Magyar Hírlap, 1970. január (3. évfolyam, 1-31. szám)

1970-01-14 / 14. szám

(ÍV) 2 . KUITORA VILAGGAZDASAG MIrGYIJR HIRLAPS 1970. JANUAR 14. SZERDA_________________ Hangversenyen, kiállításon, rádióban Hans Pischner csembalóestje 1 Francois —-----------------------------------—1 Couperin művészete köré fonódott Hans Pischner műsora. Az NDK-ból érkezett vendég­­művész, aki 1966-ban már Budapesten is bemutatkozott, neves mestere hangszeré­nek. Pischner professzor sokoldalúan kép­zett muzsikus, ismert zenetudós, zenei közéleti személyiség, jelenleg a berlini Staatsoper intendánsa. Címeinek megje­lölése nagyon is hozzátartozik a koncerti beszámolóhoz: játékát mindenekelőtt ze­netörténeti körültekintés, tudatos megfon­toltság jellemezte. Valójában maga a mű­sor is ilyen koncepcióról vallott: az elő­adott darabok, egy teljes szvit és több különálló szivűttétel más-más oldalról vil­lantotta fel Couperin művészetét. A csembalózene egyik legnagyobb mesteré­nek költészetét, fölényes szellemét, ábrá­zoló képességét nagy technikai­­virtuozi­tással, villódzóan keltette életre Hans Pischner, s ha olykor-olykor szívesen fo­gadtunk volna is pregnánsabb ritmikát, valamivel gálánsabb hajlékonyságot, já­tékának ornamentikája, változatos szí­nessége sok meglepetést tartogatott A Couperin-darabok között megszólal­tatott két mestermű, Händel d-moll szvitje és Bach III. g-moll angol szvitje is nagy mesterségbeli tudásról, a hang­szer és a művek fölényes ismeretéről ta­núskodott. Bartók apró zongoradarabjai­nak, csembalóra ültetése kitűnő ötletnek bizonyult:­a megvalósítás — például a cimbalom, vagy a duda hangjának fel­idézése — tovább fokozta a hangszer színskálájának gazdagságát . ah A Rádiózenekar | A Rádiózenekar va- Mozart-matinéja I sárnap délelőtti Mo­------------------------1­zart-matinéján három népszerű remekművet szólaltatott meg a Svájcban élő magyar karmester, Gérecz Árpád. Vállalkozását dicséri a bátorság: éppen olyan művekkel mutatkozott be hazájában, amelyeket gyakran hallha­tunk a legnagyobb mesterektől, sőt e há­rom művet úgy válogatta össze, hogy a tragikum, a kiegyensúlyozottság és a bol­dogság mozarti sugárzását egyaránt tol­mácsolhassa. Ha a műsor láttán (a korai, úgynevezett kis g-moll szimfónia, az A- dúr hegedűverseny és az Esz-dúr szim­fónia szerepelt a programon) a karmester merészségének adóztunk tisztelettel, a hangverseny hallatán a teljesítménynek kellett tapsolnunk. Gérecz Árpád és a Rádiózenekar igazi Mozar­t-zenét keltett életre: spontán, felszabadult, áradó mu­zsikálásuk a zenekar és karmester egy­másra találásáról is tanúskodott. S meny­nyi színt talált a dirigens a szimfóniák megszólaltatásához, amilyen biztosan for­mált, amennyire tartózkodott minden modorosságtól, külső hatástól, olyan szép­séggel csendült fel a hegedűverseny is. Kovács Dénes művészetéhez talán min­dig Mozart interpretálása állt a legköze­lebb, most is különös varázzsal oldódott fel ebben a csodálatos szárnyalásban. Mintha minden gesztus magától értetőd­nék, mintha minden hang természetesen következnék az előzőből, olyan problé­mában, egyensúllyal és érzelmi kitárul­kozással sugárzott Kovács Dénes hegedü­­lése. Zenei felfogását híven követte a karmester, ezért élvezhetett a Zeneaka­démia tombolva ünneplő közönsége ilyen szép ! Feuer Mária Kaján Gyula kiállítása ! A kiállítás, ame­--------------------------------­­lyet