Magyar Hirlap, 1893. augusztus (3. évfolyam, 210-240. szám)

1893-08-01 / 210. szám

18y3. augusztus 1, MAGYAR HÍRLAP 3 és a *Nov. Nov.» utat és módot is tud arra, ho­gyan lehetne a tótok sérelmeit orvosolni. A romá­nokat állítja fel követendő például, azokat a romá­nokat, a­kiknek férfias fellépése meglágyította a zsidó-magyar sajtót. Ezek az igazi emberek, ezek tudják, hogyan kell jogaikat érvényesíteni és igy a tótoknak is bátran előre kell haladniok, hogy a tör­vényeket a zsarnokság ellen megvédjék (?) Ilyen és hasonló feljajdulások vannak a pán­szláv lap czikkében, melyből egészen tisztán kivi­láglik, milyen nyomon haladnak a turócz-szentmár­­toni tótok. A románokat veszik követendő például és erre van is okuk. Fáj nekik, hogy Nagyszebenben gyűlést tarthattak a románok, odacsődithettek egy csomó idegent, mig nekik ezt megtiltották. A romá­nokat veszik követendő például, mert látják, hogy azoknak sajtója messze földre kikürtöli a magyarok barbárságát, vádakat vádakra halmoz, szidja a kor­mányt, szid mindenkit és mindezt büntelenül. Ez az eredménye annak, amikor a kormány nem akar, nem tud erős kézzel rendet hozni az egy­séges nagy Románia fanatikus híveinek özelméibe. Kezdik a románok, követik a tótok, kiknek lapja minden dühösködése daczára még szelíden nyilatko­zik, ha tekintetbe ves­szük, mi mindent írnak a ma­gyarokról a román lapok. A Kollár-ünnep betiltása különben nem hozta zavarba a tótokat, mert az augusztus 2-ára és 3-ára hirdetett tót társulati közgyűléseket mégis megtart­ják A «Dom» részvénytársaság közgyűlése augusz­tus 3-án reggel 9 órakor, a tót könyvkiadó-társulat közgyűlése augusztus 3-án délelőtt lesz. Augusztus 2-án az alakuló félben levő »tót múzeumi társa­ság» bizottsági ülést tart. * Batiu úr, a híres izgató, a nagyszebeni ro­mán gyűlés volt elnöke, a szlávok egyesülésére mond mesébe is beillő dolgokat. Az Index. Room­ egyik levelezője meginter­júvolta Baliut, a hires izgatót. Beszélgetés közben kijelentette ez a jeles férfiú, hogy a horvátok és szlávokkal való egyesülési tárgyalások már nagyon előrehaladott stádiumba jutottak. Különösen a cse­­hekkel folyik most az alkudozás, de a külügyi poli­tikát illetőleg még nem bírtak megegyezni. Ha ez sikerül, akkor Bécsben német nyelvű lapot alapíta­nak, mel­lyel közös érdekeiket fogják védelmezni. A csehek a lap czéljaira 200.000, az oláhok pedig 80.000 litot bocsátanak rendelkezésre. Ilyen csodálatos dolgokat mond Ratiu, de re­méljük, ő maga sem gondolja, hogy mindezeket el­­higyjük neki. * A tordai tüntetés éppen kapóra jött a ro­mánoknak, hogy újra szidalmazni kezdjék a ma­gyarokat. Ezen különben egy cseppet sem ütkö­znk meg, mert meg voltunk róla győződve, hogy az erdélyi románok politikai tőkét csinálnak a tordai tüntetésből. Valamennyi román lap e témával fog­lalkozik, véresebbnél-véresebbre színezve ki a tün­tetést s­zullic­itálva egymást kifakadásaikban a *barbár«, a tvad» a tzulukafer» stb. magya­rok ellen. Legfölebb csak annyi különbség van a paik­­kek tartalma között, hogy míg az egyik szerint a fanatizált tömeg csupán az ablakokat zúzta be, má­sok már kőzáporról, ostromlásról beszélnek. A ro­mániai trointa Nationale­ szerint pláne földig rombolták le Ratiu házát, úgy, hogy kő­­ kövön nem maradt. Ily túlzásoktól hemzsegnek a tudósítások is, amelyek a tordai tüntetést részletesen leírják. * Az oláhok tudvalevőleg évek óta magyar falások­kal és hazugságokkal árasztják el a külföldi sajtót.Rága­lomapparátusuk most már oly erővel működik, hogy alig van nap, amelyen a franczia, olasz és orosz la­pokban ne lenne egy-egy förmedvényük, természe­tesen mindig az oroszbarát, irredentista és pánszláv újságokhoz, vagyis Magyarország nyílt ellenségeihez fordulnak s ezek a lapok kapva-kapnak a gyaláz­­kodásokon. Magyar részről természetesen nem folyik el egy csöpp tinta sem, a végből, hogy az elámított külföld megtudja az igazságot. A kormány