Magyar Hirlap, 1935. november (45. évfolyam, 250-273. szám)

1935-11-03 / 250. szám

­Vasárnap Egy évkönyv tanulságai A Fővárosi Könyvtár beszámolója arról, hogy mit olvas Budapest Kissé elkésve jelent most meg a Fővárosi Könyvtár 1934. évről szóló jelentése és ez a jelentés meglehetősen szomorú képet ad Budapest egyik legnagyobb közkönyvtárá­nak pillanatnyi helyzetéről és még inkább a jövő kilátásairól. Már az elmúlt években­­jelentkezett a súlyos gazdasági viszonyok ha­tása nem­ egy vonatkozásban és a dolog ter­mészeténél fogva ez erősen kihatott a könyv­tár fejlődésére is. Évről évre kevesebb eszköz áll rendelke­zésünkre ahhoz, hogy a közönség növekvő igényeit kielégítsük, mondja most a Könyv­tár igazgatója, Enyvvári Jenő dr. Ebben az évben ismét tíz százalékkal kisebb összeget fordíthattak új könyvek beszerzésére és ha a könyvbeszerzési költségvetést az 1931. évi állapothoz mérjük, 42,7 százalékos apadást kell látnunk. Olyan arány ez, amelynek a legsúlyosabb következményei elől most már aligha lehet kitérni. Négy év alatt — 50 százalékos esés Konkrét számokra áttérve, kiderül, hogy a könyvtár gyarapodása volt, tehát négy év leforgása alatt csaknem a felére csökkent le. De erős visszaesést mutat a könyvkölcsönzés forgalma is, amely az előbbiek alapján ugyancsak természetes. A kölcsönző­ forgalom már 1933-ban 35.000 kö­tettel esett és ez a visszaesés 1934-ben 67.200 kötetre rúg. Még fantasztikusabb perspektívát nyit az, ha a használhatatlanná vált és kiselejtezett könyveket is figyelembe vesszük. Ezeknek összes száma az utolsó húsz év folyamán meghaladja a hetvenkétezret, vagyis több mint amennyi a fiókok egész könyvállomá­nya 1924 elején. Ez más szóval annyit is je­lenthet, hogy a fiókok mai könyvállomá­­nya több, mint az utolsó tizenegy évben be­szerzett kötetek száma. Feltételezve már most, hogy a könyvbeszerzés terén nem vá­lik szükségessé újabb redukció és legalább az 1934-es alapon lehet új munkákkal gya­rapítani a könyvtárak állományát, akkor egészen egyszerű matematikai számítással az új beszerzések és kiselejtezések egymás­mellé állításával megjósolhatjuk, hogy míg ma a tizenegy fiókkönyvtárban összesen 222.000 könyv található, 1944-ig ez az állo­mány 78.000 kötetre fog lecsökkenni. Évről­­évre többet kell ugyanis kiselejtezni, mint amennyi a mai viszonyok között beszerez­hető. Enyvvári igazgató rámutat arra, hogy a számszerűség tekintetében talán nem is, de a könyvanyag belső értéke szempontjából ugyanilyen, vagy még rosszabb sorsa lesz a központi tudományos könyvtárnak is. Az évek során át példátlan gonddal és rendsze­rességgel összegyűjtött könyvanyag tíz év múlva már nagyrészt csak tudománytörténeti jelentőséggel fog bírni és az aktuális problé­mákkal foglalkozó kutatók minden útbaiga­­gazítás nélkül maradnak. Ahhoz, hogy a magyar és nemzetközi viszonylatban nehéz munkával kiverekedett helyzetet a könyvtár továbbra is megtarthassa, figyelembe véve a mai könyvtermelési viszonyokat, legalább 50 százalékkal nagyobb dotációra volna szükség, mint öt esztendővel ezelőtt. Ezzel szemben ma az akkori dotációnak mindössze 42 szá­zaléka, a tényleges szükségletnek pedig 28 százaléka áll rendelkezésre. Igaza