Magyar Hang, 2022. július-december (5. évfolyam, 27-53. szám)

2022-07-01 / 27. szám

26 MAGAZIN 2022. JÚLIUS 1­7. I Magyar Hang Lakner Dávid T­udja, mi a közös önben és Dopeman­­ben? - Nem ismerem Dopeman mű­vészetét. Mi a közös? - Mindketten kifejtették már, hogy aki akár csak egy másodpercet is élt a rendszerváltás előtt, azt megfertőzte a rendszer. Ön egész pontosan azt mondta, „addig nem lesz jó világ, amíg bárki is él, aki egy másodpercet élt a szocializmusban”. Dopeman ezt úgy fogalmazta meg, hogy minden­ki kommunista, aki 1990 előtt született.­­ Németh Gábor barátom mondta, hogy majd akkor lesz vége a rossz világnak, ha ki­halt mindenki, aki a kilencvenes évek előtt született. Aztán tovább okosodott később, és én is rájöttem, hogy ez valóban nem elvágó­lagos. Hiszen azok, akik éltek kilencven előtt, ugyanúgy gyereket nevelnek, továbbörökítik a mintákat. Szóval még elég sokáig fog fer­tőzni a kádárizmus. Szerintem inkább úgy van, ahogy Márai mondta: az elnyomás után a gyógyulás annyi ideig tart, mint amen­­­nyi ideig az elnyomás korábban. Ő 1900-ban született, ’89-ben lőtte magát fejbe. A kettő között látott pár rendszert felemelkedni és elbukni. Nekünk még tíz rettenetes évünk van hátra, aztán véget ér a Fidesz uralma. -A járvány alatt láthattuk máshol is ezeket a reflexeket. Mondjuk, Olaszországban szomszé­dok kérték egymástól kölcsön a kutyát, mert akkor lemehettek vele sétálni. Ilyen volt nálunk is. - Az a baj, hogy a jelenlegi kormány rá­adásul rá is játszik erre. Mindenki kádárista reflexek szerint él, erre vagyunk bátorítva. Aki nem szereti ezt a rendszert, az is vis­­­szabújik az odvába. És akkor úgy gondolja, jó lesz, hogy majd kibekkel ott. - Jön is ehhez rendre igazolásként a Megáll az idő-idézet: „Jó, hát akkor itt fogunk élni." - Meg a „Mondd már, benn milyen volt”, és rá válaszul: „Miért? Kinn milyen volt?” Ilyenkor nagyon szégyellem magam, mert bennem is megvan ez, de mindig próbálom felülbírálni. És igen, megvolt a járványsza­bályok esetében is. Azt láttam, máshol tün­tettek is ellenük, mi meg bólogattunk min­denre. És miután a kormányfő nagyon szereti ezt a harcászati beszédmódot, egyszer csak megjelentek a katonák a piacon. Mintegy a retorika életnagyságú megtestesüléseként. - Miket szokott egyébként észrevenni magán, amik a kádári időket idézik? - Mondjuk, ahogy az egyetemhez állok. Valamikor régen nagyon szerettem az egye­temet. Öröm volt ide bejönni. Az oktatást most is kedvelem, de amúgy pokol az egész. - Mit ért az alatt, hogy régen? - Amikor még a Fidesz-kormány nem kényszerítette rá a kultúráját. Mikor ide­kerültek a kancellárok, nagyjából onnantól. Ó, nem rossz arc a mi kancellárunk. Mégis sikerül mindig úgy elosztani a pénzt, hogy érvényesüljön a legfelsőbb akarat. -Néhány éve azt mondta, hogy elsősorban tanárnak tartja magát. - Igen, a tanítás része továbbra is nagy­szerű. Még akkor is, ha ilyen depressziós ala­kokkal van tele a tanári kar, mint amilyen én is vagyok. Főleg, hogy sok olyan dolgot ta­nítanék, amit már nem tudok. És akkor pró­bálom elviccelni, pedig hát ez komoly dolog. Illetve nemcsak azt tanítjuk már, amit tu­dunk, hanem azt is, amit nem. Alapképzésen különösen, aztán talán a mestereseknek már beszélhetsz arról is, amihez értesz. Ha sze­rencséd van. - Miről kell beszélni most alapképzésen, ami­ről pár éve még nem kellett? -Az irodalomtudományban nagyon iz­galmas dolgok történnek, de hát hiába. Volt egy nagyon jó kötete nemrég Bret Easton Ellisnek, a Fehér. Arról írt, hogy a politikai korrektség eszméje tönkretette a bizalma­dat a saját véleményedben. Tulajdonképpen megszüntette őt is regényíróként. Elkezdett jegyzetelni ’13-ban egy új regényhez, aztán nem lett belőle semmi. Mindez nálunk el­vezet az olyan kurzusok eltömegesedéséig, mint gyerekirodalom meg kommersz köny­vek. Amikor elkezdtem írni, még a dekonst­­rukció uralkodott, boldogan értelmeztünk fel és alá. Az egyetem melletti kocsmában nagy konferenciákat csaptunk. