Magyar Hirlap, 1850. október (2. évfolyam, 269-295. szám)
1850-10-27 / 292. szám
1312 helyzettel kapcsolatban álló más és megoldást váró viszonyok, félelmes jövendő képét mutató jelenségek. Európa politikai láthatárára mind sűrűbben kezdenek viharteljes fellegek tornyosulni, s a pusztító és romboló vész kitörése minden perczben várható. Kétséget nem szenved, ha Austria és Poroszhon egymással viadalra szállnak, — az európai háború kész. Van azonban még elég ok azt hinni, hogy e fenyegető zivatar is elvonul, a fenforgó versenygéseket nem kürd, de a diplomatia tolla — vagy észak hatalmas urának szava — fogja kiegyenlíteni. A jelen időszakban, a lázas ingerültség e korában, midőn majd minden ország földje aluminázva van, s alig találunk egyet, melynek népére és kormányára ne illenék Horácz szava: --------— incedit per ignes Suppositos cineri doloso, — ily perezben tehát, az első ágyú kisütése, történjék bárhol, csakhamar szélesebb körben fog terjedni, és bizonyosan több státusokat tűzbe, lángba borítani. Minden országnak erején, tehetségén fölül eladósodása, a népeket súlyosan nyomó adóteher, a papírpénz és ezüst becse közötti nyugtalanító aránytalanság, s ezzel összefüggésben álló hitelcsökkenés, a háborúfolytatás által szükségelt erőfeszítés miatt, a pénzügy állását oly zavarba döntenék, mi a népek anyagi jóllétére, valamint politikai helyzetére, s így egész sorsára kiható igen gyászos következéseket idézne elő, s átalános elszegényedést vonhatna maga után. A háborúból mulhatlanul eredő ínségen és anyagi romlásom kívül azonban, van e dolognak jóval fontosabb és jelentőbb politikai oldala is — az t. i. hogy a béke fölbomlása, a jelen viszonyok közt, és a népeknek átalános megelégedetlenséget tanúsító hangulata mellett a politikai tulság, vagy ha tetszik, fölforgató párt hasznára válnék, melynek ártalmas működésre igen tágas tért nyitna. A monarchiát veszélyező, a trónokat megingatható ily eredményt, bárminő áldozattal is, eltávolítni, az okosságtól parancsolt kötelesség. Hogy ez igazságot az európai főbb státusok sorsát vezető férfiak is látják, s arról meggyőződve kell lenniök, — az igen természetes. A varsói congressus, — ha így nevezhetjük a két császár találkozását — azonkívül hogy ily elmélkedéseket ébreszt föl, egy ellenmondhatlan, a legújabb história által bizonyított igazságra is vezérli a gondolkozó s előrenéző figyelmet. Hatvan éve, mióta az első franczia forradalom kitört, s a népek jogért, szabadságért az absolutismus ellen viadalra keltek. Nagyszerű s borzasztó jelenetekkel, szörnyűségekkel, mint fény- és dicsőséggel egyaránt gazdag e forradalmi időszak ! Három nagy catastrophe-ban kezdődött s újult meg e világot megrázó mozgalom, 1789-, 1830-, és 1848-ban. Abból, az óceánt lenyűgöző s a világkereskedés szédítő magas polczára emelkedett Anglia mellett, legtöbb haszon, nyereség a nagy Péter véghagyományát és politikáját okos számítással követő orosz kormányra háramlott. A forradalom első időszakában, az átalános zavar s rendbomlás közepette a franczia jacobinusok ellen hangosan lármázó, de semmit sem tevő II. Katalin Lengyelországot illető tervét, annak második és harmadik fölosztásával könnyen végrehajtá s nyugothoz közelebb jött. Majd unokája I. Sándor a győzedelmes franczia első consullal kezet fogva, Regensburgban, a német kártérítési híres ügyet vele együtt intézé el, Napóleon császárral Erfurtban Európa sorsáról értekezett, s e barátság gyümölcse volt Finnland megszerzése. Napóleon megbukásával a legitimitás elvének győzelme, az orosz fegyverek dicsőségét s hatalmát megalapítá, eredménye volt a lengyel királyság által az orosz földnek és befolyásnak a németországi határszélhez nyomulása. Az 1830-ki júliusi fordulat ugyan Lengyelország fölkelését idézte elő , minek azonban bár sok vérrel és áldozatokkal leverése, az