Boldizsár Iván (szerk.): A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma 1968
Kroó György: Búcsú Kodály Zoltántól
szetével bejutott a hangversenyterembe, bekerült az Operaházba és kórusszárnyakon elvitte, visszavitte életadó melegét az ország minden zugába és a határokon túlra is. Beteljesült, amit Kodály a régi dalainkról álmodott: ,,el akarnám vinni a világon mindenüvé, ahol csak értenek a zene nyelvén, hogy ezen keresztül is jobban tudják meg, amit oly rosszul tudnak, hogy mi a magyarság”. A népdal volt a forrása, a szárnya, de a lelkiismerete is Kodály művének. A népdal szellemében élt, gondolkodott, cselekedett, általa vált maga is népköltővé, benne talált választ történelmünk nagy kérdéseire és lett nemzete prófétájává. Mint Reinitz Béla jósolta már 1910-ben: „Kodály neve ezután egyike lesz a legszebb magyar neveknek, együvé kerül a magyar kultúra komoly harcosainak neveivel...” A nagy, drámai, korszakos művek sorát a Psalmus Hungaricus nyitotta meg 1923-ban; a 16. századi magyar zsoltárköltő szavaival Kodály a maga korának panaszát, átkát, reményét énekelte meg. A Háry Jánosban három év múlva népe „meseteremtő fantáziájának” állított örök emléket, zenéje azt a hősi nagyságot álmodta meg, amellyel a történelem adósa maradt a magyarságnak. A Székelyfonó hőse 1932-ben már leplezetlenül az egész nép; a bilincs az ő sorsát szimbolizálja, zsandárok, urak, idegen hódítók emlékét. Két év múlva Kodály a Jézus és a kufárok költőjeként ostorozza lángoló szavakkal a nép ellenségeit. A Fölszállott a páva 1937—39-ben Kodály számára is politikai jelképpé vált, mint annak idején Ady Endre költészetében, a szabadság hitvallásává Európa fenyegető éjszakájában. Kodály nagy alkotókorszaka egybeesett a magyar történelem tragikus negyedszázadával, 1920 és 1945 között, e virrasztóit, és művészetének fényével segítette ébren tartani a nemzeti öntudatot, a függetlenség gondolatát, segített embernek maradni. Kodály műveiben újraélte, felidézte és beteljesítette a magyar kultúra nagy korszakait. Lantján elmúlt évszázadok hangját rendítette meg, az idők távolából kihallotta és lejegyezte számunkra a soha nem volt magyar történelmi műzene üzenetét, rég meghalt nagy költőink verseihez ő írta a „megkésett melódiákat”. Huszadik századi szószólója kívánt és tudott lenni az elmúlt századok klasszikus költői: Balassi, Berzsenyi, Csokonai, Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi és Arany lírájának, Zrínyi prózájának. Ugyanígy felfogta az egyetemes emberi kultúra üzenetét Homerostól Debussyig, bármilyen égtájról és bármilyen időből érkezett is hozzá. Költői látóhatárába éppúgy belefér Sappho és a reneszánsz madrigál, mint a hugienotta zsoltár, vagy a Marseillaise. Mint régen mondták, azon a latin nyelven, amelyet második anyanyelveként szeretett és használt, a poéta doctus, a tanult költő, a tudós költő testesült meg benne. Ihletével a kiválasztottak magasságába emelkedett, de önmagában hordta az iskolát. Nyelvőr volt, annak is legelső, és páratlan népzenetudós, zenei olvasógyakorlatok szerzője és akadémikus, író és zeneszerző, de mindig, mindenben: nevelő. Minden szava a tanítóé, minden alkotása példázat. Amikor a maga művének falait rakta, valamennyiünk házát emelte. Többször említette, hogy kősziklára kell építeni. Műve, amit most végleg maga után hagyott, kőszikla: a magyar zenei ízlés és műveltség biztos alapja. Egyszer — sorsáról, életéről beszélve — ahhoz a dömösi paraszthoz hasonlította magát, aki bement a megáradt patakba deszkát tartani, miután a híd leszakadt. „Kicsit soká tart, amíg mind átmennek rajta — mondta — dehát éppen én álltam ottan.” Hat évtizeden át tartotta vállain a magyar zeneművészet és zenei művelődés nehéz terhét. Most, hogy elvesztettük őt, döbbenten nézünk egymásra: vajon elegen leszünk-e valahányan, hogy folytassuk, amit elkezdett? Kevés ennyire zárt, teljes, ilyen tudatossággal és fegyelemmel, felelősséggel megkomponált életművet ismer a művelődéstörténet. Még kevesebbet.