Magyar Hirlap, 1850. október (2. évfolyam, 269-295. szám)

1850-10-27 / 292. szám

1312 helyzettel kapcsolatban álló más és megoldást vá­ró viszonyok, félelmes jövendő képét mutató je­lenségek. Európa politikai láthatárára mind sű­rűbben kezdenek viharteljes fellegek tornyosul­ni, s a pusztító és romboló vész kitörése min­den perczben várható. Kétséget nem szenved, ha Austria és Po­roszhon egymással viadalra szállnak, — az eu­rópai háború kész. Van azonban még elég ok azt hinni, hogy e fenyegető zivatar is elvonul, a fenforgó verseny­­géseket nem kürd, de a diplomatia tolla — vagy észak hatalmas urának szava — fogja kiegyen­líteni. A jelen időszakban, a lázas ingerültség e korában, midőn majd minden ország földje alumi­­názva van, s alig találunk egyet, melynek népére és kormányára ne illenék Horácz szava: --------— incedit per ignes Suppositos cineri doloso, — ily perezben tehát, az első ágyú kisütése, történ­jék bárhol, csakhamar szélesebb körben fog ter­jedni, és bizonyosan több státusokat tűzbe, láng­ba borítani. Minden országnak erején, tehetségén fölül eladósodása, a népeket súlyosan nyomó adóteher, a papírpénz és ezüst becse közötti nyugtalanító aránytalanság, s ezzel összefüggésben álló hitel­­csökkenés, a háborúfolytatás által szükségelt erő­feszítés miatt, a pénzügy állását oly zavarba dön­tenék, mi a népek anyagi jóllétére, valamint po­litikai helyzetére, s így egész sorsára kiható igen gyászos következéseket idézne elő, s átalános elszegényedést vonhatna maga u­tán. A háborúból mulhatlanul eredő ínségen és anyagi romlásom kívül azonban, van e dolognak jóval fontosabb és jelentőbb politikai oldala is — az t. i. hogy a béke fölbomlása, a jelen viszonyok közt, és a népeknek átalános megelégedetlensé­­get tanúsító hangulata mellett a politikai tulság, vagy ha tetszik, fölforgató párt hasznára válnék, melynek ártalmas működésre igen tágas tért nyit­na. A monarchiát veszélyező, a trónokat megin­gatható ily eredményt, bárminő áldozattal is, el­­távolítni, az okosságtól parancsolt kötelesség. Hogy ez igazságot az európai főbb státusok sor­sát vezető férfiak is látják, s arról meggyőződve kell lenniök, — az igen természetes. A varsói congressus, — ha így nevezhetjük a két császár találkozását — azonkívül hogy ily elmélkedéseket ébreszt föl, egy ellenmondhatlan, a legújabb história által bizonyított igazságra is vezérli a gondolkozó s előrenéző figyelmet. Hatvan éve, mióta az első franczia forrada­lom kitört, s a népek jogért, szabadságért az ab­­solutism­us ellen viadalra keltek. Nagyszerű s bor­zasztó jelenetekkel, szörnyűségekkel, mint fény- és dicsőséggel egyaránt gazdag e forradalmi idő­szak ! Három nagy catastrophe-ban kezdődött s újult meg e világot megrázó mozgalom, 1789-, 1830-, és 1848-ban. Abból, az óceánt lenyűgö­ző s a világkereskedés szédítő magas polczára emelkedett Anglia mellett, legtöbb haszon, nye­reség a nagy Péter véghagyományát és politiká­ját okos számítással követő orosz kormányra há­ramlott. A forradalom első időszakában, az átalános zavar s rendbomlás közepette a franczia jacobi­­nusok ellen hangosan lármázó, de semmit sem tevő II. Katalin Lengyelországot illető tervét, an­nak második és harmadik fölosztásával könnyen végrehajtá s nyugothoz