orosz absolutismusnak erősebb alapra tételét, s a reaciionalis politikának és az orosz elveknek Európa nagy részben újra erőre kapását vonta maga után, miknek végre még a polgár-király is hódolt. Ha végre az 1848-ki legújabb forradalom következéseit vizsgáljuk, minő meglepő eredménnyel találkozunk? Ki visszaemlékezik e forradalom első hónapjaira, s az akkor kitört német fölhevülésre, hazafi lelkesedésre, tudja, hogy az orosz zsarnokság, az északi óriás, s annak szabadság-tapadó önkénye elleni lárma minden gyűlésekben , minden hírlapokban egyaránt hangzott, e lármában osztozás, ez érzelemhez csatlakozás szinte becsületi kötelesség volt, s ha a tele torokkal kiabálást annak megfelelőleg nagy tettek kövessék, az orosz hatalomnak egy lehelettel elfuvását, vagy mint a szentirásban említett cseréplábú állóképnek széttörését lehetett volna várni. Az orosz kabinet egyelőre hallgatott, sőt jul. 31-kén 1848-ban kelt ismeretes diplomatiai köriratában az európai mozgalmakba legkisebb részben sem avatkozni akarását s teljesen békés szándékát nyilvánította. De másképen cselekedett, mihelyt a körülmények kedvező fordulása megengedte. Nem lehet tagadni, a demokratiai párt több helyeken túl— ságra vetemedése , és a szabadsággal visszaélés az orosz kabinet legjobb szövetségese volt. Oláhországban, az ottani nép és szabadságmozgalmak leverése kezdete volt az orosz hatalom eldöntő tekintéllyé és akarattá emelkedésének. Az ezt követő és lánczszem módra egybefűződött tények eléggé ismeretesek, s elég azoknak egyszerű megemlítése, érteni és méltányolni a februári forradalom által eszközlött orosz túlsúlyt. Nem történt orosz befolyás nélkül a császári herczegnek a franczia köztársaság elnöki székére lépte, s e köztársaság minden respublicai institutiót kigúnyoló rendszere, kid és belpolitikája leghívebb s legbiztosabb gyámola az orosz igazgatásnak. Lehet képzelni, hogy e köztársasági absolutismus föntartására az áldozatok ezután sem fognak kiméltetni. A magyar forradalomnak orosz segítséggel legyőzése, s herczeg Paskievvitsnek a világosi fegyverletételt hirdető , minden hűt austriai alattvaló és magyar keblében sajgással viszhangzó ismeretes szavai: „Magyarország fölséged lábai előtt fekszik“, a föllebbi állítást nem kevésbbé igazoló roppant fontosságú tény. Ha végre szemünket e pillanatban Németországra, a versenygés, szétbomlás színhelyévé vált Németországra fordítjuk, mely alig egy pár évvel ezelőtt az orosz autokratát oly élesen és hangosan fenyegető, s most sorsa eldöntését nagyrészint tőle és hatalmas szavától várja, — minő érzéseket kell a jog és szabadság barátja keblében e jelenet látásának fölkelteni?! Ki a tényeket és adatokat érteni, méltányolni, azoknak Európa egész helyzetével és jövendőjével kapcsolatban álló fontosságukat átlátni, s a dolgok ez állásából következéseket hozni nem tud,— az ne olvasson hírlapokat, s politikával ne foglalkozzék. Levelezések. S*oris, October 20. Leveleim olvasói emlékezhetnek, mikép Changarnier tábornok személyisége és különös politikai állása fölött már többször mondok okadatolt véleményt. A franczia sajtó mindeddig nagyon tartózkodó, szinte hallgatag volt, a némaságban szilárd katonai főparancsnok irányában, s ha itt-ott néha tétetett is említés róla, az csak pár sorban, s amúgy suttomban történt. Az egyetlen időpont, midőn egy kissé több íratott (mert a beszélésről nem szólunk), a Lajos Fülöpféle ismeretes requiem alkalmával történt, de még ekkor is oly színezetekben, vagyis inkább színtelenséggel, mikép az olvasó szinte látni vélhető, hogy az illető tollak magukat előbb körülnézték, hogy nem látja-e valaki merényüket, mintsem íráshoz kezdettek volna. És e részben minden párt egyenlőnek mutatá magát, s legitimisták mint socialisták , orleanisták mint bonapartisták, mindannyian egy czélra dolgozni, ugyan egy