Magyar Hírlap, 1971. május (4. évfolyam, 120-150. szám)
1971-05-08 / 127. szám
Mirina Whimp Holdbéli tájékozatlanságunk ,,Aligha kétlem, hogy ha a távoli jövőben világtörténelmet írnak, s olyan évszámról, mint 1066 már nem is tesznek említést, az 1957-es és 1961-es évszámot még mindig számon fogják tartani.” Az angol rádió népszerű csillagászati adásában hangzott el ez a kijelentés Patrick Moore ajkáról, s arra célzott, hogy az angol történelem irányát megfordító 1066- os normann hódítás (olyan közismert évszám az angol történelemben, mint mondjuk nálunk az 1526-os mohácsi vész) már provinciális jellegűvé válik és feledésbe merül, de az első szputnyik felbocsátásának és Gagarin úttörő űrrepülésének évére még mindig emlékezni fognak, mint az űrkorszak hajnalát bevezető eseményekre. Az űrkorszak hajnalán élünk. Ma egy átlag újságolvasó és tévénéző többet tud a holdról, mint száz évvel , ezelőtt a legnagyobb csillagászok." Bizonyos szempontból azonban ezt a kifejezést csúfondárosan visszájára is fordíthatjuk: maegy átlagember, sőt művelt ember kevesebbet tud a holdról, mint egy évszázaddal ezelőtt egy egyszerű pásztor vagy földműves. E meghökkentő kijelentés megmagyarázását kérdéssel kezdjük: szoktunk mi egyáltalán a holdra nézni, számon tartjuk mi annak mozgását, fázisváltozásait? Feleletül íme,néhány példa: Pár éve egy televíziós fizikai vetélkedőn a különben imponáló tudású versenyző a hold havonta ismétlődő fázisváltozásait a föld rávetődő árnyékával magyarázta — tehát összekeverte a meglehetősen ritka holdfogyatkozással. Vagy mindnyájan emlékszünk még a népszerű Belphegor-sorozatra. A történet szerint a múzeum pincéjébe minden éjféli órán ugyanúgy világít be a hold — ami bizony lehetetlenség. De legtöbbünkben él az a helytelenül leegyszerűsített szemlélet, hogy a nap a nappali, a hold pedig az éjszakai égbolthoz tartozik, és estereggel szépen, őrségváltásszerűen átadják az ügyeletet egymásnak. Holott ez a helyzet általában csak havonta egyszer, holdtölte alkalmával fordul elő. Ilyenkor a hold valóban körülbelül akkor kel, amikor a nap nyugszik, de a következő napokon az „éjszakai vándor” már rendre majdnem egy-egy órát késik, hogy két hét múlva, újholdkor, a nappal együtt keljen és nyugodjon. Ilyenkor tehát együtt vannak a nappali égen. A hold azonban továbbra is következetesen késik, s újabb két hét múlva kezdődik minden elölről. Bizony, kevesen vették észre ezt a balfogást a Belphegorban, amint kevés ember számára rontotta el egy tévéjáték hitelességét a főhős „Mindig” válasza arra a kérdésre, hogy ide mindig bevilágít a hold? A természettel nagyobb közösségben élő parasztember számára a holdnak ez a járása magától értetődő. Éppen ezért mosolyogni kell azon, hogy napjainkban, amikor országszerte folyik a mezőgazdasági területeknek holdról hektárra való átszámítása, sajtóban, filmben így magyarázzák a régi mértékegység nevének eredetét: akkora terület, amelyet holdnyugtától holdkeltéig egy igával fel lehet szántani. Melyik földműves osztaná be olyan ostobán az idejét, hogy mindennap egy órával később kezdje, s hol nappal, hol éjjel végezze a szántást? A hold területmértéknek semmi köze az égitesthez. Honnan ered? A történeti-etimológiai szótár nemrég megjelent második kötetében olvashatjuk, hogy nyelvemlékeink megőriztek egy „holdá”, „hódé” határozószót ilyen