Magyar Fórum, 2015. július-december (27. évfolyam, 27-53. szám)
2015-07-23 / 30. szám
8 Magyar Forfm Ideg-elme A neonácik szíve dobbanása Idegengyűlölők és rasszisták c. kommentárjában a Frankfurter Rundschau így fröcsög: A külföldi ellenes nemzeti konzultáció, valamint a plakátkampány jelszavai megdobogtatják a neonácik szívét. Megkezdődött a határzár építése, majd a legfrissebb döntés az, hogy a menekülteket sátortáborgettókba telepítik a városokban lévő befogadó állomásokból, nehogy zavarják a helyi lakosságot. Budapesten xenofóbok irányítják az országot, és ezt Európa csak nézi. Valószínűleg azért nem avatkozik közbe, mert a tagállamok felismerik, hogy Orbán semmiképpen sem akadályozza az ő menekültpolitikájukat, csupán a felismerhetetlenségig eltorzítja azt. Pedig ha a földrész nem csak a gazdaság és a valuta, hanem az emberi jogok alapján is közösségnek tekintené magát, akkor most nem annyira a görög kilépésről, hanem arról vitázna, hogy Magyarországot ki kell zárni az EU-ból. A jobboldali-populista Orbán-kabinet menekültpolitikája nem csupán módszeresen beleütközik a vonatkozó genfi megállapodásba, hanem kigúnyolja azt. Erzsébet hercegnő hétévesen náciul karlendített A The Sunt nem hatotta meg, hogy II. Erzsébet szülei VI. György király és hitvese a II. világháború alatt a nácikkal szemben tanúsított hősies brit ellenállás élő jelképévé váltak; kikezdhetetlen tekintélyre és közmegbecsülésre tettek szert kiállásukkal a szenvedő londoniak mellett. A királyi házaspár az angliai csata legsötétebb heteiben sem hagyta el Londont, a hitleri légierő egymást követő támadásainak szüneteiben együtt rendre megjelentek az éppen kibombázott negyedekben. A gyalázatos közlés mellett a The Sun hangsúlyozza, hogy Erzsébet anyakirálynővel és Erzsébet hercegnővel kapcsolatban soha fel sem merülhetett a nácik iránti rokonszenv feltételezése, Eduárdról azonban széles körben közismert és jól dokumentált volt, hogy szimpátiával viseltetett Hitler iránt, akit 1937-ben Münchenben meg is látogatott, és korabeli beszámolók szerint náci karlendítéssel üdvözölt. Eduárd a nagybácsi vonzalmáért feleljen a hétéves kislány! Ez így polkorrekt, vagy mégsem? Eduárd egyébként 1936-ban, alig 327 napi uralkodás után távozott a brit trónról, mert a hatalom helyett inkább amerikai szerelmét, Wallis Simpsont választotta. így lett az Egyesült Királyság uralkodója VI. György néven Albert yorki herceg, Eduárd öccse, II. Erzsébet királynő édesapja. A legnagyobb példányszámú brit tömeglap által megszerzett 17 másodperces fekete-fehér némafilm az újság szerint 1933-ban vagy 1934-ben, Adolf Hitler hatalmának korai szakaszában készülhetett Balmoralban, a királyi család skóciai rezidenciáján. A felvételen Erzsébet hercegnő - a jelenleg 89 esztendős II. Erzsébet királynő, valamint húga, Margit hercegnő, édesanyjuk, a későbbi Erzsébet anyakirálynő és édesapjuk bátyja, Eduárd herceg, a későbbi VIII. Eduárd király látható a kastély parkjában. Nem fogják kitalálni mit csinálnak! A filmen először a két ifjú hercegnő édesanyja lendít náciul, félreérthetetlen módon, majd követi példáját Erzsébet hercegnő, végül pedig Eduárd herceg is. Irgum burgum vastepsi! Ennek a valamikori kis hercegnőnek van egy korrigálhatatlan hibája, ha csak csekély hányadban is, de mégiscsak magyar vér csörgedez ereiben. Mégpedig az Erdélyben 1812-ben született szépséges Rhédey Klaudia grófkisasszonytól eredeztethetően. A grófnő kezét Erdőszentgyörgyön kérte meg a királyi sarj, Sándor, Württemberg hercege úgy 180 évvel ezelőtt. Rhédey Klaudiának halálakor VI. György király anyja emléktáblát helyeztetett el a templomban. A tábla magyar szövege: „Rhédey Claudia grófnő, Hohenstein grófnő Sándor Württembergi herczeg ő királyi Fensége hitvesének emlékére. Meghalt 1841. évben. Emeltette unokája, Victoria Mária Walesi herczegnő”. Na, hát így már érthetőbb a katatonok hajthatatlansága. A Visztulától a Dunáig Zsille Gábor rovata • •Ünnepi alkalmak Az elmúlt napok örvendetes eseménye, hogy Nagy Lajos királyunk lánya, a Lengyelország királynőjeként uralkodott Szent Hedvig (1374-1399) csontereklyéje hazánkba érkezett. A diósgyőri vár kápolnájában helyezték el július 18-án, ugyanis a katolikus egyházban e napon tartják Hedvig ünnepét. Az ereklyét Palánki Ferenc egri segédpüspök tette az oltár tartójába - talán kevéssé közismert tény, hogy minden katolikus templom oltárának belsejében található valamilyen ereklye, lehetőleg attól a személytől, akinek nevét az épület hirdeti. (Egyházi kifejezéssel: a templom titulusának megfelelően.) A diósgyőri vár kápolnáját a legutóbbi felújítást követően, 2014-ben Szent Hedvig tiszteletére szentelték újra, ezért került most oda az ereklye. Az apró csontdarabkát Krakkóból hozták