dologra conspirálni látszottak, és e conspiratio következőben állott: tiszteletmutatás, jól alkalmazott hizelgés, isolálás és félénkségszinlelés által egy közmumust csinálni Changarnier tábornokból, kinek fictitivus hatalmával most egyik majd másik pártot ijesztgethesse most egyik majd másik párt. Ez összebeszélés nélküli conspirationalis tréfa reményen fölül sikerült. A tábornok valódi krampusz a rendpárt töredékeire nézve. (A republikánusokat nem számlálom ide, mert ezeknek semmi fogantyújok sem lehet, úgy semmi akaratjuk sincs őt valaha magukénak nevezhetni.) A bonapartisták nem kissé örültek a tábornok ezen szerepbeni tökéletesbülésén mint addig , mig a császársági álmokat valósággá érlelni nem juttatá eszükbe erejük túlbecsülése , mind addig mig az elnök vidéki utazásaiból a constitutio felforgatásának eszméjével nem jöttek vissza. Az előtt is boszantotta ugyan őket néha a főparancsnok szótalansága bachanalis zajongásuk közepette, de boszuságuk tovább nem nyilatkozott, mint legfölebb azt mondva, hogy: biz unalmas egy fráter ez a Changarnier. Az utolsó idők alatt azonban nagy változás történt, s az elysée boszankodása gyűlöletté változott. És — adjuk meg neki is az igazat — nem minden ok nélkül. Avagy nem kellemetlen dolog-e egy usurpatiót tervező pártra nézve,jobbról és balról, elül és hátul, mindenkor és mindenütt , folytonosan és minden nevezetesebb, sőt csekélyebb fontosságú conversatióban ezt az örökös kérdést hallani: „Hát Changarnier tábornok?“ — Az elnök egy nagy diplomaticai ebédet adott—beszéli el sugárzó jóllakottsággal valamelyik elyséeánus — amennyi notabilitás mind ott volt. — Hát Changarnier tábornok? szólal meg egy szögletből egy duzzogó képű legitimista. Semmi felelet. „Épen most jövök a szemléről — kiáltja publicumra vágyólag egy decembrista az olasz boulevart asphaltján — mily lelkesedés! az éljen kiáltásoknak vége hossza nincs, s a tisztek a legenthusiasticusabb toastokat mondának! „Hát Changarnier tábornok ? kérdi egy szivarát gyújtó orleanista. Hallgatás. — Az uraim — vitatkozik egy imperialista a nemzetgyűlés palotájának bizottmányi tanácskozmányául szolgáló terembe naponkint összegyűlni szokott s mind számosabban érkező képviselőkkel, önök két kézzel fognak a mi politikánk felé fordulni rövid időn. Az elnök tisztában van magával. — Hát Changarnier tábornokkal? jegyzi meg egy kegyetlen montagnard. Semmi válasz. Valljuk meg, hogy Bonaparte Lajos híveire nézve ezen változatlan kérdés örökös megújulása nem a legmulatságosabb, kivált ha még azt is tudjuk, hogy ez mindenütt ott van, ott, ha az elnök Normanbylordnál reggeliz, — ott ha ezzel a színházban vagy lófuttatáson van, ott ha a commassio ülést tart; ott, ha jó idő van, s ott ha őszül az esztendő szakálla mint mostanság. A világ tudja, hogy e miatt már rég foly egy néma tusa a tábornok és elysée közt, kit e tárgyban Hautpaul hadügyér képvisel, és senki előtt sem titok, hogy ez utolsó már nem egy fricskát rakott tárczájába, a nélkül hogy a főparancsnoktól elégtételt nyert volna. Hanem mindezt tudva és látva azt is lehete észrevenni, hogy a tusát az elysée nem akarja nyilván bevallani, minthogy azt hivatalosan nem egyszer meg is tagadá. Most — úgy látszik, de nem merném bizonyosan állítani — hogy az imperialista párt megelégelte e különös állást scouteque coute tudni akarja, hogy hányadán van a főparancsnokkal, így lehet kimagyarázni a Constitution enek, doctor Véron aláírással költ tegnapi receptjét, mely Changarnier tábornok czimet hord, s melyben a főparancsnok holmi biographicus dicséretek bevezetése után fölszólitta— tik átmenni s az elnök híve lenni, ez esetben biztosíttatván, hogy d’ Hautpoul azonnal el fog csapatni. Ez értelme a czikknek, melynél cinkusabbat ez arczátlanságokban dús idő is alig mutathat föl. — Szegény hadügyminister mily félelemben