közelebb jött. Majd uno­kája I. Sándor a győzedelmes franczia első con­­sullal kezet fogva, Regensburgban, a német kár­térítési híres ügyet vele együtt intézé el, Napó­leon császárral Erfurtban Európa sorsáról érte­kezett, s e barátság gyümölcse volt Finnland megszerzése. Napóleon megbukásával a legitimitás elvének győzelme, az orosz fegyverek dicsőségét s ha­talmát megalapítá, eredménye volt a lengyel ki­rályság által az orosz földnek és befolyásnak a németországi határszélhez nyomulása. Az 1830-ki júliusi fordulat ugyan Lengyel­­ország fölkelését idézte elő , minek azonban bár sok vérrel és áldozatokkal leverése, az orosz ab­­solutismusnak erősebb alapra tételét, s a reaciio­­nalis politikának és az orosz elveknek Európa nagy részben újra erőre kapását vonta maga után, miknek végre még a polgár-király is hódolt. Ha végre az 1848-ki legújabb forradalom következéseit vizsgáljuk,­­ minő meglepő ered­mén­nyel találkozunk? Ki visszaemlékezik e forradalom első hó­napjaira, s az akkor kitört német fölhevülésre, ha­zafi lelkesedésre, tudja, hogy az orosz zsarnok­ság, az északi óriás, s annak szabadság-tapadó önkénye elleni lárma minden gyűlésekben , min­den hírlapokban egyaránt hangzott, e lármában osztozás, ez érzelemhez csatlakozás szinte be­­csületi kötelesség volt, s ha a tele torokkal kia­bálást annak megfelelőleg nagy tettek kövessék, az orosz hatalomnak egy lehelettel elfuvását, vagy mint a szentirásban említett cseréplábú állókép­nek széttörését lehetett volna várni. Az orosz kabinet egyelőre hallgatott, sőt jul. 31-kén 1848-ban kelt ismeretes diplomatiai köriratában az európai mozgalmakba legkisebb részben sem avatkozni akarását s teljesen békés szándékát nyilvánította. De másképen cselekedett, mihelyt a körül­mények kedvező fordulása megengedte. Nem le­het tagadni, a demokratiai párt több helyeken túl— ságra vetemedése , és a szabadsággal visszaélés az orosz kabinet legjobb szövetségese volt. Oláhországban, az ottani nép és szabadság­­mozgalmak leverése kezdete volt az orosz hata­lom eldöntő tekintél­lyé és akarattá emelkedésé­nek. Az ezt követő és lánczszem módra egybefű­­ződött tények eléggé ismeretesek, s elég azok­nak egyszerű megemlítése, érteni és méltányolni a februári forradalom által eszközlött orosz túl­súlyt. Nem történt orosz befolyás nélkül a császári herczegnek a franczia köztársaság elnöki székére lépte, s e köztársaság minden respublicai insti­­tutiót kigúnyoló rendszere, kid és belpolitikája leghívebb s legbiztosabb gyámola az orosz igaz­gatásnak. Lehet képzelni, hogy e köztársasági absolutismus föntartására az áldozatok ezután sem fognak kiméltetni. A magyar forradalomnak orosz segítséggel legyőzése, s herczeg Paskievvitsnek a világosi fegyverletételt hirdető , minden hűt austriai alatt­való és magyar keblében sajgással viszhangzó is­meretes szavai: „Magyarország fölséged lábai előtt fekszik“, a föllebbi állítást nem kevésbbé iga­zoló roppant fontosságú tény. Ha végre szemünket e pillanatban Németor­szágra, a versenygés, szétbomlás színhelyévé vált Németországra fordítjuk, mely alig egy pár évvel ezelőtt az orosz autokratát oly élesen és hango­san fenyegető, s most sorsa eldöntését nagyré­­szint tőle és hatalmas szavától várja, — minő ér­zéseket kell a