Magyar Hirlap, 1935. november (45. évfolyam, 250-273. szám)
1935-11-03 / 250. szám
Vasárnap Egy évkönyv tanulságai A Fővárosi Könyvtár beszámolója arról, hogy mit olvas Budapest Kissé elkésve jelent most meg a Fővárosi Könyvtár 1934. évről szóló jelentése és ez a jelentés meglehetősen szomorú képet ad Budapest egyik legnagyobb közkönyvtárának pillanatnyi helyzetéről és még inkább a jövő kilátásairól. Már az elmúlt évekbenjelentkezett a súlyos gazdasági viszonyok hatása nem egy vonatkozásban és a dolog természeténél fogva ez erősen kihatott a könyvtár fejlődésére is. Évről évre kevesebb eszköz áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy a közönség növekvő igényeit kielégítsük, mondja most a Könyvtár igazgatója, Enyvvári Jenő dr. Ebben az évben ismét tíz százalékkal kisebb összeget fordíthattak új könyvek beszerzésére és ha a könyvbeszerzési költségvetést az 1931. évi állapothoz mérjük, 42,7 százalékos apadást kell látnunk. Olyan arány ez, amelynek a legsúlyosabb következményei elől most már aligha lehet kitérni. Négy év alatt — 50 százalékos esés Konkrét számokra áttérve, kiderül, hogy a könyvtár gyarapodása volt, tehát négy év leforgása alatt csaknem a felére csökkent le. De erős visszaesést mutat a könyvkölcsönzés forgalma is, amely az előbbiek alapján ugyancsak természetes. A kölcsönző forgalom már 1933-ban 35.000 kötettel esett és ez a visszaesés 1934-ben 67.200 kötetre rúg. Még fantasztikusabb perspektívát nyit az, ha a használhatatlanná vált és kiselejtezett könyveket is figyelembe vesszük. Ezeknek összes száma az utolsó húsz év folyamán meghaladja a hetvenkétezret, vagyis több mint amennyi a fiókok egész könyvállománya 1924 elején. Ez más szóval annyit is jelenthet, hogy a fiókok mai könyvállománya több, mint az utolsó tizenegy évben beszerzett kötetek száma. Feltételezve már most, hogy a könyvbeszerzés terén nem válik szükségessé újabb redukció és legalább az 1934-es alapon lehet új munkákkal gyarapítani a könyvtárak állományát, akkor egészen egyszerű matematikai számítással az új beszerzések és kiselejtezések egymásmellé állításával megjósolhatjuk, hogy míg ma a tizenegy fiókkönyvtárban összesen 222.000 könyv található, 1944-ig ez az állomány 78.000 kötetre fog lecsökkenni. Évrőlévre többet kell ugyanis kiselejtezni, mint amennyi a mai viszonyok között beszerezhető. Enyvvári igazgató rámutat arra, hogy a számszerűség tekintetében talán nem is, de a könyvanyag belső értéke szempontjából ugyanilyen, vagy még rosszabb sorsa lesz a központi tudományos könyvtárnak is. Az évek során át példátlan gonddal és rendszerességgel összegyűjtött könyvanyag tíz év múlva már nagyrészt csak tudománytörténeti jelentőséggel fog bírni és az aktuális problémákkal foglalkozó kutatók minden útbaigagazítás nélkül maradnak. Ahhoz, hogy a magyar és nemzetközi viszonylatban nehéz munkával kiverekedett helyzetet a könyvtár továbbra is megtarthassa, figyelembe véve a mai könyvtermelési viszonyokat, legalább 50 százalékkal nagyobb dotációra volna szükség, mint öt esztendővel ezelőtt. Ezzel szemben ma az akkori dotációnak mindössze 42 százaléka, a tényleges szükségletnek pedig 28 százaléka áll rendelkezésre. Igaza van tehát Enyvvárinak akkor, amikor megállapítja, hogy ilyen körülmények között komoly könyvtárpolitikát csinálni és hasznavehető könyvtárat fenntartani lehetetlenség. Az évek óta tartó költségelvonás a Fővárosi Könyvtárat létalapjaiban támadta meg és az a munka, amelyet még Szabó Ervin kezdett meg és azóta az utódok folytattak, kockán forog. Ez az egyik — szomorú — érdekessége a Fővárosi Könyvtár legújabb évkönyvének. Hogy itten sürgős orvoslás szükséges, az ma már nem lehet kétséges. Hiszen ha annak idején nem sajnált a főváros másfélmillió pengőt, hogy a mai hatalmas és impozáns épületet megszerezze könyvtára számára, akkor most sem lehet szűkmarkú, amikor ennek a könyvtárnak további fejlődéséről és az eddigi eredmények biztosításáról van