lehet most tárczája miatt, mert a mostani cabinet emberei ez érzeménynél egyebet érezni nem képesek. Minister maradni, aztán üthettek ez jelszava és életszabálya mindeniküknek. A Changarnier kérdés (igy nevezi maga a Constitutional) nem egyedül érdemli azonban figyelmünket. Sőt az igazat megvallva, én nem tulajdonítok Veronir czikkének annyi fontosságot és következést, mint mennyit az általa okozott sensatióból az itteni politikusok számítanak, hanem igen is nagy fontosságot tulajdonítok azon symptomáknak, melyek az elnöki politikának külügyi részét változásokon gyaníttatják keresztülmentnek. Mindenekelőtt constatirozni kell, hogy az elyséenek egyetlen jelenlegi czélja a prolongatio, s itt még az időre nézve sem fukarkodnak s bár a többet szívesebben fogadnák is, de három, két sőt egy évet is elvennének , csak prolongatio legyen, ha mindjárt egy napig is a törvényes időn túl. Az ügyek azonban úgy állanak — minden látszólagos erő és előny-növekedés mellett is — hogy az elysée nem nagy reménnyel lehet a prolongatio iránt. Mit tegyünk hát ? kérdik a hívek. Mutassunk háborús kedvet! — szóla Persig nyurs rá elutazott Berlinbe, hátrahagyván azon félig bizalmas félig közhírt, hogy az elnök a porosz udvarnak a német ügyekben segítséget és szövetséget ígér. Hová czéloz mindez , az itteni viszonyokat ismerő igen könnyen láthatja. „Fenyegetni — ez az elyséenek programmja a nemzeti gyűlés ellenében — hogy háborúba elegyedünk, sőt azt idézünk elő , s a dicsőséges csaták mezején keresendjük és találandjuk a császárságot , ha a prolongatiót jószántatokból meg nem adjátok; s ha a fenyegetés nem használ, akkor valóban megtenné azt, mivel fenyegetünk , hisz mit koczkáztatunk ?“ Ez az imperialista programút, és — senki se csalja magát — e programaiban nagy erő van. Miért? azért mert egy harczias politika mellett — ha az a fenyegetés stádiumát áthaladta volna — az egész socialista párt támogatását bírná. — És ez az, miben a prolongatio emberei egyedül remélhetnek : a socialismus európai háborúra való vágyának Bonaparte általi Útmutatása, kielégítése, ez azon eventualitás, mitől a Bourbon két ágának hívei leginkább félnek s mely előtt prolongationalis ellenszenveiket legyőzni az elysée egyetlen jogos reményt táplálhat. A sajtótörvény elleni kikelések Tinguy és Labour ie urakat magyarázó fölszólalásra kényszerítik, nyilatkozataikból azonban nem sokat tanulhatni , mert azzal mentik magukat, hogy a törvény túlozva alkalmaztatik. Nemde szép törvény ez, melyet túlozva lehet törvényesen applicálni ? Az egészben csak ama két képviselő ur nyert valamit, azt t. i. hogy mindig együtt emlittetnek s mint hajdan mondák: Castor és Pollux, vagy Orestes és Pilades, úgy ma mondják: Tinguy-Labourie. Ide érkezett Gorove. — Vukovics pár nap múlva Brüsselbe indulandó, nejét, ki oda érkezend, Párisba hozni. Jósika Miklósné betegeskedik. A brüsseliek egyébiránt uj residentiásokkal elégedettek. Felső Duna mellől. A Magyar Hírlap 182-ik számában foglaltatik a 81-ik számban megjelent czikkemnek bírálata , melyet közügyünk érdekében szükségesnek tartom némi észrevételekkel kisérni. Tisztelt bírálóm annak megmutatását kívánja tőlem: „vajjon a birodalmi alkotmánynak életbe léptetésével ki leend-e valósággal nemzetiségéből vetkeztetve a magyar, miután az öt környező nemzetiségek egyikének is ö fölötte azon alkotmány pontjai szerint semmi fensőség nem tulajdonittatik, és miután nemzetisége érdekében saját országgyűlésen közrehatni organicus testülettel bir ?