jelentéssel: „másnapra, holnap”. Holdá kelve , másnapra kelve. A nyelvészek ennek alapján feltételezik, hogy volt valamikor egy „reggel, hajnal” jelentésű hold főnevünk, ebből alakult ki jelentésváltozással a területmérték: akkora darab föld, amit reggel munkába állva egy nap alatt egy igával fel lehet szántani. Ilyen jelentésfejlődésre számos nyelvben találunk analógiát, hiszen a területmértékek általában a földművelés fogalomkörében alakultak ki. A reggel jelentésű német der Morgen is szolgált régen reggeltől-estig felszántható földterület jelölésére, a középlatin pedig ugyanilyen értelemben használta a dies (nappal) szót. Végül a holdbéli tájékozatlanságra említsünk meg egy külföldi példát. A második holdra szállás amerikai közvetítésének kommentátora megjegyezte: „Most még hajnal van a holdon, de rövidesen mindent jobban láthatunk, ha a nap feljebb emelkedik.” Ezt bizony várhatták volna a nézők. A hold egy tengely körüli forgásához — tehát egy holdbéli naphoz — annyi idő kell, mint föld körüli keringéséhez. Vagyis majdnem egy hónap. Következésképpen ott még 24 óra alatt sem emelkedik számottevően a nap, és pár óra alatt semmit sem javul a világítás. Ovidius az Átváltozásokban úgy jellemzi az embert, hogy az istenség a görnyedten földre tekintő állatokkal ellentétben „átható szemet és egyenes tartást adott neki, hogy nézze az eget”. Nos, ne csak könyvből tanuljuk a csillagokat. Nézzük is néha őket. „A természettudományok korában élünk, s rég elmúlt az az idő, amikor komoly matematikai felkészültség és drága laboratóriumok nélkül is tudott valaki e téren eredményeket elérni. Talán a csillagászat maradt az egyetlen természettudományos terület, ahol kitartó amatőrök még ma is komoly sikerekre számíthatnak” — jelentette ki a fent idézett Patrick Moore abból az alkalomból, amikor az eget vadászó George Alcock brit amatőr csillagász 1967-ben és 1968-ban egymás után két jelentős novát fedezett fel az égen. Kelecsényi Gábor Röviden beszámolt a Magyar Hírlap a dunaalmási Csokonaiemlékszoba megnyitási ünnepségéről, de utólag az az érzésünk, hogy az esemény többet érdemel pár soros kommünikénél. Mert nemcsak egyszeri, futólagos ünnepi alkalomról van szó, hanem egy 1700 lakosú kisközség meszszebbi múltra visszanyúló, példamutatóan eleven életet élő — és távolabbi környékre is kisugárzó —Csokonai-kultuszáról, tágabb élktilmelésben: irodalom-és költészetszeretetéről. És tegyük mindjárt hozzá: e tiszteletreméltó kultusz felszításában és ébrentartásában kimagasló érdeme van a falu lelkes, fáradhatatlan, agilis orvosának, dr. Ferenczy Miklósnak. Az előzmények ismeretesek az irodalomtörténetből. Az 1797-ben Komáromban időző Csokonai Vitéz Mihály vándorpoéta beleszeret a viruló szépségű hajadonba, Vajda Juliannába, aki egy helybeli gazdag gabonakereskedő leánya. A szerelem kölcsönös, ám a szülők nem jó szemmel nézik lányuk vonzalmát a kétes egzisztenciájú garabonciás diákhoz, s Csokonaiátmeneti távollétében elidegenítik tőle lányukat, s férjhez kényszerítik a saját vőjelöltjükhöz, Lévai István, ugyancsak jómódú dunaalmási fakereskedőhöz. Ám a fáma és a mindmáig élő szájhagyomány úgy tudja, hogy a kislia és a vagyoni érdekek „tyrann törvényének” meghódoló szerelmese, a versekben Lillának nevezett Lévainé még a szakítása után is találkoztak egymással, mégpedig a dunaalmásiak