van tehát Enyvvárinak akkor, amikor megállapít­ja, hogy ilyen körülmények között komoly könyvtárpolitikát csinálni és hasznavehető könyvtárat fenntartani lehetetlenség. Az évek óta tartó költségelvonás a Fővárosi Könyv­tárat létalapjaiban támadta meg és az a munka, amelyet még Szabó Ervin kezdett meg és azóta az­ utódok folytattak, kockán forog. Ez az egyik — szomorú — érdekessége a Fővárosi Könyvtár legújabb évkönyvének. Hogy itten sürgős orvoslás szükséges, az ma már nem lehet kétséges. Hiszen ha annak idején nem sajnált a főváros másfélmillió pengőt, hogy a mai hatalmas és impozáns épületet megszerezze könyvtára számára, akkor most sem lehet szűkmarkú, amikor ennek a könyvtárnak további fejlődéséről és az eddigi eredmények biztosításáról van szó. Már­pedig az 1931. évi zárszámadásból kiderül, hogy míg könyvbeszerzésre 111.000 pengőt fordíthattak mindössze, a személy­zeti kiadások 377.000 pengőt tettek ki. Min­denki tudja saját tapasztalatából, hogy a Fővárosi Könyvtár alkalmazottai mennyire túl vannak terhelve munkával és ennek elle­nére milyen szolgálatkész és hozzáértő mó­don állnak a látogatók rendelkezésére, tehát nyilvánvaló, hogy ezt az aránytalanságot nem a személyzeti kiadások csökkentésével, hanem a könyvbeszerzési dotáció megfelelő emelésével lehet megszüntetni. Érdekes az az összeállítás is, amely a könyvtár kölcsönzőinek foglalkozási statisz­tikáját állítja össze egy esztendő során. Ki­derül ebből, hogy a látogatók legnagyobb csoportja főiskolai hallgató, ami annál is érdekesebb, mert hiszen ezek számára ott van az Egyetemi Könyvtár, illetőleg az egyéb főiskolák könyvtárai is. Számszerinti sor­rendben következnek ezután: középiskolai tanulók, szakiskolai és polgári iskolai tanu­lók, köztisztviselők, háztartásbeliek, magán­­tisztviselők és munkások. A többi foglalko­zási ág már csak ezer alatti számmal van képviselve. Nyolc nap keresztmetszete Figyelemreméltó kísérletet végzett a fiók­­könyvtárak központjának vezetője, Drescher Pál dr. A könyvtár tizenegy fiókjának nyolc napi forgalmát dolgozza fel igen részletesen, köteles tartózkodásból az olvasók neve nél­kül, csupán foglalkozásuk tüzetes megjelölé­sével. Négy egymásután következő februári és négy márciusi napon vezettetett statiszti­kát a tizenegy könyvtárban történt kölcsön­zésekről és a megvizsgált nyolc nap alatt pon­tosan 4793 kölcsönző adatait dolgozza fel. Ennek a részletes statisztikának pontos is­mertetése messze túlhaladná egy újságcikk kereteit, néhány kirívóbb érdekességii adat azonban mégis idekívánkozik. Különösen az, amely megmutatja, hogy 11.037 magyar­­nyelvű szépirodalmi könyvet kölcsönöztek ki, az egyéb nyelveken olvasott szépirodalmi munkák pedig ilyen módon oszlanak meg: német 1104, angol 283, francia 311, olasz 24. Az idegen nyelvű olvasók száma tehát meg­lehetősen alacsony. Ami pedig az ismeretter­jesztő irodalmat illeti, itt 3657 a magyar­­nyelvű és 298 az idegennyelvű kölcsönzések száma. 