sajtóiro­dája név alatt ismeretes csibakozó kompániának ki­sebb gondja is nagyobb annál, hogy az oláhok ha­­zudozásait megczáfolja és a külföldi sajtót a dolgok igazi állásáról informálja. A szebeni skandalum al­kalmából az oláhság ismét a szennynek valóságos áradatát ontotta ránk a franczia és olasz újságok­ban. Mindmostanig hiába vártuk, hogy illetékes hang tiltakozzék e dolgok ellen. Örömünkre volt hát, mi­dőn ma megkaptuk a florenczi Nazione, e tekinté­lyes régi lap julius 29-iki számát, melyben Óváry Lipót, ki most Flórenczben időz, tárgyilagosan és világosan tárja föl az olasz közönség előtt az egész ügy mivoltát, megértetve az idegenekkel, hogy men­­nyit lehet hinni ama hazaárulók lármájának. Óváry­­nak, ki a Nazione budapesti levelezője, példá­ját követhetnék a Magyarországon élő többi kül­földi levelezők is, akiknek módjában van színről­­színte látni a dolgokat s ennélfogva megírhatnák az igazságot. Csak ezt kívánnék tőlük, semmi egyebet. Megvan az asszony. — Saját levelezőnktől. — Paris, julius 29. Amikor Ducret Ede a «Cocarde»-ban lándzsa­­hosszuságú betűkkel hirdette, hogy Clémenceau po­tom kétszázezer frankért eladta Franczi­országot (csak többet megér?), amikor Millevoye megjelent a tri­bünön és a szörnyű vádat odavágta Clémenceau elé, amikor a hamis okiratok világában feltűnt Norton úrnak a «Cocarde» betűihez méltó feketesége, és amikor végre a roppant intriga a maga meztelensé­gében egész Párist megkac­agtatta és felboszantotta, egyben az volt a vélemény: 11 faut eher eher la femme! ügy van, keresni kell az asszonyt! Itt Páris­­ban kérem, nagyon helyesen, minden bajban és min­den szerencsétlenségben, minden intrigában és min­den politikában, a főmotort, a főargumentumot az asszonyban keresik. Kétségtelen, hogy minden ügyben, vagy nyíltan, vagy titokban, de egy asszonyság működik. Ily módon a Norton-Ducret ügy sem lehetett világos az emberek előtt, mert a benne szükségképpen szereplő as­­­szonyság, bárki legyen is, de még nem vola a nyári nap fényére hozva. És míg az emberek fanyarsággal érezték, hogy a botrány nem teljes, az asszony híján nem élvezhető a maga egészében, már-már kezdtek lemondani, hogy valaha napfényre kerül, már-már, ha nehezen és fájdalommal teli szív­vel is, de meg­barátkoztak azzal a gondolattal, mely minden eddigi tapasztalat és megdönthetetlennek hitt axióma elle­nére, arról beszélt, hogy az intrigákat nem mindig az asszonyok csinálják. Íme nem volt igazuk azoknak, akik lemond­tak? Mert a régi párisi akszióma újból diadalmas­kodik. Nincs, nincs baj és nincs intriga asszony nél­kül. Csakugyan a hamis okiratok ügyében ma fel­tűnt a főmotor: az asszony. Igaz neve Hausse Jú­lia, ki a quartier Marbeufben szállásolván, természe­tes, hogy magát Mine la baronne de Kurth-nek nevezi. Oh, korántsem a Magyar Hírlap bántja Kurth asszonyságot. A működését, már a Fournier ügynökség és a «Temps» állapították meg. íme ki­sült, hogy Kurth asszonynak a rue de la Tremoille­­ban levő szalonja, politikai intrigált fészke volt. Az elegáns bútorok között megjelent urakat, Ducret Edét és Millevoye-ot buzdította, jól tartotta politiká­val, küldte a harczba, a hamis okiratokra mutatván: «Vagy ezzel, vagy ezen!» Persze, azóta Ducret-ék «ezen» jöttek vissza, lévén e hamis okiratok a ha­lotti lepedő nekik. Kurth asszonynak, egyiptomi tartózkodása al­kalmával (sokat utazott t. i.) Reverseaux úrral, a franczia követtel baráti viszonya volt. Ilymódon az angol-franczia politika kulisszáiba szép szemeivel bele pislanthatott és politikai tudását a szalonjában megjelent urakra származtatta. Tanította őket; óh, Kurth asszony annyit tudott. Egyiptomi stúdiumai­nak hála, hogy ismerte Clemenceau angol­ politiká­ját és hitet mert tenni a Norton okiratainak valódi­ságára. «Csak előre, édes fiaim!» — mondhatta Ducretnek és Millevoyenak. Az «édes fiúk» meg mentek előre, a komikumba. Az asszonyt, aki buz­dította