jog és szabadság barátja keblében e jelenet látásának fölkelteni?! Ki a tényeket és adatokat érteni, méltányol­ni, azoknak Európa egész helyzetével és jöven­dőjével kapcsolatban álló fontosságukat átlátni, s a dolgok e­z állásából következéseket hozni nem tud,— az ne olvasson hírlapokat, s politikával ne foglalkozzék. Levelezések. S*oris, October 20. Leveleim olvasói emlékezhetnek, mikép Changarnier tábornok személyisége és külö­nös politikai állása fölött már többször mondok okadatolt véleményt. A franczia sajtó mindeddig nagyon tartózkodó, szinte hallgatag volt, a némaságban szilárd katonai főparancsnok irányá­ban, s ha itt-ott néha tétetett is említés róla, az csak pár sorban, s amúgy suttomban történt. Az egyetlen időpont, midőn egy kissé több íratott (mert a beszélésről nem szólunk), a Lajos Fü­­löpféle ismeretes requiem alkalmával történt, de még ekkor is oly színezetekben, vagyis inkább színtelenséggel, mikép az olvasó szinte látni vél­hető, hogy az illető tollak magukat előbb körül­nézték, hogy nem látja-e valaki merényüket, mint­sem íráshoz kezdettek volna. És e részben minden párt egyenlőnek mu­­tatá magát, s legitimisták mint socialisták , orlea­­nisták mint bonapartisták, mindannyian egy czél­­ra dolgozni, ugyan egy dologra conspirálni lát­szottak, és e conspiratio következőben állott: tiszteletmutatás, jól alkalmazott hizelgés, isolálás és félénkségszinlelés által egy közmumust csinálni Changarnier tábornokból, kinek fic­­t­i­t­i­v­u­s hatalmával most egyik majd másik pártot ijesztgethesse most egyik majd másik párt. Ez összebeszélés nélküli conspirationalis tréfa reményen fölül sikerült. A tábornok valódi krampusz a rendpárt töredékeire nézve. (A republikánusokat nem számlálom ide, mert ezek­nek semmi fogantyújok sem lehet, úgy semmi akaratjuk sincs őt valaha magukénak nevezhetni.) A bonapartisták nem kissé örültek a tábornok ezen s­z­e­r­epb­eni tökéletesbülésén mint addig , m­ig a császársági álmokat va­lósággá érlelni nem juttatá eszükbe erejük túl­becsülése , mind addig m­ig az elnök vidéki uta­zásaiból a constitutio felforgatásának eszméjével nem jöttek vissza. Az előtt is boszantotta ugyan őket néha a főparancsnok szótalansága ba­­chanalis zajongásuk közepette, de boszuságuk tovább nem nyilatkozott, mint legfölebb azt mondva, hogy: biz unalmas egy fráter ez a Changarnier. Az utolsó idők alatt azonban nagy változás történt, s az elysée boszankodása gyűlölet­­t­é változott. És — adjuk meg neki is az igazat — nem minden ok nélkül. Avagy nem kellemetlen dolog-e egy usurpatiót tervező pártra nézve,jobb­ról és balról, elül és hátul, mindenkor és min­denütt , folytonosan és minden nevezetesebb, sőt csekélyebb fontosságú conversatióban ezt az örö­kös kérdést hallani: „Hát Changarnier tá­­bornok?