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy van egy Helikon című folyó­irat, ahol megadják a szókincset, a néző­pontot, a szövegek grammatikáját, és akkor azokat a módszereket ráhúzhatod minden­re. Szerencsére magából az irodalomtörté­net-írásból kiszálltam már. Most már csak esszéket kell írni az irodalomról, úgy kell megmutatnod, hogy alkalmas vagy oktató­nak. Hát ilyen ez az egyetemi lét. Közben meg itt ez a sok szép fiatal. Van egy ilyen embertí­pus, aki fiatalok között érzi igazán jól magát. - És látja itt a karon, kikből lesznek a követke­ző Szegedy-Maszák Mihályok, Grecsó Krisztiánok? - Dehogy látom. Szegeden egyébként sem könnyű. Amikor Horger Antal kirúgta József Attilát, az valamiféle nagy egyetemi traumává vált. Senki nem akar már ilyesmit csinálni. - Fél mindenki, hogy ő lesz a következő Horger? - Próbálunk ettől menekülni, igen. Mi már csak azért sem fogjuk kirúgni a mai József Attilát. Kicsit kényszeredetten ugyan, de jó a hangulat emiatt. Voltak gyengébb tanáraim, de valahogy mindenki foglalkozott a hallga­tóval. Mert itt megtanulja mindenki a leckét: ne legyél olyan szemét, mint Horger Antal volt. Szóval nem tudom, mit kéne csinálni ahhoz, hogy valakit fenyegessen a kirúgás réme. Netán Viktorról írni valami csúfolódót! -Az írásnak egyébként kedvezett a jár­ványidőszak? Az elején Szálinger Balázs még azt mondta, ő inkább csak szorong. - Én nem szorongtam, érdekes módon. Épp akkor váltam el, 2020 áprilisában. -Az nem inkább rátesz csak a magányra ? - Nem tudom magam egyedül érezni, so­sem vagyok igazán magányos. Lehet, hogy ez valamiféle rossz tulajdonság. Az első há­zasságomból van két lányom, egyikük kint él Athénban, a másik Budapesten tanul film­­rendezést a Metropolitan Egyetemen, nagyon szeretik ott. A második házasságomból szár­mazó kisfiú autista, ez azért bőven igényel pluszfigyelmet. Szerintem mindenesetre jó, ha az ember egyedül van. Az egyetem szem­pontjából legalábbis. Nem véletlen, hogy az egyetemet valaha szerzetesek is alakították. Akkor tudsz igazán odafordulni, ha nincse­nek ott nagyon mások. - És valóban depressziós a mai napig? - Az vagyok elég régóta. A gyógyszert 1997 óta szedem rá, sokat segít. Van is erről sarkos véleményem, szerintem sokkal töb­beknek kellene szedniük. Mert ebben az or­szágban annyi a depressziós, panaszkultúrás ember, hogy az borzasztó. Antidepresszán­­sokat mindenkinek! - Mi inkább szeretjük szőnyeg alá söpörni a problémákat. - Az probléma, igen. Üldözd a depres­­­sziót, ahol éred! - Ezt közösségben élve lehet igazán, nem? - Amikor én igazán rosszul voltam ’97- ben, akkor sokan vettek körül. A depresszió nem szomorúság, hanem egyszer csak meg­szűnik mindenféle hangulat. Nézed a plafont, és teljesen világos, hogy ennek soha nem lesz vége. Az én orvosom azt mondta, másfél év alatt mindenki kigyógyul belőle, ha nem öli meg magát. Ezek kémiai folyamatok min­denesetre, ezért is van rá az antidepresszáns. -Az antidepresszánsok sokszor többet árta­nak, mint használnak. Függővé tesznek, mondjuk. - Kétségtelen, van köztük placebo is. Ami­kor az agydaganatom volt, felmerült annak a lehetősége is, hogy emiatt. Ezt a gyógyszert azért nem szokás húsz évig szedni. Lehet, hogy ez okozta, de közben segített is. -Az agydaganata kapcsán azt mondta, nem ijedt meg különösképpen a haláltól. Csak arra gondolt: akkor harminc évvel hamarabb jöhet el. - Nem ijedtem meg, halálfélelem nincs bennem. Inkább csak az elszalasztott lehe­tőségét éreztem annak, hogy egyszer majd nyugodtan menjek el. - Nem félt attól, hogy semmivé lesz? - Nagyon megrázott, amikor Esterházy meghalt. És a korábbi nyilatkozata szintén: nem hisz abban, hogy feltámadnánk a szub­jektumunkat megőrizve. Miközben hát har­sogott az istenhittől az egész életműve.