Magyar Hirlap, 1893. augusztus (3. évfolyam, 210-240. szám)
1893-08-01 / 210. szám
18y3. augusztus 1, MAGYAR HÍRLAP 3 és a *Nov. Nov.» utat és módot is tud arra, hogyan lehetne a tótok sérelmeit orvosolni. A románokat állítja fel követendő például, azokat a románokat, akiknek férfias fellépése meglágyította a zsidó-magyar sajtót. Ezek az igazi emberek, ezek tudják, hogyan kell jogaikat érvényesíteni és igy a tótoknak is bátran előre kell haladniok, hogy a törvényeket a zsarnokság ellen megvédjék (?) Ilyen és hasonló feljajdulások vannak a pánszláv lap czikkében, melyből egészen tisztán kiviláglik, milyen nyomon haladnak a turócz-szentmártoni tótok. A románokat veszik követendő például és erre van is okuk. Fáj nekik, hogy Nagyszebenben gyűlést tarthattak a románok, odacsődithettek egy csomó idegent, mig nekik ezt megtiltották. A románokat veszik követendő például, mert látják, hogy azoknak sajtója messze földre kikürtöli a magyarok barbárságát, vádakat vádakra halmoz, szidja a kormányt, szid mindenkit és mindezt büntelenül. Ez az eredménye annak, amikor a kormány nem akar, nem tud erős kézzel rendet hozni az egységes nagy Románia fanatikus híveinek özelméibe. Kezdik a románok, követik a tótok, kiknek lapja minden dühösködése daczára még szelíden nyilatkozik, ha tekintetbe vesszük, mi mindent írnak a magyarokról a román lapok. A Kollár-ünnep betiltása különben nem hozta zavarba a tótokat, mert az augusztus 2-ára és 3-ára hirdetett tót társulati közgyűléseket mégis megtartják A «Dom» részvénytársaság közgyűlése augusztus 3-án reggel 9 órakor, a tót könyvkiadó-társulat közgyűlése augusztus 3-án délelőtt lesz. Augusztus 2-án az alakuló félben levő »tót múzeumi társaság» bizottsági ülést tart. * Batiu úr, a híres izgató, a nagyszebeni román gyűlés volt elnöke, a szlávok egyesülésére mond mesébe is beillő dolgokat. Az Index. Room egyik levelezője meginterjúvolta Baliut, a hires izgatót. Beszélgetés közben kijelentette ez a jeles férfiú, hogy a horvátok és szlávokkal való egyesülési tárgyalások már nagyon előrehaladott stádiumba jutottak. Különösen a csehekkel folyik most az alkudozás, de a külügyi politikát illetőleg még nem bírtak megegyezni. Ha ez sikerül, akkor Bécsben német nyelvű lapot alapítanak, mellyel közös érdekeiket fogják védelmezni. A csehek a lap czéljaira 200.000, az oláhok pedig 80.000 litot bocsátanak rendelkezésre. Ilyen csodálatos dolgokat mond Ratiu, de reméljük, ő maga sem gondolja, hogy mindezeket elhigyjük neki. * A tordai tüntetés éppen kapóra jött a románoknak, hogy újra szidalmazni kezdjék a magyarokat. Ezen különben egy cseppet sem ütköznk meg, mert meg voltunk róla győződve, hogy az erdélyi románok politikai tőkét csinálnak a tordai tüntetésből. Valamennyi román lap e témával foglalkozik, véresebbnél-véresebbre színezve ki a tüntetést szullicitálva egymást kifakadásaikban a *barbár«, a tvad» a tzulukafer» stb. magyarok ellen. Legfölebb csak annyi különbség van a paikkek tartalma között, hogy míg az egyik szerint a fanatizált tömeg csupán az ablakokat zúzta be, mások már kőzáporról, ostromlásról beszélnek. A romániai trointa Nationale szerint pláne földig rombolták le Ratiu házát, úgy, hogy kő kövön nem maradt. Ily túlzásoktól hemzsegnek a tudósítások is, amelyek a tordai tüntetést részletesen leírják. * Az oláhok tudvalevőleg évek óta magyar falásokkal és hazugságokkal árasztják el a külföldi sajtót.Rágalomapparátusuk most már oly erővel működik, hogy alig van nap, amelyen a franczia, olasz és orosz lapokban ne lenne egy-egy förmedvényük, természetesen mindig az oroszbarát, irredentista és pánszláv újságokhoz, vagyis Magyarország nyílt ellenségeihez fordulnak s ezek a lapok kapva-kapnak a gyalázkodásokon. Magyar részről természetesen nem folyik el egy csöpp tinta sem, a végből, hogy az elámított külföld megtudja az igazságot. A kormány