Magyar Hang, 2023. október-december (7. évfolyam, 40-52. szám)
2023-12-22 / 51-52. szám
38 MAGAZIN 2023. december 22. - 2024. január 4. | Magyar Hang A harmadik világháború kísérleti terepasztala Nagy István Attila Hetven fölött az embert éjszaka mindenféle álmok gyötrik. Ezeket legtöbbször elfújja a reggeli ébredés, de vannak olyanok is, amelyekben megjelenik a múlt, az ember újraéli az életét, gyerekkorától kezdve a tegnapig. Mintha lehetősége lenne, hogy még egyszer megmerüljön a létezés örömében és bánatában, a sikerekben és a nagy bukásokban is. Ritka álmaim egyikében valahonnan, a lét és a nemlét határáról érkezett a hang, alig hallhatóan, majd egyre kivehetőbben: Otkrój glazá! (Nyisd ki a szemed!) Otkrój glazá! Kisvártatva már a bőr érintését is éreztem, aztán felismertem a hangot is. Ludmilla ébresztgetett a Lenin-hegyi kollégiumi szobában. Akkoriban részképzés keretében hosszabb időt töltöttem Moszkvában. A nyelvgyakorlás, az orosz kultúra megismerése, a mindennapi orosz életforma tanulmányozása volt a feladatom. A kollégium huszadik emeletén lakott ő is, egyszer úgy adódott, hogy csak kettőnkkel száguldott a lift fölfelé. Kiderült, hogy ugyanarra a főiskolára járunk mindketten, így aztán egy idő után közös programokat szerveztünk: színház, mozi, kirándulás. A peresztrojka ideje volt ez: a nyitottság, az önértékelés lassú megváltozása, a szabadság egyelőre még vodkaízű kóstolgatásának az időszaka. A glasznoszty a sajtószabadság tüdőtágító korszakát hozta el. A kollégium hatalmas aulájában felirat hirdette: Csernobil a mi tragédiánk, de nem a mi vétkünk. Néhány héttel az 1986. áprilisi csernobili atomkatasztrófa után az Izvesztyija (akkoriban a Szovjetunió legnépszerűbb napilapja) egy kolumnás cikket közölt. A szerzője az erőműben dolgozó mérnök volt, aki magnetofonra mondta azokat az eseményeket, hibákat, amelyek végül a katasztrófához vezettek. Mivel ő is részese volt a döntési mechanizmusnak, nem tudta elviselni a következmények súlyát, ezért öngyilkos lett. Az ő írását közölte a lap. Ludmillával az oldal fölé hajoltunk, s nem tudtunk betelni az igazság, a szókimondás katartikus erejével. Igen, ez volt a glasznoszty. Bennünket hajtott a felfedezési vágy. Először a fővárost, a leghíresebb múzeumokat, a színházakat akartuk felfedezni. Később az „elektricskával” kétszáz kilométeres távolságra utaztunk (eddig szólt a kedvezményünk). Színházjegyet legkönnyebben a Kongresszusi Palotába lehetett kapni. Itt néztük meg először az Alekszandrov Együttes műsorát. A kitűnő együttes méltó volt régi nagy híréhez. „Betáncolták” a hatalmas színpadot, amely akkora volt, hogy a szem elfáradt, amíg áttekintette. A moszkvaiak elsősorban azért szerették a palotát, mert kitűnő volt a büféje, mindent lehetett kapni, amit az üzletekben nem. A legnagyobb vadászatot a Bolsoj jelentette. A Nagy Színházba csak úgy lehetett jegyet kapni, ha máshová is vett az ember. De sikerült A hattyúk tavát és a Borisz Godunovot is megnézni. Igaz, vettünk jegyet a süketnémák színházába és a zsidó színházba is. Mindkettő fantasztikus élmény volt. A Moszkvai Művész Színház függönyén egy hatalmas sirály látható, arra utalva, hogy első bemutatója Csehov Sirály című drámája volt. Láttuk a Ványa bácsit, A három nővért és a Sirályt. A Sztaniszlavszkij iskoláját máig követő társulatokat nem nehéz megkülönböztetni a többiektől, hiszen az ő színházában a színésznek azzá kell válnia, akit megjelenít. De Obrazcov bábszínháza jelentette a legnagyobb élményt. A moszkvai színházakban akkoriban a pénztáron kívül volt egy úgynevezett művészeti titkár is. A pénztár előtt hosszú sor, hátha lemondja valaki az előadás megtekintését. Odamegyek a művészeti titkárhoz. Mondom neki, hogy a magyar bábozást tanító pedagógusok képviseletében szeretnénk bejutni egy előadásra. Hivatkoztam a barátságra meg a világbékére, mire megkérdezte, hány jegy kellene. Kettőt kértem. Jöjjek vissza egy óra múlva, vetette oda hanyagul. Sétáltunk egyet, reménykedtünk. Sikerült! A sorban állók legszívesebben meglincseltek volna. A színház előterében Obrazcov színházának leghíresebb bábjai. Az előadás tömény belpolitika volt. A korrupció, a túlhajszolt hatalom jelenségei. Nem a mondatokban megbúvó társadalomkritika hangzott el, hanem a nyers valóság ábrázolását láttuk. A színház az értelmezhető valóság színtere. A festészet az újrateremtett vizuális valóság. A Tretyakov Képtár elsősorban az orosz festészeté: a magángyűjteményből hatalmas képtár lett. Itt látható Andrej Rubljov leghíresebb ikonja, a Szentháromság, száznegyven