­­ Ez szerepel már A szív segédigéiben is: „Fényképedet néztem, és arra gondoltam, hogy ha van is túlvilág, és te vagy is még valamilyen módon, a molekulák már sosem állnak úgy ös­­­sze, ahogy...” - Pontosan. Én viszont hiszek abban, hogy van mennyország, és később is tu­dunk beszélgetni egymással. Attól nem tar­tok, hogy semmivé válok. Én úgy gondolom, rendes hívő ember vagyok, de ha nincs Isten, akkor is legalább megpróbáltam rendesen, szépen élni. Németh Gábor barátom mondja mindig így, hogy szépen kell. -Közben hiába élne szépen az ember, ha a politika is beleszól az életébe. Meg hát az iroda­lom sem hozza épp a milliókat. -Amikor megírtam az első regényemet, akkor azt mondták, hogy „te is aztán minden­re ráérsz”. Majd amikor megkaptam a Rotary irodalmi díjat, tehát hárommillió forintot, ak­kor hirtelen nagyon ügyes lettem. Egyébiránt Tamás Gáspár Miklós egy esszéjének a végét tudnám idézni: fusson, ki merre lát. - Nem úgy tűnik, hogy ha a mostani ellenzék nyert volna, sokkal fényesebb lenne a helyzet. - Néztem is múltkor tévében standupot, ott mondta talán Kiss Ádám, hogy örökké gyepálják, miért szidja folyton Orbán Viktort. Mondta, hogy szívesen szidná a baloldalt is, ha lenne. Az kétségtelen, hogy amikor nyer­tek, arra gondoltam, hogy el kéne már innen menni. És az a buta, akit el lehet butítani. De hát az emberek ilyenek. A saját anyámat nem bírtam rávenni, hogy menjen el szavazni. Szerinte az keresztényietlen magatartás, ha valaki szavaz. Mert Isten az, aki dönt, te meg inkább ne szólj bele.­­ Miben vagyunk mások mi, mint a XIX. szá­zadi emberek, akikről a Tavaszi hadjáratban ír? Miben ugyanolyanok? -A magatartásformákban és öltözkö­désben ott vagyunk ugyanúgy. Az életstílus, az magyaros, akkor is, ha külsőleg nagyon más az egyes korokban. A regény első feje­zete arról szól, hogy keressük a múltban, mi is a magyar, de hiába megyünk vissza, nem találjuk. Nem is feltétlenül állítani akartam valamit, csak elvégezni irodalmi eszközökkel ezt a vizsgálatot. Megtalálni a nemzetet, két évszázaddal ezelőtt vagy most. Mi lett volna, mondjuk, ha március 15-e elmaradt­­ volna? Ez is izgatott, de gyáva voltam végigvinni. - Szereplői Cooper-regényeket olvasnak, mint ahogy ön is első olvasmányélményeiként ezeket említi. Mennyire meghatározó ez, hogy mik voltak az első kedves könyveink? Végső soron az alkatunk dönti el, mik lesznek azok, nem pedig a könyvek határozzák meg, milyenné válunk, nem?­­ Tényleg? Ez elég forradalmi gondolat! Szerintem az olvasmányaim előtt én nem voltam senki. Keresztapámék Erdélyből jöttek át az első világháború után, rengeteg köny­vük volt. A Coopereket hamarabb olvastam, mint Karl Mayt, utóbbi kicsit lelketlennek is tűnt. Következtek aztán a Delfin-könyvek, a Rakéta Regényújság. És amikor eldöntöttem gimnáziumban, hogy az ember olvasson-e Dosztojevszkijt vagy Krúdyt, akkor az előbbi­ek alapján Krúdyt választottam. Mert ezekből ő következett, gondoltam én akkor. - Milyenné tesznek a Cooper-könyvek? - Olyanná, hogy ha még háború is van, azért mi élünk tovább, szerelmesek va­gyunk és tesszük a dolgunk. Mikor aztán később olvastam Dosztojevszkijt, rájöttem, hogy ha gimnáziumban olvasom, egy muk­kot nem értettem volna meg belőle. Egyik főnököm, Szajbély Mihály mondja mindig, hogy ha elmegy egy gimnáziumba, akkor a tanárnő ott nem tud úgy verset felolvasni, hogy ne sírjon. Mindig sírnia kell minden­kinek, erről szól az iskolai irodalomoktatás. És hát ez Krúdyhoz jobban illik. Azt megta­nították, hogyan sírjál, de azt nem, hogyan értsd meg Raszkolnyikovot. Katonák a piacon Szilasi László egyetemi kancellárjáról, antidepresszánsokról és Raszkolnyikov megértéséről Mindenki kádárista reflexek szerint él, erre vagyunk bátorítva - mondta lapunknak Szilasi László író, akinek tavaly jelent meg regénye, a Tavaszi hadjárat - Szerelmes magyarok a XIX. századból. De nem csak erről beszélgettünk.

Next