dr. Pogány Ö. Gábor főigazgató rendezett — a Ma­gyar Nemzeti Galériában —,­­tíz év ter­mését mutatja be. Ez a kiállítás mintegy bővített önélet­rajz, amelyet a képek (krétarajzok, pasz­­tellek, fametszetek) nyelvén beszél el, egyszersmind vallomás is munkálkodása helyszíneiről, az emberekről, akikkel a sors összehozta, s arról a szellemi fejlő­désről, amit az Alfölddel való találkozás, majd pedig a dunaújvárosi nagyipari góc­pont megismerése jelentett a számára. A kezdeti anyag Mednyánszky, majd Koszta festészetének hatásáról árulkodik. Az emberek és a tanyasi házak szűksza­vúan ábrázolt tömegei, a feketék és a fehérek éles ellentétben ragyognak. Ké­sőbb felbontja ezt a belső drámaisá­gtól feszülő nyugalmat, és a vonalak vezeté­sében is Van Gogh-os izgalom jelentke­zik, ami a jóval később keletkezett Széchenyi-sorozatot is áthatja. Ezt köve­tően azonban bizonyos lehiggadást, sőt klasszikus példaképekhez való közelítést tapasztalunk. Rajzai rendkívül szűksza­vúak és takarékosak a színek kezelésé­vel is. Az ipari témakör és a szimbolikus Du­­naúj­város-sorozat merőben új feladatok elé állítják a paraszti témákhoz szokott művészt. Kezdetben nehezen is birkózik meg vele, és görcsössé válik. 1968-ban azonban visszatér a korai témákhoz és a Komor variációk ismét kötetlenebb elő­­adásmódot mutat Kaják­ világa szigorúan körülhatárolt egyes motívumokban nyilvánul meg. A többalakos kompozíció, az egymással ösz­­szekomponált sorozatok mintha­­távol ál­lanának egyéniségétől. Konok és követke­zetes művész, aki e tíz év munkájának változatossága mellett is mindig világo­san felismerhető önmaga maradt. Igaz, egyetlen hangszeren játszik. De ez a hang mély, mint a Kodály szólószonátáié. Azé a Kodályé, akinek Kajári a portréját is megrajzolja és akinek ihletésére a Föl­szállott a páva sorozat készült.­ndulat , Ir­ont Mikrofon előtt a szerkesztő I dj sorozatot ---------------------------------------| harangozott be legutóbb Békés Tamás, az irodalmi osztály munkatársa: hetente egyszer, va­sárnap délután a rádió irodalmi szerkesz­tői maguk állnak a mikrofon elé, hogy véleményüket egy-egy frissen megjelent könyvről, vagy azzal kapcsolatos művé­szi-esztétikai problémáról elmondják. Bé­kés bevezetőjében kiemelte azt a tényt, hogy e sorozatban a kritikusok a maguk személyes véleményét mondják el. Akár­milyen furcsán hangzik is, ez bizonyos­­ értelemben újdonság a rádióban. Hosszú éveken át ugyanis némi bizony­talanság mutatkozott a tekintetben, hogy vajon kinek a nevében is beszél a kriti­kus a mikrofon előtt, ha véleményt mond vagy bírál. A zavart az okozta, hogy hír­­szolgáltató és információs tevékenységé­ben a rádió kétségen kívül úgy lép fel, mint központi intézmény, mint afféle hi­vatalos orgánum. Ez sokáig átsugárzott a művészeti kritikai területre is. A kriti­kusok jó része úgy gondolta, hogy neki is egyfajta központi, hivatalos véleményt kell tükröznie, és ehhez képest fogalma­zott is. Igen gyakoriak voltak a mikrofon előtt az olyan kritikák, amelyek valamely katedra képzelt magaslatáról általános,és fensőbbséges ítéleteket mondtak ki. Már­pedig könnyű belátni, hogy ha van sze­mélyes műfaj, akkor a művészeti kritika az; a „végső” ítéletmondás igénye e terü­leten rendszerint általánosságokhoz, min­denki által ismert közhelyekhez vezet. És bizony a rádióban — különösen a koráb­bi esztendők