szó. Márpedig az 1931. évi zárszámadásból kiderül, hogy míg könyvbeszerzésre 111.000 pengőt fordíthattak mindössze, a személyzeti kiadások 377.000 pengőt tettek ki. Mindenki tudja saját tapasztalatából, hogy a Fővárosi Könyvtár alkalmazottai mennyire túl vannak terhelve munkával és ennek ellenére milyen szolgálatkész és hozzáértő módon állnak a látogatók rendelkezésére, tehát nyilvánvaló, hogy ezt az aránytalanságot nem a személyzeti kiadások csökkentésével, hanem a könyvbeszerzési dotáció megfelelő emelésével lehet megszüntetni. Érdekes az az összeállítás is, amely a könyvtár kölcsönzőinek foglalkozási statisztikáját állítja össze egy esztendő során. Kiderül ebből, hogy a látogatók legnagyobb csoportja főiskolai hallgató, ami annál is érdekesebb, mert hiszen ezek számára ott van az Egyetemi Könyvtár, illetőleg az egyéb főiskolák könyvtárai is. Számszerinti sorrendben következnek ezután: középiskolai tanulók, szakiskolai és polgári iskolai tanulók, köztisztviselők, háztartásbeliek, magántisztviselők és munkások. A többi foglalkozási ág már csak ezer alatti számmal van képviselve. Nyolc nap keresztmetszete Figyelemreméltó kísérletet végzett a fiókkönyvtárak központjának vezetője, Drescher Pál dr. A könyvtár tizenegy fiókjának nyolc napi forgalmát dolgozza fel igen részletesen, köteles tartózkodásból az olvasók neve nélkül, csupán foglalkozásuk tüzetes megjelölésével. Négy egymásután következő februári és négy márciusi napon vezettetett statisztikát a tizenegy könyvtárban történt kölcsönzésekről és a megvizsgált nyolc nap alatt pontosan 4793 kölcsönző adatait dolgozza fel. Ennek a részletes statisztikának pontos ismertetése messze túlhaladná egy újságcikk kereteit, néhány kirívóbb érdekességii adat azonban mégis idekívánkozik. Különösen az, amely megmutatja, hogy 11.037 magyarnyelvű szépirodalmi könyvet kölcsönöztek ki, az egyéb nyelveken olvasott szépirodalmi munkák pedig ilyen módon oszlanak meg: német 1104, angol 283, francia 311, olasz 24. Az idegen nyelvű olvasók száma tehát meglehetősen alacsony. Ami pedig az ismeretterjesztő irodalmat illeti, itt 3657 a magyarnyelvű és 298 az idegennyelvű kölcsönzések száma. 1931- ben 27.379 kötet 1932- ben 20.503 „ 1933 ban 17.405 “ 1934-ben 14.760 “ WIAG Klfb Hírlap Ami nem található a könyvtárban Áttérve már most név szerint azokra a könyvekre, amelyeket a könyvtárak látogatói kikölcsönöztek, az erről szóló adatokat meglehetős fenntartással kell fogadnunk. Mindentől eltekintve azért is, mert hiszen a dolog természeténél fogva az olvasó csak olyan könyvet tud kikölcsönözni a könyvtárból, amely ott megtalálható. Drescher dr. beszámolójából azonban kiderül, hogy a beszerzések terén olyan szempontok is érvényesülnek, amelyeket régebbi időkben szerett a Fővárosi Könyvtártól távoltartani. Mert azt még csak bizonyos határig meg lehet értenünk, hogy az egyik mozi útján is népszerűsített külföldi regényt a könyvtár azért nem szerezte be, mert a fordítás gyenge, másrészt pedig a belőle áradó „kihívó és gyűlölködő formában jelentkező faji szellem alkalmas arra, hogy éles ellenszenvet váltson ki a legjobbhiszemű olvasókból is és faji ellentétek szítása nem lehet közfeladat“, viszont azonban egyáltalában nem értjük, hogy könyvtári beszámoló keretében hogyan lehet helye ilyesfajta és nyilvánvalóan kétségbevonható megállapításoknak. „Ugyanez az álláspontja a könyvtárnak hasonló szellemű (már t. i. az előbb említett könyvhöz hasonló szellemű) egyéb ilyen könyvekkel szemben is, melyeket a reklámlárma, a modern irodalom legjava értékeinek hirdet. Az Ehrenburgok, Josef Rothok, Glaeserek, Kösnerek, Pitigrillik, Dekobrák és Aldridgek könyveinek terjesztése a köz szempontjából nem lehet kívánatos.