“ — Az elnök egy nagy diplomaticai ebédet adott—beszéli el sugárzó jóllakottsággal vala­melyik elyséeánus —­ a­mennyi notabilitás mind ott volt. — Hát Changarnier tábornok? szólal meg egy szögletből egy duzzogó képű legitimista. Semmi felelet. „Épen most jövök a szemléről — kiáltja publicumra vágyólag egy decembrista az olasz boulevart asphaltján — mily lelkesedés! az éljen kiáltásoknak vége hossza nincs, s a tisz­tek a legenthusiasticusabb toastokat mondának! „Hát Changarnier tábornok ? kérdi egy szivarát gyújtó orleanista. Hallgatás. — Az uraim — vitatkozik egy imperia­lista a nemzetgyűlés palotájának bizottmányi tanácskozmányául szolgáló terembe naponkint összegyűlni szokott s mind számosabban érkező képviselőkkel, önök két kézzel fognak a mi poli­tikánk felé fordulni rövid időn. Az elnök tisztá­ban van magával. — Hát Chan­gar­nie­r tábornokkal? jegy­zi meg egy kegyetlen m­o­n­t­a­g­n­a­r­d. Semmi válasz. Valljuk meg, hogy Bonaparte Lajos híveire nézve ezen változatlan kérdés örökös megújulása nem a legmulatságosabb, kivált ha még azt is tud­juk, hogy ez mindenütt ott van, ott, ha az elnök N­o­r­m­a­n­b­y­lordnál reggeliz, — ott ha ezzel a színházban vagy lófuttatáson van, ott ha a com­­m­assio ülést tart; ott, ha jó idő van, s ott ha őszül az esztendő szakálla mint mostanság. A világ tudja, hogy e miatt már rég foly egy néma tusa a tábornok és elysée közt, kit e tárgyban Hautpaul hadügyér képvisel, és senki előtt sem titok, hogy ez utolsó már nem egy frics­kát rakott tárczájába, a nélkül hogy a főparancs­noktól elégtételt nyert volna. Hanem mind­ezt tudva és látva azt is lehete észrevenni, hogy a tusát az elysée nem akarja nyilván bevallani, minthogy azt hivatalosan nem egyszer meg is tagadá. Most — úgy látszik, de nem merném bizo­nyosan állítani — hogy az imperialista párt meg­elégelte e különös állást scout­eque coute tudni akarja, hogy hányadán van a főparancsnokkal, így lehet kimagyarázni a Constitutio­­n e­­­nek, doctor V­é­r­o­n aláírással költ tegnapi recept­jét, mely Changarnier tábornok czi­­met hord, s melyben a főparancsnok holmi bio­­graphicus dicséretek bevezetése után fölszólitta— tik á­t­m­e­n­n­i s az elnök híve lenni, ez esetben biztosíttatván, hogy d’ Hautpoul azonnal el fog csapatni. Ez értelme a czikknek, melynél ci­­nk­usabbat ez arczátlanságokban dús idő is alig mutathat föl. — Szegény hadügyminister mily fé­lelemben lehet most tárczája miatt, mert a mos­tani cabinet emberei ez érzeménynél egyebet érezni nem képesek. Minister maradni, aztán üt­hettek­ ez jelszava és életszabálya mindeniküknek. A Changarnier kérdés (igy nevezi ma­ga a Constitutional) nem egyedül érdemli azon­ban figyelmünket. Sőt az igazat megvallva, én nem tulajdonítok V­e­r­o­n­ir czikkének annyi fon­tosságot és következést, mint mennyit az általa okozott sensatióból az itteni politikusok számíta­nak, hanem igen is nagy fontosságot tulajdoní­tok azon symptom­áknak, melyek az e­l­n­ö­k­i p­o­­l­i­t­i­k­á­n­a­k külügyi részét változásokon gyanít­­tatják keresztülmentnek. Mindenekelőtt constatirozni kell, hogy az elyséenek egyetlen jelenlegi czélja a pro­long­a­t­i­o, s itt még az időre nézve sem fukar­kodnak s bár a többet szívesebben fogadnák is, de három, két sőt egy évet is elvennének , csak prolongatio legyen, ha mindjárt egy napig is a törvényes időn túl. Az ügyek azonban úgy állanak — minden látszólagos erő és előny-­növekedés mellett is — hogy az elysée nem nagy remén­nyel lehet a prolongatio iránt. Mit tegyünk hát ? kérdik a hí­vek. Mutassunk háborús kedvet! — szóla Per­si­g n­y­ur­s rá elutazott Berlinbe, hátrahagyván azon félig bizalmas félig közhírt, hogy az elnök a porosz udvarnak a német ügyekben segítséget és szövetséget ígér. Hová czéloz mindez , az itteni viszonyokat ismerő igen könnyen láthatja. „Fenyegetni — ez az elyséenek programmja a nemzeti gyűlés ellenében — hogy háborúba e­­legyedünk, sőt azt idézünk elő , s a dicsőséges csaták mezején keresendjük és találandjuk a csá­szárságot , ha a prolongatiót jószántatokból meg nem adjátok; s ha a fenyegetés nem használ, akkor valóban megtenné azt, mivel fenyege­tünk , hisz mit koczkáztatunk ?