1931- ben 27.379 kötet 1932- ben 20.503 „ 1933 ban 17.405 “ 1934-ben 14.760 “ W­IAG Klfb Hírlap Ami nem található a könyvtárban Áttérve már most név szerint azokra a könyvekre, amelyeket a könyvtárak látoga­tói kikölcsönöztek, az erről szóló adatokat meglehetős fenntartással kell fogadnunk. Mindentől eltekintve azért is, mert hiszen a dolog természeténél fogva az olvasó csak olyan könyvet tud kikölcsönözni a könyvtár­ból, amely ott megtalálható. Drescher dr. be­számolójából azonban kiderül, hogy a be­szerzések terén olyan szempontok is érvénye­sülnek, amelyeket régebbi időkben szerett a Fővárosi Könyvtártól távoltartani. Mert azt még csak bizonyos határig meg lehet érte­nünk, hogy az egyik mozi útján is népsze­rűsített külföldi regényt a könyvtár azért nem szerezte be, mert a fordítás gyenge, másrészt pedig a belőle áradó „kihívó és gyűlölködő formában jelentkező faji szellem alkalmas arra, hogy éles ellenszenvet váltson ki a leg­­jobbhiszemű olvasókból is és faji ellentétek szítása nem lehet közfeladat“, viszont azon­ban egyáltalában nem értjük, hogy könyvtári beszámoló keretében hogyan lehet helye ilyes­fajta és nyilvánvalóan kétségbevonható meg­állapításoknak. „Ugyanez az álláspontja a könyvtárnak hasonló szellemű (már t. i. az előbb említett könyvhöz hasonló szellemű) egyéb ilyen könyvekkel szemben is, melyeket a reklám­lárma, a modern irodalom legjava értékeinek hirdet. Az Ehrenburgok, Josef Rothok, Glaeserek, Kösnerek, Pitigrillik, De­kobrák és Aldridgek könyveinek terjesztése a köz szempontjából nem lehet kívánatos.“ Néhány sorral lejjebb pedig ezt olvassuk: „A riportregényt is, mely magasabb művészi célok híján a modern nagyvárosi élet Bábe­lébe vezet, a legnagyobb óvatossággal kez­eli a könyvtár. A harmadik birodalom jóízlésére és egészséges erkölcsi érzékére vall, hogy ennek az irodalomnak egyik legjellegzetesebb darabját, Erich Kästner minden ízlésbeli és morális gátlástól ment Fábián­ját elkoboz­­tatta. Mi sem természetesebb, minthogy ezt a könyvet sietve s botrányosan lefordították magyarra is és teljes erővel terjesztik. Könyv­tárunk érthetőkép óvakodik tőle.. Alfred Döb­­­in, Georg Fink, Hans Fallada (s előbb még Remarque) írásművei már csak erős irány­zatosságuknál fogva is alig nevezhetők szép­­irodalomnak. Zsurnalisztika ez csak, ijesz­tően híján minden komponálni tudásnak és képzeleterőnek. Hangsúlyozva, hogy mindenkinek egyéni véleményalkotását a legteljesebb mértékben tiszteletben tartjuk, nem tudjuk, célja lehet-e a Fővárosi Könyvtár Évkönyének az, hogy meglehetősen egyoldalú esztétikai, kritikai méltatásokat közöljön, még­hozzá olyanokat, amelyek merőben szembenállanak az egész világ kulturális közvéleményével. Másrészt pedig nagyon meggondolandónak tartunk olyasféle megjelöléseket, mint „Ehrenbur­gok, Küstnerek, Dekebrák“, mert nem tu­dunk elképzelni nagyobb távolságot, mint amely például ezt a három írót felfogásban, tárgyaik feldolgozásban egymástól elvá­lasztja. Végül pedig, ami Falladat illeti: ez a­ munka könyvben (és filmen) világszerte, Né­metországot is beleértve, a legutóbbi évek egyik legnagy­obb sikere volt Az idézeteket még sokáig lehetne folytat­nunk. Nem tesszük, mert nem lehet célunk, az ellentét felesleges kiélezése. De talán sza­bad remélnünk, hogy a könyvtári évkönyv elkövetkező kötetei ismét visszatérnek ahhoz a tárgyilagos hanghoz, amely a múltban leg­főbb jellemvonásuk volt. , (k. L) 1935 november 3. 