“ Néhány sorral lejjebb pedig ezt olvassuk: „A riportregényt is, mely magasabb művészi célok híján a modern nagyvárosi élet Bábelébe vezet, a legnagyobb óvatossággal kezeli a könyvtár. A harmadik birodalom jóízlésére és egészséges erkölcsi érzékére vall, hogy ennek az irodalomnak egyik legjellegzetesebb darabját, Erich Kästner minden ízlésbeli és morális gátlástól ment Fábiánját elkoboztatta. Mi sem természetesebb, minthogy ezt a könyvet sietve s botrányosan lefordították magyarra is és teljes erővel terjesztik. Könyvtárunk érthetőkép óvakodik tőle.. Alfred Döbin, Georg Fink, Hans Fallada (s előbb még Remarque) írásművei már csak erős irányzatosságuknál fogva is alig nevezhetők szépirodalomnak. Zsurnalisztika ez csak, ijesztően híján minden komponálni tudásnak és képzeleterőnek. Hangsúlyozva, hogy mindenkinek egyéni véleményalkotását a legteljesebb mértékben tiszteletben tartjuk, nem tudjuk, célja lehet-e a Fővárosi Könyvtár Évkönyének az, hogy meglehetősen egyoldalú esztétikai, kritikai méltatásokat közöljön, méghozzá olyanokat, amelyek merőben szembenállanak az egész világ kulturális közvéleményével. Másrészt pedig nagyon meggondolandónak tartunk olyasféle megjelöléseket, mint „Ehrenburgok, Küstnerek, Dekebrák“, mert nem tudunk elképzelni nagyobb távolságot, mint amely például ezt a három írót felfogásban, tárgyaik feldolgozásban egymástól elválasztja. Végül pedig, ami Falladat illeti: ez a munka könyvben (és filmen) világszerte, Németországot is beleértve, a legutóbbi évek egyik legnagyobb sikere volt Az idézeteket még sokáig lehetne folytatnunk. Nem tesszük, mert nem lehet célunk, az ellentét felesleges kiélezése. De talán szabad remélnünk, hogy a könyvtári évkönyv elkövetkező kötetei ismét visszatérnek ahhoz a tárgyilagos hanghoz, amely a múltban legfőbb jellemvonásuk volt. , (k. L) 1935 november 3. 27 “—■ —«»·■ -n nfa«. 1 ni AZ ÁLOMISTENTŐL A HIPNOTIZŐKIG Az alvás titka az ókortól a modern altatószerekig A görög mondavilág hagyományaiban Hypnos az álom istene. Az Éj fiának mondották. A Halál istenének ikertestvére, akivel az alvilágban együtt lakik. Hatalma van nemcsak az emberek, hanem az istenek fölött is. Héra istenasszony is felkeresi és arra kéri, hogy Zeust alttassa el. Hypnost az emberek jótevőjének tartották, mert a fáradtnak üdítő pihenést, a szenvedőnek pedig megkönnyebbülést nyújtott. Hypnosnak sokféle képe volt. Hatalma Homerosrál már pusztán közelféle által is érvényesül. Későbbi költők szerint szárnyas isten, aki halkan és zajtalanul, csalogányok vagy fecskék módjára siklik el a föld színén és a tengerek tükre felett. A fáradt emberek homlokát gallyacskával érinti. meg, amelyet előzőleg Lethe, az alvilág folyójának vizébe mártott. Más áh-,rázolásban szaruból önt altató italt az embe leknek, vagy szárnyának leb hentesével,illatja el őket. A múzsák kedveltje ő, akit az álmok miatt szeretnek, amelyeket az alvó embereknek küld. Álom és halál A szakástalan, karcsú fiatalember, kinek halántéka táján apró szárnyacskák vannak és jobbkezében bőségszarut tart, ikertestvére a halál istenének. Az Éj másik fia már nem jótékony és szelíd. Kérlelhetetlen szigor jellemzi. Bármily keménynek és kegyetlennek is tartották a klasszikus görögök, akik az életet mámorosan szerették és a megsemmisüléstől remegve irtóztak — mégsem a csontváz elijesztő képében ábrázolták a halált, mint az újabb művészet. A halál istene is rendszerint ifjú. Arcán csendes komor tekintet ül, lábait keresztbetéve áll, mint az ember, aki pihen és egy megfordított fáklyát készül kioltani. Ebben az ábrázolásban a halál képzete nem ijesztő. Az ábrázolás azt a gondolatot hirdeti, hogy a halál nem más, mint egy hosszú álom. A görög képzőművészek a Krisztus előtti hatodik században ugyanazt fejezték ki, amit Alkmaion, a görög orvos és Empedokles, a filozófus tudományosan is kifejtették. Hypnos alakjából fejlődött ki a modern nyelvhasználatban közkeletű Morfeusz név. Az „álomisten“ alakja és neve azonban egy álltájában nem mondás, sőt még csak nem is görög eredetű. A Krisztus utáni első században élt Ovidius latin költő találta ki az Momistent, akinek nevét görög szóból alkotta. Morphé görögül „alakot“ jelent