Repin-kép, Verescsagin háborús tablói, Siskin, Levitan tájképei. Külön épületben lehet megtekinteni az orosz avantgárd művészek (Malevics, Kandinszkij és mások) alkotásait. Ludmilla behunyt szemmel hallgatta a zenét. Egy hagyományos berendezésű hangversenyteremben voltunk. A szimfonikus zenekar Csajkovszkijt idézte. Átjárt bennünket a zene. Mire kiléptünk az utcára, már égtek a lámpák, sűrűsödött a forgalom. Szótlanul mentünk a legközelebbi metróállomás felé. Hamarosan a kollégiumban leszünk. Másnap reggel hosszú útra készültünk. Az elektricska Jasznaja Poljanáig vitt bennünket. Itt terült el Lev Nyikolajevics Tolsztoj birtoka, kastélya, a hatalmas park, amelyben ott található a nagy író sírja. Miközben az ösvényen a sír felé mentünk, a nagy író műveit soroltuk: Háború és béke, Anna Karenina, Feltámadás. Rápillantottam Ludmillára. Nem vette észre, magába mélyedt ő is, bizonyára megérintette a hely szelleme. Vajon képes lenne Annává válni? Tud-e annyira szenvedélyesen szeretni, mint Anna? Megtörtem a csendet, arról kezdtem beszélni, hol jártam a világban. Húsz évvel ezelőtt, az epidémia idején Kijevben töltöttem egy hónapot. Átsétáltam a Dnyeper egyik hídján, megnéztem a Lavra-kolostort. A színházban láttam A bahcsiszeráji szökőkút című balettet. Megismerkedtem egy huszonkilenc éves újságíróval, aki meghívott a lakására is. Dinnyét ettünk konyakkal meglocsolva. Még cikket is írtam egy kétnyelvű (orosz-ukrán) lapba. - Találkozhattunk volna - nézett rám Ludmilla mosolyogva. - Kijevből jöttem! Jót nevettünk ezen a lehetőségen. Közben megérkeztünk, ott álltunk a nagy író sírja előtt. Jöttek-mentek a turisták, mögöttünk is beszélgettek néhányan. Másnap Moszkvából kimentünk Borogyinóba, sétáltunk a csatatéren, elképzeltük az ütközetet. Itt Napóleon olyan győzelmet aratott, ami megpecsételte a francia sereg sorsát. Bevonult az üres fővárosba, egy hónapig várt az orosz követekre, aztán a hideg télben a visszavonulás mellett döntött. Kutuzov tábornok nem könnyítette meg a dolgát. Jártunk Csajkovszkij birtokán, Klinben. A zeneszerző a Moszkvától mindössze kilencven kilométerre lévő település emeletes faházában töltötte életének utolsó éveit. Halálának körülményei máig rejtélyesek, állítólag maga III. Sándor cár „rendelte el” az öngyilkosságát, amikor tudomást szerzett a művész homoszexualitásáról. Mások szerint kolerával fertőzött vizet ihatott. Melihovóban Csehov birtokán voltunk. A drámaíró 1892-ben vásárolta ezt a birtokot, praktizált. Küzdött a kolera ellen, a parasztokat ingyen gyógyította, segített a helyi iskola szervezésében. Kavarogtak a képek. Ismerkedés a metróállomásokkal, emelkedő, majd süllyedő IL-18-as repülőgép, Szamarkand nevezetességei, a fehér ruhába öltözött temetési menet látványa. A JAK-40-es kis repülőgép elfoglalása, mert a levegőben derült ki, hogy nem a mi csoportunknak kellene a repülőgépen lenni. Megérkeztünk Buharába. Szamarkand után itt is a Kelet hangulatában fürödtünk. Parkok, hosszú séták, folyók, ölelkezések, hangos zene. Ébredés: 2023. november vége. Éppen most engedte el a Hamász a túszok egy részét, Izrael pedig a palesztin foglyokat. Nagy az ünneplés Ciszjordániában, csupa „hős” térhetett haza. Izraelben mintha imába burkolóznának a hazatértek és a családtagjaik. A szomszédok és a rokonok. Imába és könyörgésbe foglalják, hogy bárcsak a többiek is hazatérnének. Oroszország drónokkal támadja Kijevet és a donecki térséget. Összedőlt házak és síró emberek. Elhagyott és büszke asszonyok, akik most a bányákban dolgoznak a férfiak helyett. Megsemmisült a gyerekkor, elmaradt a kamaszkor minden lázadása, felnőtté vált tizenévesek az apa vagy az anya szerepében. Az óvóhelyek nyugtalan remegése, amint becsapódik egyegy bomba a közelben. Megmarad-e az otthon? S ha igen, akkor holnap is állni fog még? A harmadik világháború kísérleti terepasztala ez? Nem tiszták még a gondolataim. Hogyan gondoljak most a moszkvai barátaimra, akikkel együtt vodkáztunk valakinek a dácsájában? Vitáztunk a szocializmus állásáról meg a glasznosztyról, az életről, a barátságról meg a szerelemről. Mi legyen Natalja Szergejevna tanárnővel, akivel az orosz kultúra gazdagságáról beszélgettünk? Aki sokat segített, hogy a szavakból tettek legyenek. Mi van Ludmillával? Él-e még? S ha igen, betolakszom-e az álmába, azt súgja-e a fülembe, hogy Otkrój glazá! Otkrój glazá! Putyin elrendelte Ukrajna stratégiailag legfontosabb területeinek a bombázását. A Bolsoj, vagyis Nagyszínház Moszkvában 1960-ban. Mi legyen Natalja Szergejevna tanárnővel és a többiekkel? FORRÁS: FORTEPAN/ROMÁK ÉVA