lengyel barátaink, személy szerint Stanislaw Dziwisz érsek, Szent II. János Pál pápa egykori titkárának gesztusaként. Hedvig sírja az ottani királyi vár, a Wawel székesegyházában található. Gyönyörű, hófehér márványból faragott szarkofág, tetején a királynő nemes alakja, lábánál egy kutya hever - ez az állat az egyházi művészetben a hűség jelképe. Hedvignek napjainkban is óriási kultusza van lengyel földön; nevének lengyel változata, a Jadwiga nagyon népszerű. Természetesen minden lengyel tudja, hogy Hedvig Magyarországról érkezett a krakkói trónra, és ezt a két nép történelmi barátságának egyik csúcspontjaként tartják számon. A diósgyőri ünnepséget szentmise keretében tartották, a nagy tömeg miatt a vár Lovagtermében, és a szertartás végén vonultak át a kápolnába, elhelyezni az ereklyét. Palánki Ferenc püspök szentbeszédében kiemelte: Hedvig elhagyta szülőföldjét, hogy új hazát találjon a lengyelek között, és közelebb vezesse őket Istenhez. S nemcsak a lengyeleket, de a litvánokat is, hiszen Jagelló fejedelemmel kötött házassága révén Hedviget Litvánia apostolaként tisztelik, az egészen addig pogány litvánok e frigynek köszönhetően tértek keresztény hitre. (Európa utolsó népeként.) A püspök arra buzdított, hogy Hedvig példája nyomán fedezzük fel, s fogadjuk el Isten akaratát az életünkben, és gyakoroljuk a felebaráti szeretetet embertársaink iránt. Reméljük, Hedvig a közeljövőben ismertebbé válik hazánkban - hiszen elmúltak már a kommunista idők, amikor hallgatni kellett a lengyel-magyar kapcsolatrendszer hazafias és vallási vonatkozásairól... Egy másik ünnepi alkalomról is megemlékezhetünk: a kiváló polonista, történész, költő, műfordító és diplomata, Kovács István most nyáron ünnepli hetvenedik születésnapját. Bevallom, számomra ez egészen valószerűtlen. Néhány héttel ezelőtt, egy írószövetségi esten félig-meddig tréfásan „fiatal polonistának” neveztem őt. Ezt persze korántsem tiszteletlenségből tettem, hanem szinte öntudatlanul, ugyanis lendületessége, frissessége, naprakészsége révén mindig fiatalként jelenik meg a képzeletemben. Egy polihisztor-gyanús alkotó munkásságát nehéz tömören méltatni. Hiszen tényszerűen leírni, hogy Kovács István Krakkó díszpolgára, a Lengyel Tudományos Akadémia tagja; költői pályáját a legendás Kilencek csoport tagjaként kezdte; két alkalommal volt hazánk főkonzulja Krakkóban; Lengyelországban több emléktáblát állíttatott Balassi Bálint tiszteletére; az évtizedek során behatóan foglalkozott a lengyel filmművészettel - mindez csak szikár közlés, a teljesség vékony szeletei, és nem adják vissza az elvégzett munka sokszínűségét, mozgalmasságát. 1998 óta ismerem őt, és mindig azt láttam, hogy valamilyen ügyet éppen tevékenyen szolgál. Talán legkiemelkedőbb teljesítménye, hogy elkészítette az 1848-49 folyamán Magyarországon harcolt lengyel katonák, a legionisták életrajzi lexikonát. Évtizedes levéltári kutatómunkájának e gyümölcse magyarul és lengyelül is megjelent. Saját bevallása szerint ez a gigászi munka egyfajta narkotikumfüggőséget okoz. Ez sajnos tény, mert tapasztalatból tudhatjuk, hogy az ilyen jellegű feladatok soha nem készülnek el teljesen - mindig előkerül egy újabb adat, lappangó forrás, mozaikkocka... Történészi fáradozásainak káros mellékhatása, hogy alig jut ideje és agysejtje a versírásra - ezért, hogy költőként friss kötettel legutóbb 2004-ben lépett elénk, Kézmozdulat a szürkületben címmel. Persze sok verset vagy akár egy-egy sort idézhetnék a költészetéből. Most csak egyet emelek ki, az Ezerkilencszázötvenhat címűt, amely a forradalom idején tizenegy éves fiú emléke. A mű így indul: Második otthonom volt a rút Teleki tér. Gyalog megyek Budáról nagyanyám angyalához kék szaloncukorért kilencszázötvenhatnak december havában. Tankok a Széna téren, ágyúik lőterében a már szétlőtt házak. Statáriumhirdető plakátok oszlopa. Letartóztatott nevek s a felkiáltójeles kivégzendők sora. Az 1945-ben született Kovács István életének meghatározó tragédiája, hogy édesapját elnyelte a második világháború pokla - cédulára írt utolsó üzenetét egy Szibériába tartó fogolyszállító marhavagonból dobta ki. Fájdalmáról István e szavakkal vall: „Anyám még húszéves se volt. Apám huszonkettő. Csak három hónapig éltek együtt. Apám azzal szerzett magának tekintélyt előttem, hogy megtudtam: bombázáskor nem rohant le az óvóhelyre.” Hosszan írhatnék még az ünnepekről, de a terjedelem között... Az én édesapám 1943-ban született, s már tizenöt éve nincs az élők sorában. Sohasem mondtam Istvánnak, mert attól tartok, érzelgősségnek hatna, ezért most így, írásban árulom el: szellemi értelemben három embert tekintek pótapámnak, és az egyikük bizony ő. Isten éltesse sokáig, adjon neki erőt, ihletet! 2015. július 23.