sajtóirodája név alatt ismeretes csibakozó kompániának kisebb gondja is nagyobb annál, hogy az oláhok hazudozásait megczáfolja és a külföldi sajtót a dolgok igazi állásáról informálja. A szebeni skandalum alkalmából az oláhság ismét a szennynek valóságos áradatát ontotta ránk a franczia és olasz újságokban. Mindmostanig hiába vártuk, hogy illetékes hang tiltakozzék e dolgok ellen. Örömünkre volt hát, midőn ma megkaptuk a florenczi Nazione, e tekintélyes régi lap julius 29-iki számát, melyben Óváry Lipót, ki most Flórenczben időz, tárgyilagosan és világosan tárja föl az olasz közönség előtt az egész ügy mivoltát, megértetve az idegenekkel, hogy mennyit lehet hinni ama hazaárulók lármájának. Óvárynak, ki a Nazione budapesti levelezője, példáját követhetnék a Magyarországon élő többi külföldi levelezők is, akiknek módjában van színrőlszínte látni a dolgokat s ennélfogva megírhatnák az igazságot. Csak ezt kívánnék tőlük, semmi egyebet. Megvan az asszony. — Saját levelezőnktől. — Paris, julius 29. Amikor Ducret Ede a «Cocarde»-ban lándzsahosszuságú betűkkel hirdette, hogy Clémenceau potom kétszázezer frankért eladta Francziországot (csak többet megér?), amikor Millevoye megjelent a tribünön és a szörnyű vádat odavágta Clémenceau elé, amikor a hamis okiratok világában feltűnt Norton úrnak a «Cocarde» betűihez méltó feketesége, és amikor végre a roppant intriga a maga meztelenségében egész Párist megkacagtatta és felboszantotta, egyben az volt a vélemény: 11 faut eher eher la femme! ügy van, keresni kell az asszonyt! Itt Párisban kérem, nagyon helyesen, minden bajban és minden szerencsétlenségben, minden intrigában és minden politikában, a főmotort, a főargumentumot az asszonyban keresik. Kétségtelen, hogy minden ügyben, vagy nyíltan, vagy titokban, de egy asszonyság működik. Ily módon a Norton-Ducret ügy sem lehetett világos az emberek előtt, mert a benne szükségképpen szereplő asszonyság, bárki legyen is, de még nem vola a nyári nap fényére hozva. És míg az emberek fanyarsággal érezték, hogy a botrány nem teljes, az asszony híján nem élvezhető a maga egészében, már-már kezdtek lemondani, hogy valaha napfényre kerül, már-már, ha nehezen és fájdalommal teli szívvel is, de megbarátkoztak azzal a gondolattal, mely minden eddigi tapasztalat és megdönthetetlennek hitt axióma ellenére, arról beszélt, hogy az intrigákat nem mindig az asszonyok csinálják. Íme nem volt igazuk azoknak, akik lemondtak? Mert a régi párisi akszióma újból diadalmaskodik. Nincs, nincs baj és nincs intriga asszony nélkül. Csakugyan a hamis okiratok ügyében ma feltűnt a főmotor: az asszony. Igaz neve Hausse Júlia, ki a quartier Marbeufben szállásolván, természetes, hogy magát Mine la baronne de Kurth-nek nevezi. Oh, korántsem a Magyar Hírlap bántja Kurth asszonyságot. A működését, már a Fournier ügynökség és a «Temps» állapították meg. íme kisült, hogy Kurth asszonynak a rue de la Tremoilleban levő szalonja, politikai intrigált fészke volt. Az elegáns bútorok között megjelent urakat, Ducret Edét és Millevoye-ot buzdította, jól tartotta politikával, küldte a harczba, a hamis okiratokra mutatván: «Vagy ezzel, vagy ezen!» Persze, azóta Ducret-ék «ezen» jöttek vissza, lévén e hamis okiratok a halotti lepedő nekik. Kurth asszonynak, egyiptomi tartózkodása alkalmával (sokat utazott t. i.) Reverseaux úrral, a franczia követtel baráti viszonya volt. Ilymódon az angol-franczia politika kulisszáiba szép szemeivel bele pislanthatott és politikai tudását a szalonjában megjelent urakra származtatta. Tanította őket; óh, Kurth asszony annyit tudott. Egyiptomi stúdiumainak hála, hogy ismerte Clemenceau angol politikáját és hitet mert tenni a Norton okiratainak valódiságára. «Csak előre, édes fiaim!» — mondhatta Ducretnek és Millevoyenak. Az «édes fiúk» meg mentek előre, a komikumba. Az asszonyt, aki buzdította