hite szerint ott helyben. Az időpont 1802. Csokonai ekkor ismét megfordult Komáromban, Kleist-fordításkötetének kinyomatása ügyében. A találkozásnak irodalmi emléke is van, amely az új Csokonai-szoba fotókópiái között is fellelhető. Ez egy kis, rózsaszín selyemkötésű könyvecske — jelenleg a Széchényi Könyvtár tulajdona — címe: „A szépség ereje a’ bajnoki szí Lilla nem halt meg venn” (egy lakodalmas „alkalmatosságra írt” 45 strófás költemény); szerzője Csokonai. Vajda Júliásnak szóló saját kezű dedikációja: „Elfelejthetetlen Angyalom — Vedd ezt a’ kis Könyvet azzal a’ Szívvel, a’milyennel ajánlom, ’s emlékezz meg írójáról, a’ki miattad siet a’ halálhoz, a’kit Te hidegebben fogadsz, mint sem érdemelné. Élj vígan! — Csokonai." De az talán nem is fontos, hogy vajon Csokonai a messzi múltban a maga fizikai valóságában megfordult-e Dunaalmáson. Sokkal lényegesebb az, hogy ma nagyon is otthon van ebben a kies fekvésű, Duna-parti falucskában. Lilla egykori lakhelye ma Csokonai Művelődési Ház. Ebben nyílt meg most az emlékszoba. A szomszédos parkban már hat éve felállították a költő süttői márványból faragott mellszobrát, s az ő nevét viseli a helybeli általános iskola is. S ez a benőséges Csokonai-kultusz messze túl is terjed a kis falu szűk határain. Ezt bizonyítja, hogy az avatási ünnepen megjelentek a járás és Komárom megye kulturális életének vezetői, a színvonalas műsorban közreműködtek a helyi szereplőkön kívül a tatai bányászszínpad s a tatai szimfonikusok tagjai is, valamint az Almásfüzitői Timföldgyár zenekara. Szombathelyről zarándokolt ide Káldi János neves költő, hogy személyesen találkozzék dunaalmási olvasóival... Persze, ez az imponáló Csokonai-kultusz nem egészen újkeletű, hanem a messzi múltba nyúló gyökerei vannak. Maga Lilla ápolta már annak idején, híven megőrizvén első szerelme emlékeit: Csokonai gyűrűjét, búcsútévelét, a Lilla-dalok posztumusz kötetét, Dombay Márton Csokonai-életrajzát. Mindezekről fotokópiás megemlékezések tanúskodnak a gyűjteményben. Déván egy igen érdekes eredeti feljegyzés is a református eklézsia ódon anyakönyvében. Lilla második házassága itt így van bejegyezve: „1844. április 17-én Nagytiszteletű Végh Mihály úr Mocsi lelkipásztor és a komáromi Egyház Megye Esperese, Esztergom és Komárom Megyebeli dispensatiok mellett összeeskedtetett Néhai almási Lakos Nztes Lévai István úr özvegyével Nemes Vajda Juliánna asszonysággal, Néhai Vitéz Csokonai Mihály Lillájával.” — Bizonyára példa nélkül való az egyházi anyai könyvvezetés történetében, hogy a házassági bejegyzések rovatában a hajdani kikosarazott kérő neve is megemlíttessék. De nemcsak itt találkozhatunk a legendás „Lilla” névvel, hanem az egykori múzsa sírkövén is. Dunaalmás dombtetőn elterülő hangulatos temetőjében egy hatalmas ciprusfa tövében, szépen gondozott, fekete vasrácsos sírban, első férje mellett nyugszik Vajda Júlia. Az ünnepség közönsége virágcsokros kegyelettel áldozott itt a legszebb magyar szerelmes költemények ihletője emlékének. Meghatottan olvastuk a vörösmárvány sírkő feliratát: „LILLA áldott hamvainak férje Végh Mihály esperes. Élt 78 éveket. Meghalt febr. 15. 