és Ovidius azért ruházta fel e névvel költői képzeletének szögletét, mert alakját zuslanatrólpillanatra változtatni tudja és alakjának változtatásával az álomképek röpke változását fejezi ki. Hypnos, a görög álomisten neve, ma aHipnotizőrben él tovább. Morfeuszt a latin költő álomistenének nevét, az álmotkozó méreg, a morfium örökítette meg. Morfeve, egynk alakja Fantazosz, az álom, amely számtalan változatos ábrándképpel kápráztatja az alvó lelkét. Az álom mítosza és kultusz? Hellas képzeletvilága és a latin költő mítosza elsősorban azt bizonyítja, hogy az alvást minden időben tisztelték. Tisztelték mert hasonlítótt a halálhoz, mert az alvó ember ■— „nem él“. Codázatonképpen az ember, aki életének egyharmad részét abban a másik világban fölti el, amit „az álmok világának“ nevezünk, az alvást, az álomban eltömött órákat nem tekinti „természetes“ állapotnak. Pedig minden élőlény alszik. Az emberiség régen tapasztalhatta, hogy alszik a növény, alszik az állat és alszik az ember. Régesrégen tapasztalhatta, hogy alvás nélkül nincs élet. Mégis az alvás nem az életet jelentette. Az életet biztosító állapot állandóan a halál, az elmúlás gondolatával kapcsolódott össze. Ezért az álmot nemcsak istenekben, hanem az emberekben is tisztelték. A klasszikus világban az alvó ember érinthetetlen tabu volt. Ma a „csendrendelet“ folytatja az alvó ember körül ősidők óta élő kultuszt Az alvó ember kultusza az emberi lélek ősi végtelen messzeségéből magával hozott halálfélelmén kívül más tetemekből is táplálkozott. Az álomból visszatért ember olyan területeken jár, amelyek idegenek a valóság számára. Az álom világa — az élettől idegen világ. Valószínűtlen és veszedelmes. Csodálatos és rejtélyes. Titokzatos és bűnökkel teli. Ez a világ külön magyarázókra, papokra szorul. Az emberiség egész történetét végig kísérik az álomfejtők. Táltosoktól —pszichoanaliitikusokiig. Az álmot, az alvásban eltőltött idő élményeit nem lehet magyarázat nélkül elviselni. Az emberi lélek ősi törekvése, hogy az álomvilág élményeit összhangzásba hozza a valósággal." Az élet „élettelen“ része — élni kíván. Az életkívánság, az álom halálában eltöltött életszakasz — életté kívánkozik. Ezt szolgálták és ezt szolgálják — az álomfejtők. Az alvás hasonlatossága a halálhoz, az álom és a halál kapcsolata a gondolatban, váltotta ki azt a hitet, hogy az ember álma nem felsőbb hatalmakkal találkozik. A mindig élni akaró emberi kívánság és a halál gondolatának közelsége valószínűleg az álomban ébresztették az emberekben az első hitet és öröklétről, sőt — talán a hitről is. Az élet — álom, az álom — élet Az ébrenlét és alvás két szakaszát valóságos küzdelem jellemzi az emberi lélekben. Az ébrenlét fél az alvástól, amely a halálhoz hasonlít. Az álom fél az ébrenléttől, amely nehezen viseli el az álomvilág fantáziáit. Az ébrenlét harcba kerül az álommal, amely megfosztja az öntudattól, az emberi gondolatok kritikájától, tisztaságától és józanságától, a valóságtól, amelyben az ember él. Az álom fél az ébrenléttől, amelynek világa sivár, kietlen az álomvilágához képest és szigorú kritikusa az álmodónak. .4. ember fél elaludni és az alvó ember fél felébredni. Két külön világ harca egy emberben küzd harmóniáért. Ezt a harmóniát a szellem néha egy irányban oldja meg. Vagy úgy, hogy az álom világát vállalja, a fantáziát az éjjeli és nappali álmok világát, vagy pedig úgy, hogy az álomvilágot rideg cenzúrával elutasítja, kiirtja életéből és ,a valóság világára helyezi egész lelki épületét. A költő világa"— kifejezéseiben, a formában, képeiben — az álom világa. — A tudományos álomfejtést kereső, a „pszichoanalitikus álmoskönyveket“ kutató elme a valóság nyelvére fordíttatja le az álomvilágot, így keres egyensúlyt és összhangot a már-már ellentétesnek látszó két világ az ember életében. Végzésen örök összesltlözés ez, amit az irodalomban két dráma fejezett ki. Caldeon: „Az élet álom“ és Grillparzer: „Az álom élet“