során, nemegyszer találkoz­hattunk jól fésült és szépen kidolgozott , de kevés újat mondó bírálatokkal. Ezt a korábbi gyakorlatot az élet és a fejlődés már sok helyen áttörte. Nem árt azonban felfigyelni arra, hogy a rádió művészetpolitikájának egy illetékes kép­viselője még most is szükségét érezte an­nak, hogy egy induló kritikai sorozat ese­tében e jelenségre visszatérjen. És hogy nyomatékkal bejelentse: az új sorozat (mintegy a rádió kritikai munkájának új irányzata) olyan írásokat tartalmaz majd, amelyek nem egy képzelt központi ítélő­szak döntését, hanem a bíráló, a kritikus, a szerkesztő magánvéleményét tükrözik majd. Beleértve ebbe a tévedés jogát, és beleértve a vitatkozás lehetőségét is. Vita az új értelmiségről ! Hetek óta folyik -----------------------------------­ egy polémia la­punkban a „két kultúra” kérdéséről, s minthogy az új érvek érdekeltek, kinyi­tottam a készüléket szombaton délben, amikor egy kerekasztal-beszélgetésben (Az új értelmiség felfedezése) hasonló té­mát érintettek. Sükösd Mihály, készülő könyvének anyagát ismertetve, azzal kezdte, hogy természetesen itt is különb­séget kell tenni humán és műszaki érdek­lődésű ifjúság között. Gyurkó László már e percben, az első félmondatnál félbesza­kította és vitába bocsátkozott vele, el­ítélendőnek tartva a két kultúra ilyen merev elhatárolását a fiatal értelmiség esetében. Erre a vitatható érvényű meg­állapításra — amely, ismétlem, a beszél­getés első mondatában hangzott el — épült a további vita, amelybe mások is belekapcsolódtak. Nem tudni, hogy az Antal Gábor vezette kerekasztalt éppen ennek a kérdésnek megbeszélésére hív­ták-e össze. De nem is érdekes. Ebben a rádiós vitában megint csak az az ör­vendetesen újszerű, hogy szenvedélyes, egyéni vélemények csapnak benne össze. A mikrofon előtti kerekasztalok nagy része ugyanis kissé megrendezettnek hat, olyannak, amelyben a szerepek mintegy előre ki vannak osztva. Az embernek mindig az a benyomása, hogy a beszél­getők véleménye teljesen azonos, és csu­pán a forma kedvéért mondanak ellent egymásnak. Az utóbbi időben azonban mintha itt is megtört volna a jég. Tanúi voltunk (s különösen az imént említett vitavezető műsoraiban) olyan szellemi összecsapásoknak is, amelyeknél nyilván­való volt, hogy a részvevők külön véle­ményen vannak, s a maguk álláspontját szenvedélyesen védték is. És ez így jó. Ha a rádió nem vindikálja magának a jogot, hogy minden kérdésben csak a hivatalos és végső igazságot mondja ki,a vitáit élén­kebbé, műsorát jóval színesebbé teheti. Lukácsy András Reformpolitika­i akadályokkal India gazdasági jövője Az 1947 óta független India számos tár­sadalmi és gazdasági problémát oldott meg. Indira Gandhi kormányfő felismer­te, hogy nemcsak az állami beruházások, a különböző adó- és hitelkedvezmények szükségesek az ipari és mezőgazdasági termelés ösztönzéséhez, hanem a fejlet­tebb társadalmi struktúra kialakítása is egyre sürgetőbb követelmény. Mint a leg­utóbbi indiai belpolitikai események mu­tatták, a társadalmi-gazdasági reformok jelentős ellenállásba ütköznek. A növek­vő munkanélküliség, az infláció, a fizetési mérleg hiánya azonban olyan égető prob­lémák, amelyek a jobboldal erőteljes tá­madásai ellenére is kényszerítő erővel hatnak és utat nyitottak a reformok meg­valósításának. Döntő az élelem Az életszínvonal mérésének fontos ele­me az élelmezés színvonala. Ennek ala­kulását főként két tényező befolyásolja: a népesség változása és a termelés nagy­sága. Indiában a népesség évente átlag 2,4 százalékkal nő. A bruttó nemzeti ter­mék 1968—69-ben 5 százalékkal emelke­dett.