves fiú emléke. A mű így indul: Második otthonom volt a rút Teleki tér. Gyalog megyek Budáról nagyanyám angyalához kék szaloncukorért kilencszázötvenhatnak december havában. Tankok a Széna téren, ágyúik lőterében a már szétlőtt házak. Statáriumhirdető plakátok oszlopa. Letartóztatott nevek s a felkiáltójeles kivégzendők sora. Az 1945-ben született Kovács István életének meghatározó tragédiája, hogy édesapját elnyelte a második világháború pokla - cédulára írt utol­só üzenetét egy Szibériába tartó fogolyszállító marhavagonból dobta ki. Fájdalmáról István e szavakkal vall: „Anyám még húszéves se volt. Apám huszonkettő. Csak három hónapig éltek együtt. Apám azzal szerzett ma­gának tekintélyt előttem, hogy megtudtam: bombázáskor nem rohant le az óvóhelyre.” Hosszan írhatnék még az ünnepekről, de a terjedelem között... Az én édesapám 1943-ban született, s már tizenöt éve nincs az élők sorában. Sohasem mondtam Istvánnak, mert attól tartok, érzelgős­ségnek hatna, ezért most így, írásban árulom el: szellemi értelemben há­rom embert tekintek pótapámnak, és az egyikük bizony ő. Isten éltesse sokáig, adjon neki erőt, ihletet! 2015. július 23.

Next