őket, aki, tudja isten, micsoda misztikus dispoziczióból, a rue de la Tremoille 10. számú házából fel akarta forgatni Európát, — nem árulták ell Mégis napfényre került, s íme ma már bele van vonva a botrányba. Megvan az asszony! Vajjon szükséges-e megírnom önöknek, hogy Kurth asszony úgy tagad, mint a magyarországi néger nők, akiket önök vásáros czigányoknak neveznek? Ám a hamis okirat ügyében már néhány nap múlva megindul a végtárgyalás és a bírák nem udvarias emberek. Magától a tárgyalástól roppant érdekes dolgok várhatók. Az ügyészség vádirata, melyet ma közöl a «Figaro», csak az ismert tényekre szorítkozik, s úgy látszik, hogy a szenzácziós részleteket a tárgyalás sorára tartja fenn. Így azt kell megtudni, hogy hát végre is Norton úr micsoda összeköttetésben állott az angol nagykövetséggel? Hogyan szerezte a nagykövetség hivatalos bélyegzőjét és levélborítékjait , mert ezek nem hamisak. Ki ígérte, helyesebben ki akarta fizetni a 100.000 frankot, és ki fizetett tízezer frankot a hamis okmányokért? Rochefort egyre azt mondja, hogy Constants, Clemenceau azt dalolja, hogy Marinoni, a «Petit Journal» kiadója. De ezek csak feltevések. Minden napfényre fog kerülni, hogy egyszer Kurth bárónő is a világ ismert szépei közé tartozik. dajain át lehetett látni a völgyben fekvő város számos barna zsindely tetejét és piros, bádogfedeles tornyát. Épp egy apró bokorerdőbe érkezett, mikor pajkos kaczagást, nő hangokat hallott. A szíve akaratlan nagyot dobbant, érezte, mint tolul arczába a vér. Ott állt előtte Elma, meg még egy pár vidám, nagy szalmakalapos leány. A keblükről, meg a napernyőjükről kandikált le a sok vadvirág. Elma kezében tartotta piros szalagos kalapját. Habos fehér ruha volt rajta, a dereka körül széles égszínkék öv. A hosszú szoknya alól kaczér, sárga czipőcskék kukucskáltak ki. — Áh! maga az Fekete. Éppen magáról beszéltünk. Remélem, segít szedni. Jutalom gyanánt előre is fontunk már egy koszorút. Azzal egy mogyorófalevelekből összeakasztott koszorút dobott a fejébe. — Jaj, de jól áll — kaczagott azután. Fekete lekisérte őket a városba. Mikor már a gyümölcsös kertek palánkjai mellett mentek, Fekete részvéttel kérdezte: — És fáj még a lába? — A lábam ? — nem. — Nem is fájt — tette hozzá közönyösen. Aztán eszébe jutott a tegnapi báli eset. — Igaz! tegnap . . . elkapta a szót, lesütötte a szemeit. Fekete oly boldognak érezte magát. Később kiszedett a koczkás napernyőjéből egy fehér vadrózsát. — Ezt magának adom s feltüzte a gomblyuk fia, melyet előbb isi kellett tépni, mert a komoly szolgabiró urnák, mióta a szabó hazahozta a ruháját, nem volt virág a kabátján. Mikor apró termetével felágaskodott Fekete mellé, egész közel ért az arczuk. A haja végigezirógatta a fiatal ember arczát. Mélyen a szemébe nézett — mig a többiek előre haladtak — se perezben halványpiros arczuskájával, apró szájával oly ellentállhatatlan szép volt, hogy Fekete — hogy, hogy nem — azon vette észre magát, hogy meg akarja csókolni Elma arczát. Az este egész éjfélig elült a házuk előtt levő falóczán, bámulta az eget, a számtalan rengő csillagot s hallgatta a rétről áthallatszó tücskök ritmikus czirpelését. Másnap délben — már a forró levesnél — Fekete megvallotta az anyjának, hogy nőül veszi Zinherr János leányát, Elma kisasszonyt. Az édesnyja leejtette a nagy koronás, monogrammos ezüstkanalat, a t'm rábámult. — De fiam . . . hiszen nem is nemesek. Aztán . . . De a fia, aki fölött különben 28-ik éve daczára mindig bizonyos fölényt gyakorolt, ezúttal nem engedett. Nyugodtan mondta, mintha napihíreket olvasott volna föl az újságból: — Szeretem és el fogom venni. * Elma egy szép napon — éppen cseresznyét főzött be — a tűzbe dobott egy zöld plüssbe kötött könyvet. A naplója s a titkos gondolatai voltak benne. Az aranymetszetü könyv egyik oldalán ez a czim állott:— Milyennek képzelem ideálomat.