­­A IV. ötéves tervben 5,5 százalékos növekedést terveznek. Még viszonylag magas termelési ütem esetén is — a nagy népszaporulat miatt — csak nagyon cse­kély lehetőség van az élelmezés színvona­lának emelésére. Ehhez persze hozzájá­rulnak a vallási dogmák is. A problémát két oldalról megközelítve lehet csak meg­oldani. Egyfelől a mezőgazdasági terme­lés emelésével, másrészt ezzel egy időben a születésszám következetes csökkentésé­vel. Hogyan lehetne emelni a mezőgazdasági termelést Indiában? Ez nagyon fontos kérdés, hiszen a lakosság többsége él a mezőgazdaságból. Bár a mezőgazdaság az indiai nemzeti jövedelemből statisztikai­lag az utóbbi néhány évben mind na­gyobb mértékben részesedik, ezt elsősor­ban az árak — és nem a termelés — emel­kedése okozza. Különösen megdrágult két alapvető élelmezési cikk: a gabona és a rizs. A mezőgazdasági árak alakulása nemcsak az infláció növekedését segíti elő. A magas árak ellátási nehézségekre is vezetnek és az ipari beruházásokra is kevesebb jut. Furcsa ellentmondás, hogy­­ mivel az agrárjövedelmek adómente­sek, a mezőgazdasági termelés növekedése esetén is stagnálnak, vagy csökkennek a kormány, adóbevételei. E probléma meg­oldása olyan nagy volumenű mezőgazda­­sági beruházást igényelne, amely stabili­zálná a termelést. Ily módon lehetne meg­szüntetni a mezőgazdasági termékek egészségtelen drágulását, és biztosítani a lakosság jobb ellátását. Ez persze hatalmas pénzügyi probléma, és megoldása hosszú ideig tartó erőfeszí­tést igényel. A jelenlegi gyakorlat az, hogy a mezőgazdaság fejlesztése érdekében In­diát 330 körzetre osztották. Nagy, átfogó feladatokat (öntözés, trágyázás, rovarirtó szerek használata) kívánnak egy-egy kör­zetben megoldani. Elhatározták, hogy a viszonylag fejlettebb vidékekre összpon­tosítják az erőfeszítéseket, mert itt köny­­nyebb elérni a termelés emelkedését. Bár szociális szempontból ez a megoldás na­gyon igazságtalannak tűnik, gazdasági vo­natkozásban In­dia számára ez az egyet­len járható út. 1960-ban kezdődött a prog­ram. Először 17 körzetben jelentek meg szak­emberek és indultak meg a beruházások. 1964 óta további körzetek korszerűsítésé­re került sor, végső soron az első lépcső­ben 50 körzet fejlesztését irányozták elő. E program gazdasági hatékonyságának biztosítása döntő feladat, ugyanakkor az egyes indiai államok között a mezőgazda­­sági termékek forgalmát kénytelen korlá­tozni. Erre azért is szükség van, hogy fel tudják mérni a reális behozatali igénye­ket. (A tavalyi jó időjárás okozta magas terméshozam lehetővé tette a korlátozá­sok enyhítését, de a rizs és a búza for­galmára most is szigorú előírások van­nak.) Önellátás gabonából A reform során fontos célkitűzés, hogy megszüntessék India függését a külföldi hitelektől. E felé az egyik legjelentősebb lépés a mezőgazdasági termékekből való önellátás lenne. Ahhoz, hogy a lakossá­got alapvető élelmiszerekkel elláthassák, évente 4,5—5 százalékkal kellene növel­ni az élelmiszer-termelést, ami egyelőre csak perspektivikus cél lehet Egyes fon­tos árukból azonban már belátható időn belül önellátó lesz India. A IV. ötéves terv során el akarják érni, hogy ne le­gyen