Magyar Hírlap Hétvége Melléklete, 1983
1983-01-08
helyek készleteit, a tengerfenék mangántartalékai pedig négyezerszer nagyobbak a szárazföldinél. Ugyanakkor a mélytengeri bányászat technikai-technológiai problémái a legutóbbi évekre jórészt megoldódtak, bár most is folynak a kutatások, s a szakértők ma is azon fáradoznak, hogy tovább fejlesszék a több ezer méteres mélységben heverő kincsek felszínre hozatalának módszereit. Itt azért meg kell jegyezni : a mélytengeri bányászattal kapcsolatos elképzeléseket — s magát a kutatást, az arra fordított összegeket — nagyban befolyásolja az a tény, hogy jelenleg, a világgazdasági stagnálás időszakában alaposan megcsappant a fémek iránti kereslet. Van-e értelme — teszik fel a kérdést egyes szakértők — ilyen körülmények között a hagyományosnál drágább megoldásokat nemhogy alkalmazni, de egyáltalán kidolgozni? A válasz kézenfekvő: igen. Nemcsak azért, mert a konjunkturális problémák előbbutóbb megszűnnek. Egyes számítások szerint ugyanis néhány évtized múlva — a technológia tökéletesedésével — a mélytengeri bányászat már kifizetődőbb lesz a szárazföldinél. S mindezen túl: a szárazföldi készletek végesek . .. Végül is ez utóbbi megfontolásoknak köszönhető, hogy a konjunkturális aggályokat háttérbe szorítva, az 1973-ban kezdődött harmadik tengerjogi konferencia homlokterébe, az ülésszakok vitáinak középpontjába a tengerfenék kincseinek kutatásával, kitermelésével és elosztásával kapcsolatos kérdések kerültek. Az első, 1958-as tengerjogi konferencia egyezményei még a nyílt tenger, a parti tenger, a kontinentális talapzat és a halászat, valamint a nyílt tenger élővilágának, vagyis biológiai kincseinek a megőrzéséről szóltak. Ezek a kérdések természetesen a decemberben lezárult harmadik konferencián is szerepeltek, s az új konvenció több-kevesebb módosítással újrazabályozta őket. A kontinentális talapzatot (vagyis a tengerparti államnak víz alatti, de tulajdonképpen még a „szárazföldjéhez” tartozó rézét) például korábban úgy határozták meg, hogy addig terjed, amíg a felette evő vízoszlop mélysége el nem éri a 200 hétért. Vagyis, ha a tengerfenék meredeen lejtett, az adott ország kontinentális talapzata már néhány mérföld után végetrr, míg a sekély tengerek mentén lévő orzágoké jóval beljebb ért. A kontinentális tlapzat különleges jelentősége abban van,ogy annak altalaja — közel lévén a feldnhez — az ásványi anyagok kitermelése skkal egyszerűbb, mint a mélytengeren.z új egyezménynek a kontinentális talapitra vonatkozó része most úgy rendelkezik, hogy a parti államnak kizárólagos joga van a kőolaj, a földgáz, és minden egyéb ásványkincs kitermelésére 350 mérföldes övezeten belül. Sok vita forrása volt az utóbbi években az úgynevezett gazdasági övezet kérdése is, amelyet a tengerparti államok sorra — és önkényesen — 200 mérföldre terjesztettek ki. Ezt az új egyezmény lényegében szentesítette, kimondva, hogy ezen a 200 mérföldes zónán belül a halászat a parti állam kizárólagos joga, s az itteni gazdasági tevékenységben is különleges jogai vannak. A parti állam felségvizeinek határa 12 mérföld, a békés hajózást azonban ezen az övezeten belül is minden állam számára biztosítani kell. A 12 mérföldes zónán kívül viszont a hadihajók, tengeralattjárók és repülőgépek szabad áthajózását, illetve repülését is biztosítani kell. Az egyezmény 11. fejezete tartalmazza a tengerfenéken folytatott bányászat szabályait (amelynek részleteit egyébként még ezután dolgozzák ki). Az egyezmény szerint a