“ Ez az imperialista programút, és — senki se csalja magát — e programaiban nagy erő van. Miért? azért mert egy harczias politika mellett — ha az a fenyegetés stádiumát áthaladta volna — az egész socialista párt támogatását bír­ná. — És ez az, miben a prolongatio emberei e­­gyedül remélhetnek : a socialismus európai há­borúra való vágyának Bonaparte általi Útmutatása, kielégítése, ez azon eventualitás, mitől a Bourbon két ágának hívei leginkább félnek s mely előtt prolongationalis ellenszenveiket legyőzni az ely­sée egyetlen jogos reményt táplálhat. A sajtótörvény elleni kikelések Tinguy és L­a­b­o­u­r i­e urakat magyarázó fölszólalásra kény­szerítik, nyilatkozataikból azonban nem sokat ta­nulhatni , mert azzal mentik magukat, hogy a tör­vény túlozva alkalmaztatik. Nemde szép tör­vény ez, melyet túlozva lehet törvényesen appli­­cálni ? Az egészben csak ama két képviselő ur nyert valamit, azt t. i. hogy mindig együtt emlit­­tetnek s mint hajdan mondák: Castor és Pollux, vagy Orestes és Pilades, úgy ma mondják: Tin­­g­u­y-L­a­b­o­u­r­i­e. Ide érkezett Go­rove. — Vukovics pár nap múlva Brüsselbe indulandó, nejét, ki oda érkezend, Párisba hozni. Jósika Miklósné be­tegeskedik. A brüsseliek egyébiránt uj residen­­tiásokkal elégedettek. Felső Duna mellől. A­­ Magyar Hírlap 1­82-ik számában foglalta­tik a 81-ik számban megjelent czikkemnek bírá­lata , melyet közügyünk érdekében szükségesnek tartom némi észrevételekkel kisérni. Tisztelt bírálóm annak megmutatását kívánja tőlem: „vaj­j­o­n a bi­r­o­dalmi al­ko­t­mán­y­­nak életbe léptetésével ki leend-e valósággal nemzetiségéből vetkez­tetve a magyar, miután az öt környe­­ző nemzetiségek egyikének is ö fö­­lötte azon alkotmány pontjai szerint semmi fensőség nem tulajdonittatik, és miután nemzetisége érdekében saját országgyűlésen közrehatni or­­ganicus testülettel b­i­r ?“ Erre igényte­len feleletem­ ,Hogy majd akkor, ha a birodalmi alkotmány tettleg életbe lépend, és a magyar or­szággyűlés tettleg egybeülend , lesz szerencsém tisztelt ellenemnek a föllebbi kérdésre kimerítő választ adni, addig pedig válaszul szolgáljon: a birodalmi alkotmány 1-ső szakasza 8-dik §-nak eddigi magyarázata — a német nyelv hatásköré­nek eddigi kitüzetése — a nép összeíróin­ak eddigi eljárása. Tisztelt bírálóm azon kifejezésemen: „nem kell művész és tudós“ igen megütközik, és valóban mindenki méltán megütközhetnék azon, ha ama kifejezés általam minden indokolás nélkül mereven oda vettetett volna, de miután az czik­­kemben kellőleg indokolva van , a megütközés­nek okát nem látom. Czikkem kérdéses szavai a következők: „nem virág és ének, hanem erő és kitartás, nem művész és tu­dós, hanem oly férfiak, kik tudják mit akarnak, kellenek, hogy az éj­szaki nivellatio és a keleti tespe­­dés me­ggát­o­ltathass­é­k“, vagy­is más szavakkal, minden a dynastia