szükség amerikai gabona importjá­ra, még a viszonylag kedvezőbb feltéte­lekkel, az úgynevezett 480-as törvény alapján érkező szállítmányokra sem Ugyancsak önellátóak akarnak lenni mű-­­ trágyából, amihez a­­ kormány 14 milliárd rúpiás (34,5 milliárd forint) beruházási programot indít Az új ötéves tervben lé­nyegében nem is kezdenek nehézipari be­ruházásokhoz, a fő hangsúly a mezőgaz­daság fejlesztésén lesz. Ha India mezőgazdasági termékekből — főleg gabonából — önellátó lenne, nemcsak a fizetési mérleg deficitje csök­kenne, hanem az infláció is mérséklődne. (A piac rendkívül érzékeny, így például a gabona és zöldség ára pár hónap alatt — a tavalyi jó termés következtében — 40—60 százalékkal csökkent, és az olajos magvak ára is az 1964—65-ös szintre esett vissza.) Az állam szerepe és tervei Az agrárkérdés megoldatlansága — a belső piac növekedésének korlátozásán keresztül — az indiai ipar fejlődésére is rányomja a bélyegét. A kormány iparpo­litikájára az jellemző, hogy a független­ség kivívása óta fokozatosan növelni igyekszik az állami szektor szerepét. Az 1948. évi „iparpolitikai nyilatkozat” az ipart három csoportra osztja:­­ Az első csoportba tartoznak az álla­mi monopóliumnak nyilvánított ága­zatok (vízi erőművek, vasutak, fegyver­gyá­rak és az atomenergia-ipar). 1950-ben álla­mosították a Reserve Bank of Indiát, majd néhány évvel később az Imperial Bankot, a légi- és biztosító társaságokat, továb­bá az aranybányákat. Az államosítás kár­talanítással történt.­­ A második kategóriába az állami il­letékességű ágazatok tartoznak, pél­dául a vas-, az acél-, a távíró- és a rádió­­ipar. Az állami illetékesség azt jelenti, hogy az állam­ irányítja ezen iparágak tervszerű fejlesztését, és e vállalatok csak 10 évig maradhatnak magántulajdonban. Eredetileg fokozatos állami tulajdon­bavé­­t­elről lett volna szó, ami azonban gya­korlatilag nem valósult meg.­­ A fogyasztási cikkeket termelő ipar­ágakat az 1948-as nyilatkozat szerint eredetileg is magántulajdonban kívánták­ hagyni. Az állami szektor térhódítását te­hát Indiában alapvetően nem a külföldi vállalatok államosításával, hanem az ál­lami beruházások arányánál,­ fokozatos növelésével valósították meg, s az 1948-as nyilatkozatban lefektetett célokat még mindig nem érték el teljesen. India külkereskedelmi mérlege tartó­san passzív. Javulás csak az utolsó két évben mutatkozik, amiben jelentős sze­repe van a szocialista országokkal folyta­tott kereskedelemnek. A jelenlegi gazdaságpolitikai koncepció, alapvető közvetlen célkitűzése a fizetési mérleg deficitjének erőteljes csökkentése. Megvalósításához az állam irányító, el­lenőrző és a struktúrát befolyásoló sze­repének növelésére van szükség. Az utób­bi időben hozott törvények, intézkedések is ezt segítik elő. India gazdaságának és gazdaságpoliti­kájának eddigi fejlődését természetesen reálisan kell értékelni. A megvalósított és tervezett reformok még nem biztosítják a lakosság életszínvonalának kielégítő emel­kedését, a fizetési mérleghiány megszűné­sét. Az Indira Gandhi által vezetett re­formpolitika azonban lehetőséget nyújt arra, hogy ez az ország, amely súlyosan elmaradott, félfeudális gazdasági rend­szert­­örökölt az angol gyarmatosítóktól, belátható időn belül elfogadható életszín­vonalat tudjon biztosítani az egész lakos­ság számára. I. P. • • Ügetőverseny Szerda du, fél 5 órakor

Next