“ Erre igénytelen feleletem ,Hogy majd akkor, ha a birodalmi alkotmány tettleg életbe lépend, és a magyar országgyűlés tettleg egybeülend , lesz szerencsém tisztelt ellenemnek a föllebbi kérdésre kimerítő választ adni, addig pedig válaszul szolgáljon: a birodalmi alkotmány 1-ső szakasza 8-dik §-nak eddigi magyarázata — a német nyelv hatáskörének eddigi kitüzetése — a nép összeíróinak eddigi eljárása. Tisztelt bírálóm azon kifejezésemen: „nem kell művész és tudós“ igen megütközik, és valóban mindenki méltán megütközhetnék azon, ha ama kifejezés általam minden indokolás nélkül mereven oda vettetett volna, de miután az czikkemben kellőleg indokolva van , a megütközésnek okát nem látom. Czikkem kérdéses szavai a következők: „nem virág és ének, hanem erő és kitartás, nem művész és tudós, hanem oly férfiak, kik tudják mit akarnak, kellenek, hogy az éjszaki nivellatio és a keleti tespedés meggátoltathassék“, vagyis más szavakkal, minden a dynastia és honához hű magyarnak Európa jelen viszonyaiban fő kötelessége , Magyarország integritásának föntartása és a magyar nemzetiség biztosítása mellett minden törvényes módon fáradhatlanul működni, minthogy oly országnak, mely mint szegény hazánk a végveszély pártján áll, inkább erős akarattal és erélyes állhatatossággal biró férfiakra van szüksége, mint művészekre és tudósokra. Hiszen, ha honunk integritása és nemzetiségünk teljesen leendnek biztosítva, Magyarhonban a művészet és tudományok üdvteljes fejlődésének legtágasabb és legfogékonyabb tér nyitand! Tisztelt bírálóm azon kívánságomra nézve, miszerint a kor igényeivel megegyező municipalis rendszer létesittessék, megjegyzi ,hogy municipalitásokkal ministerialis rendszert, önálló hatóságokkal centralisatiót összeegyeztetni lehetetlen.“ Legyen tisztelt bírálóm meggyőződve, hogy én is igen jól tudom, miszerint ezeket egyeztetni nem lehet, s arról nem is álmodtam, hanem hazafiui kötelességemnek tartom a centralisatio és bureaucratismusnak honunkbani definitiv behozatala előtt az illetőket figyelmeztetni a magyar népnek mindkettő iránti idegenkedésére. Reményiem, miszerint tisztelt bírálóm rész néven nem veendi, hogy e tekintetben igénytelen véleményem az övétől egészen eltér. ( t. i. azt állítja ,hogy a martius előtti túlélt formák s elérett institutiók iránti rokonszenv a városi és földmivesnép tömegeiben legkisebbé sem él, holott én meg vagyok győződve, miszerint a nyolcz millió magyar, ha szive mélyében rejtett gondolatit szabadon nyilváníthatná, 9/10 része a centralisatio és a bureaucratismus ellen, és a kor igényeihez alkalmazott municipalis rendszer mellett nyilatkoznék. Végre tisztelt bírálómnak azon hitét illetőleg, „hogy a kormány, midőn erős Austriát akar, erős Magyarországot is akar,“ szerencsém van felelni, miszerint ez iránti érdemleges válaszomat Magyarország organicus statútumának kihirdetése és annak országgyűlési revisiója idejére halasztván, tisztelt bírálómat arra kérem, hogy ezen forrón várt időpontig szíveskedjék megelégedni az általa megbírált czikkem utolsó szakaszábani nyilatkozatommal. — Veniam damus petimusque vicissim. — Gróf Zay Károly. Székes>Fehérvár, oct. 21. Remény s aggodalom közt várta Sz. Fehérvár a helybeli középtanoda miképeni rendezését, mely a különféle késleltető körülményekből kibontakozva, felsőb jóváhagyás következtében, a cisterczi rendiek kezelése mellett 8 osztályú főgymnasiummá alakíttatott át, s a sz. lélek segítségül hívásával, szülök, s ügybarátok jelenlétében mai nap ünnepélyesen megnyittatott; s igy szűz Minerva csarnokai Mars riasztó csörtetései s vérfoltjaitól valahára megtisztulva, a szelíd múzsáknak ismét visszaadattak. A tanoda teremében összesereglett hallgatókat nt. s tudós Bula Theophil tanodai igazgató tárgyavatott remek beszéddel üdvözlé, megemlítvén a lankasztó, süntehetlenségében mintegy összeroskadt régi tanrendszer szellemét, melynek romjain egy czélszerübb tanrendszernek szükségkép keletkeznie kellett; egyszersmind buzditá az ifjú nemzedéket, hogy a kor igényelte uj pályára oly lelkismeretes meggondolással lépjen, miszerint a teendő érettségi próbatét — Maturitätsprüfung — alkalmával mint önmagának, mint