felségvizeken és gazdasági övezeteken kívül, a nyílt tengeren, általában 5 ezer méter mélységben található ásványkincseket „párhuzamos rendszerben” fogják kitermelni, egyrészt az iparilag legfejlettebb, a mélytengeri bányászat technológiájával már ma rendelkező országok (az Egyesült Államok, az NSZK, Franciaország, Nagy-Britannia, Japán) magánvállalatai, másrészt az ENSZ nemzetek fölötti vállalata, az „Enterprise.” Mindezt az ENSZ 36 tagországának képviselőiből álló Tengerfenék Hatóság felügyeletével és szabályozásával. Ez a szabályozás meglehetősen szigorú megkötéseket, feltételeket szab az említett országok magánvállalatainak. Nemcsak a kitermelési kvótákat írja elő, hanem különböző, díjakat, adókat, ugyanakkor kötelezővé teszi a technológiának az Enterprise számára történő átadását. A lefölözött jövedelmek és a kitermelt ércek egy „köteles” része abba a különleges alapba kerülne, ahol az újraelosztásból a hátrányos helyzetben lévő — szegény, fejlődő, vagy tengerparttal nem rendelkező — országok is részesülnek. Mindez nem tetszik viszont azoknak az államoknak — s itt elsősorban az Egyesült Államokról van szó — amelyek szeme előtt a tengerfenék ásványkincseinek a piacgazdaság által „szabályozott” (magyarán senki által nem ellenőrzött) kiaknázása lebeg. Az, hogy az ENSZ harmadik tengerjogi konferenciája közel tíz évig húzódott, elősorban a szabad konkurencia zászlaját magasba emelő Egyesült Államoknak volt köszönhető. A washingtoni küldöttség a legutóbbi években szabályszerűen hátráltatta a tárgyalásokat. A szándék nyilvánvaló volt: az USA egyszerűen nem akart beletörődni, hogy osztoznia kell „az emberiség közös örökségén”. A tárgyalások végső szakaszára végeredményben két olyan pólus alakult ki, amely tulajdonképpen megegyezett az új nemzetközi gazdasági rendről folyó Észak—Dél párbeszéd részvevőivel: az egyik oldalon álltak az „örökség” rájuk eső részéhez ragaszkodó fejlődő országok, a másikon a legfejlettebb technológiával rendelkező, önmagukat a kutatásban és feltárásban „úttörőknek” is nevező tőkés országok. (A konferencia témáinak széles köre természetesen más érdekellentétek, érdekcsoportosulások kialakulását is eredményezte, az alapvető konfliktus azonban a fejlődők és a legfejlettebbek között húzódott.) S bár a „kettős kiaknázás” annak idején amerikai javaslat volt (Kissinger exkülügyminiszter nevéhez fűződött), Washington, s néhány szövetségese a konferencia utolsó ülésszakain mégis ezt a pontot támadta leghevesebben. A fejlődők annak idején ahhoz ragaszkodtak, hogy a Tengerfenék Hatóság önállóan, a magánvállalatok kizárásával végezze a kutatást, és majdan a kitermelést. A fejlődő országok részéről történt tehát engedmény, amikor elfogadták a „kettős kiaknázást”. Az „úttörők” azonban sokallták a magánvállalatok részéről vállalandó, fentebb már említett kötelezettségeket. Így december 10-én az Egyesült Államok mellett Japán, Nagy-Britannia és az NSZK is megtagadta az egyezmény aláírását. Több mint 130 ország — köztük hazánk is — viszont aláírta a konvenciót, amely akkor lép életbe, ha legkevesebb hatvan ország törvényhozása ratifikálja, azaz magára nézve kötelezőnek, törvényerejűnek ismeri el. Az aláírók nagy számából következik, hogy a 60 ratifikálás meglesz. Az Egyesült Államok és néhány szövetségesének magatartása viszont azt sugallja: a Montego Bay-i aláírás ellenére a tengeri megegyezés hajója még mindig nem érkezett igazán révbe. Arató Gábor ár- és halászháborúk szünetében Csend a kormuzi szorosban