és honához hű ma­gyarnak Európa jelen viszonyaiban fő kötelessé­ge , Magyarország integritásának föntartása és a magyar nemzetiség biztosítása mellett minden tör­vényes módon fáradhatlanul működni, minthogy oly országnak, mely mint szegény hazánk a vég­veszély pártján áll, inkább erős akarattal és eré­lyes állhatatossággal biró férfiakra van szüksége, mint művészekre és tudósokra. Hiszen, ha honunk integritása és nemzetiségünk teljesen leendnek biztosítva, Magyarhonban a művészet és tudomá­nyok üdvteljes fejlődésének legtágasabb és leg­fogékonyabb tér nyitand! Tisztelt bírálóm azon kívánságomra nézve, miszerint a kor igényeivel megegyező municipalis rendszer létesittessék, megjegyzi ,hogy muni­­cipalitásokkal ministerialis rend­szert, önálló hatóságokkal centrali­­satiót összeegyeztetni lehetetlen.“ Legyen tisztelt bírálóm meggyőződve, hogy én is igen jól tudom, miszerint ezeket egyeztetni nem lehet, s arról nem is álmodtam, hanem hazafiui kötelességemnek tartom a centralisatio és bureau­­cratismusnak honunkbani definitiv behozatala előtt az illetőket figyelmeztetni a magyar népnek mindkettő iránti idegenkedésére. Reményiem, mi­szerint tisztelt bírálóm rész néven nem veendi, hogy e tekintetben igénytelen véleményem az övétől egészen eltér. (­ t. i. azt állítja ,hogy a martius előtti túlélt formák s elé­rett institutiók iránti rokonszenv a városi és földmivesnép tömegei­ben legkisebbé sem él,­ holott én meg vagyok győződve, miszerint a nyolcz millió ma­gyar, ha szive mélyében rejtett gondolatit szaba­don nyilváníthatná, 9/10 r­észe a centralisatio és a bureaucratismus ellen, és a kor igényeihez alkal­mazott municipalis rendszer mellett nyilatkoznék. Végre tisztelt bírálómnak azon hitét illető­leg, „hogy a korm­ány, midőn erős Aus­­triát akar, erős Magyarországot is a­k­a­r,“ szerencsém van felelni, miszerint ez iránti érdemleges válaszomat Magyarország orga­­nicus statútumának ki­hirdetése és annak ország­gyűlési revisiója idejére halasztván, tisztelt bírá­lómat arra kérem, hogy ezen forrón várt időpon­tig szíveskedjék megelégedni az általa megbírált czikkem utolsó szakaszábani nyilatkozatommal. — Veniam damus petimusque vicissim. — Gróf Zay Károly. Székes>Feh­érvár, oct. 21. Remény s aggodalom közt várta Sz. Fehér­vár a helybeli közép­tanoda miképeni rendezé­sét, mely a különféle késleltető körülményekből kibontakozva, felsőb jóváhagyás következtében, a cisterczi rendiek kezelése mellett 8 osztályú főgymnasiummá alakíttatott át, s a sz. lélek segít­ségül hívásával, szülök, s ügybarátok jelenlété­ben mai nap ünnepélyesen megnyittatott; s igy szűz Minerva csarnokai Mars riasztó csörtetései s vérfoltjaitól valahára megtisztulva, a szelíd múzsáknak ismét visszaadattak. A tanoda teremében összesereglett hallgató­kat nt. s tudós Bula Theophil tanodai igazgató tárgyavatott remek beszéddel ü­dvözlé, megemlít­vén a lankasztó, s­üntehetlenségében mintegy összeroskadt régi tanrendszer szellemét, melynek romjain egy czélszerübb tanrendszernek szük­ségkép keletkeznie kellett; egyszersmind buzditá az ifjú nemzedéket, hogy a kor igényelte uj pá­lyára oly lelkismeretes meggondolással lépjen, miszerint a teendő érettségi próbatét — Maturi­tätsprüfung — alkalmával mint önmagának, mint

Next