őket, aki, tudja isten, micsoda misztikus dispoziczióból, a rue de la Tremoille 10. számú há­zából fel akarta forgatni Európát, — nem árulták ell Mégis napfényre került, s íme ma már bele van vonva a botrányba. Megvan az asszony! Vajjon szükséges-e megírnom önöknek, hogy Kurth asszony úgy tagad, mint a magyarországi néger nők, a­kiket önök vásáros czigányoknak ne­veznek? Ám a hamis­ okirat ügyében már néhány nap múlva megindul a végtárgyalás és a bírák nem udvarias emberek. Magától a tárgyalástól roppant érde­kes d­olgok várhatók. Az ügyészség vádirata, me­lyet ma közöl a «Figaro», csak az ismert tényekre szorítkozik, s úgy látszik, hogy a szenzácziós részle­teket a tárgyalás sorára tartja fenn. Így azt kell megtudni, hogy hát végre is Norton úr micsoda összeköttetésben állott az angol nagykövetséggel? Hogyan szerezte a nagykövetség hivatalos bélyeg­zőjét és levélborítékjait , mert ezek nem hami­sak. Ki ígérte, helyesebben ki akarta fizetni a 100.000 frankot, és ki fizetett tízezer frankot a hamis okmá­nyokért? Rochefort egyre azt mondja, hogy Con­stants, Clemenceau azt dalolja, hogy Marinoni, a «Petit Journal» kiadója. De ezek csak feltevések. Minden napfényre fog kerülni, hogy egyszer Kurth bárónő is a világ ismert szépei közé tartozik. da­jain át lehetett látni a völgyben fekvő város számos barna zsindely tetejét és piros, bádog­­fedeles tornyát. Épp egy apró bokorerdőbe érkezett, mi­kor pajkos kaczagást, nő hangokat hallott. A szíve akaratlan nagyot dobbant, érezte, mint tolul arczába a vér. Ott állt előtte Elma, meg még egy pár vidám, nagy szalmakalapos leány. A keblükről, meg a napernyőjükről kandikált le a sok vad­virág. Elma kezében tartotta piros szalagos ka­lapját. Habos fehér ruha volt rajta, a dereka körül széles égszínkék öv. A hosszú szoknya alól kaczér, sárga czipőcskék kukucskáltak ki. — Áh! maga az Fekete. Éppen magáról beszéltünk. Remélem, segít szedni. Jutalom gya­nánt előre is fontunk már egy koszorút. Azzal egy mogyorófalevelekből összeakasz­tott koszorút dobott a fejébe. — Jaj, de jól áll — kaczagott azután. Fekete lekisérte őket a városba. Mikor már a gyümölcsös kertek palánk­­jai mellett mentek, Fekete részvéttel kérdezte: — És fáj még a lába? — A lábam ? — nem. — Nem is fájt — tette hozzá közönyösen. Aztán eszébe jutott a tegnapi báli eset. — Igaz! tegnap . . . elkapta a szót, le­sütötte a szemeit. Fekete oly boldognak érezte magát. Később kiszedett a koczkás napernyőjéből egy fehér vadrózsát. — Ezt magának adom s feltüzte a gomb­lyuk­­ fia, melyet előbb isi kellett tépni, mert a komoly szolgabiró urnák, mióta a szabó haza­hozta a ruháját, nem volt virág a kabátján. Mikor apró termetével felágaskodott Fe­kete mellé, egész közel ért az arczuk. A haja végigezirógatta a fiatal ember arczát. Mélyen a szemébe nézett — mig a többiek előre halad­tak — se perezben halványpiros arczuskájá­­val, apró szájával oly ellentállhatatlan szép volt, hogy Fekete — hogy, hogy nem — azon vette észre magát, hogy meg akarja csókolni Elma arczát. Az este egész éjfélig elült a házuk előtt levő falóczán, bámulta az eget, a számtalan rengő csillagot s hallgatta a rétről áthallatszó tücs­kök ritmikus czirpelését. Másnap délben — már a forró levesnél — Fekete megvallotta az anyjának, hogy nőül veszi Zinherr János leányát, Elma kisasszonyt. Az édesnyja leejtette a nagy koronás, monogrammos ezüstkanalat, a t'm rábámult. — De fiam . . . hiszen nem is nemesek. Aztán . . . De a fia, aki fölött különben 28-ik éve daczára mindig bizonyos fölényt gyakorolt, ez­úttal nem engedett. Nyugodtan mondta, mintha napihíreket olvasott volna föl az újságból: — Szeretem és el fogom venni. * Elma egy szép napon — éppen cseresz­nyét főzött be — a tűzbe dobott egy zöld plüssbe kötött könyvet. A naplója s a titkos gondolatai voltak benne. Az aranymetszetü könyv egyik oldalán ez a­ czim állott:­­— Milyennek képzelem ideálomat.

Next