27 “—■ —«»·■ -n nfa«. 1 ni AZ ÁLOMISTENTŐL A HIPNOTIZŐKIG Az alvás titka az ókortól a modern altatószerekig A görög mondavilág hagyom­ányaiban Hypnos az álom istene. Az Éj fiának mon­dották. A Halál istenének ikertestvére, akivel az alvilágban együtt lakik. Hatalma van nem­csak az emberek, hanem az istenek fölött is. Héra istenasszony is felkeresi és arra kéri, hogy Zeust alttassa el. Hypnost az emberek jótevőjének tartották, mert a fáradtnak üdítő pihenést, a szenvedőnek pedig meg­könnyebbülést nyújtott. Hypnosnak sokféle képe volt. Hatalma Homerosr­ál már pusztán közelféle által is érvényesül. Későbbi költők szerint szárnyas isten, aki halkan és zajta­lanul, csalogányok vagy fecskék módjára siklik el a föld színén és a tengerek tükre felett. A fáradt emberek homlokát gallyacs­­­kával érinti.­ meg, amelyet előzőleg Lethe,­­ az alvilág folyójának vizébe mártott. Más áh-,­rázolásban szaruból önt altató italt az em­be­­ leknek, vagy szárnyának leb hentesével­­,illatja el őket. A múzsák kedveltje ő, akit az álmok miatt szeretnek, amelyeket az alvó emberek­nek küld. Álom és halál A szakástalan, karcsú fiatalember, kinek halántéka táján apró szárnyacskák vannak és jobbkezében bőségszarut tart, ikertestvére a halál istenének. Az Éj másik fia már nem jótékony és szelíd. Kérlelhetetlen szigor jel­lemzi. Bármily keménynek és kegyetlennek is tartották a klasszikus görögök,­­ akik az életet mámorosan szerették és a megsemmi­süléstől remegve irtóztak — mégsem a csont­váz elijesztő képében ábrázolták a halált, mint az újabb művészet. A halál istene is rendszerint ifjú. Arcán csendes komor tekin­tet ül, lábait keresztbetéve áll, min­t az em­ber, aki pihen és egy megfordított fáklyát készül kioltani. Ebben az ábrázolásban a halál képzete nem ijesztő. Az ábrázolás azt a gondolatot hirdeti, hogy a halál nem más, min­t egy hosszú álom. A görög képzőművé­szek a Krisztus előtti hatodik században ugyanazt fejezték ki, amit Alkmaion, a görög orvos és Empedok­les, a filozófus tudomá­nyosan is kifejtették. Hypnos alakjából fejlődött ki a modern nyelvhasználatban közkeletű Morfeusz név. Az „álomiste­n“ alakja és neve azonban egy álltájában nem mondás, sőt még csak nem is görög eredetű. A Krisztus utáni első szá­zadban élt Ovidius latin költő találta ki az Momistent, akinek nevét görög szóból al­kotta. Morphé görögül „alakot­“ jelent és Ovidius azért ruházta fel e névvel költői kép­zeletének szöglet­ét, mert alakját zuslanatról­­pillanatra változtatni tudja és alakjának vál­toztatásával az álomképek röpke változását fejezi ki. Hypnos, a görög álomisten neve, ma a­­Hipnotizőrben él tovább. Morfeuszt a latin költő álomistenének nevét, az álmotkozó mé­reg, a morfium örökítette meg. Morfeve, egynk alakja Fantazosz, az álom, amely számtalan változatos ábrándképpel kápráz­tatja az alvó lelkét. Az álom mítosza és kultusz? Hellas képzeletvilága és a latin költő mí­­tosza elsősorban azt bizonyítja, hogy az al­vást minden időben tisztelték. Tisztelték mert hasonlítótt a halálhoz, mert az alvó em­ber ■— „nem él“. Codázatonképpe­n az em­ber, aki életének egyharmad részét abban a­­ másik világban fölti el, amit „az álmok vi­lágának“ nevezünk, az alvást, az álomban eltömött órákat nem tekinti „természetes“ ál­lapotnak. Pedig minden élőlény alszik. Az emberiség régen tapasztalhatta, hogy alszik a növény, alszik az állat és alszik az ember. Régesrégen tapasztalhatta, hogy alvás nélkül nincs élet. Mégis az alvás nem az életet jelentette. Az életet biztosító állapot állandóan a halál, az elmúlás gondolatával kapcsolódott össze. Ezért az álmot nemcsak istenekben, hanem­­ az emberekben is tisztelték. A klasszikus világban az alvó ember érinthetetlen tabu volt. Ma a „csendrendelet“ folytatja az alvó ember körül ősidők óta élő kultuszt Az alvó­ ember kultusza az emberi lélek ősi végtelen messzeségéből magával hozott halál­félelmén kívül más tetemekből is táplálkozott. Az álomból visszatért ember olyan területe­ken jár­, amelyek idegenek a valóság szá­mára. Az álom világa — az élettől idegen világ. Valószínűtlen és veszedelmes. Csodála­tos és rejtélyes. Titokzatos és bűnökkel teli. Ez a világ külön magyarázókra, papokra szorul. Az emberiség egész történetét végig kísérik az álomfejtők. Táltosoktól —pszicho­­analiitikusokiig. Az álmot, az alvásban eltől­­­tött idő élményeit nem lehet magyarázat nél­kül elviselni. Az emberi lélek ősi törekvése, hogy az álomvilág élményeit összhangzásba hozza a valósággal." Az élet „élettelen“ része — élni kíván. Az életkívánság, az álom halá­lában eltöltött életszakasz — életté kívánko­zik. Ezt szolgálták és ezt szolgálják — az álomfejtők. Az alvás hasonlatossága a halálhoz, az álom és a halál kapcsolata a gondolatban, váltotta ki azt a hitet, hogy az ember álma n­em fel­sőbb hatalmakkal találkozik. A mindig élni akaró emberi kívánság és a halál gondolatá­nak közelsége valószínűleg az álomban éb­resztették az emberekben az első hitet és öröklétről, sőt — talán a hitről is. Az élet — álom, az álom — élet Az ébrenlét és alvás két szakaszát valóságos küzdelem jellemzi az emberi lélekben. Az éb­renlét fél az alvástól, amely a halálhoz ha­sonlít. Az álom fél az ébrenléttől, amely ne­hezen viseli el az álomvilág fantáziáit. Az ébrenlét harcba kerül az álommal, amely megfosztja az öntudattól, az emberi gondola­tok kritikájától, tisztaságától és józanságától, a valóságtól, amelyben az ember él. Az álom fél az ébrenléttől, amelynek világa sivár, kiet­­len az álomvilágához képest és szigorú kriti­kusa az álmodónak. .4. ember fél elaludni és az alvó ember fél felébredni. Két külön világ harca egy emberben küzd harmóniáért. Ezt a harmóniát a szellem néha egy irányban oldja meg. Vagy úgy, hogy az álom világát vál­lalja, a fantáziát az éjjeli és nappali álmok világát, vagy pedig úgy, hogy az álomvilágot rideg cenzúrával elutasítja, kiirt­ja életéből és ,a valóság világára helyezi egész lelki épületét. A költő világa"— kifejezéseiben, a formában, képeiben — az álom világa. — A tudomá­nyos álomfejtést kereső, a „pszichoanalitikus álmoskönyveket“ kutató elme a valóság nyel­vére fordíttatja le az álomvilágot, így keres egyensúlyt és összhangot a már-már ellenté­tesnek­ látszó két világ az ember életében. Végzésen örök összesltlözés ez, amit az iro­dalomban két dráma fejezett ki. C­aldeon: „Az élet álom“ és Grillparzer: „Az álom élet“

Next