1855. Béke hamvainak!" S úgy éreztük, hogy a sírfelirat nem egészen pontos. Az almási sírhant alatt egy sokat szenvedett, elfáradt, törődött öregasszonynak, Végh Mihályné református esperesnének a tetemei nyugosznak. De „Lilla” nem halt meg. Egy ragyás képű, mélázó tekintetű, iskolájából kicsapott hajdani tógátus diák költészetében s az utókor kegyeletes emlékezetében, öreg és ifjú szívekben örökké él! Kunszery Gyula : hétvége ______________________________________________1971.májusi,szombat 111. A Mintarajz Tanodától a Képzőművészeti Főiskoláig „A főiskola eszméje Eötvös József költőtől, írótól, a nagy magyar állambölcselőtől és közoktatásügyi minisztertől eredt, de közbejött halála megakadályozta a kivitelben. Utóda Pauler Tivadar közoktatási miniszter alapította meg 1871-ben, M. Kir. Orsz. Mintarajz Tanoda és Rajztanárképezde címen. Pár évvel később a M. Kir. Orsz. Mintarajziskola és Rajztanárképző nevet nyerte. Első igazgatója Keleti Gusztáv »akadémiai képiró« lett." Ezekkel a mondatokkal kezdi a hajdani mintarajziskola — a mai Magyar Képzőművészeti Főiskola — 1894—95. tanévi évkönyve az intézmény történetének ismertetését. Majd így folytatja: „Az intézet célja és feladata a jelenkor igényeinek és az ország szükségeinek megfelelő rajztanárok szakszerű kiképzése, valamint tehetséges ifjaknak, kik a képzőművészetek valamely ágára, különösen pedig festészetre vagy szobrászatra szánják magukat, a hivatásukhoz szükséges ismeretek alapos megszerzésére alkalmat nyújtani.” A művészeti közízlésért Valóban Eötvös József, a kötelező iskolázást kimondó népiskolai törvény, a középiskolák fejlesztését és a közoktatás egyéb alapjait lerakó zseniális művelődéspolitikus ismerte fel, hogy művelt magyar polgári réteg kinevelése, művészeti közízlés kifejlesztése csak úgy lehetséges, ha rajztanárok tanítják meg az embereket a művészi szépre és a közösség, a lakosság képzett művészek alkotásaival díszíti középületeit, otthonát. Aki azelőtt festő, szobrász akart lenni, külföldre kellett annak menni. A legjobbak: Munkácsy, Madarász Viktor, Székely Bertalan, Lotz, Benczúr meg a többiek mind német, francia, osztrák főiskolákon tanultak és magyar képzőművészeti élet hiányában életük nagy részét külföldön is töltötték. Ezért küldte Eötvös a 60-as évek végén Keleti Gusztávot tekintélyes ösztöndíjjal külföldre, hogy tanulmányozza a nyugati művészeti gócpontok főiskolai tanítási módszereit. Ezért bízta meg aztán Pauler a két év után hazatért Keletit a Mintarajz Tanoda megszervezésével. Az intézet 1871 októberében, egy azóta lebontott Rumbach utcai házban bérelt néhány helyiségben nyílt meg, mígnem a miniszteri székben Paulert követő Trefort Ágost, Eötvös benső barátja és eszmetársa gondoskodásából 1876-ban, Rauscher Lajos tervei szerint, az akkori Sugár út 71. szám alatt, a mai Népköztársaság útján, felépült a szép neoreneszánsz palota. Homlokzatát Székely Bertalan a vakolt falsík díszítésére alkalmas kikarcolt sgraffito eljárással díszítette, finom színezéssel, aranyozással. A korabeli lapok tudósításai szerint csodájára jártak a pestiek, a fővárosban járt vidékiek is mind elzarándokoltak az új palotához. De a művész hajlamú fiatalság érdeklődése is nagy volt, úgyhogy a mintarajziskola már megnyitásakor szűknek bizonyult, az eleinte tágasnak tűnő Sugár úti palotában alig-alig fért el. Pár év múlva meg is kezdték építeni a közeli Epres-kertben a festészeti és szobrászati mesterképző műtermeket, amelyek 1882-ben szerves részei lettek az új intézménynek, s máig is hozzá tartoznak. Időközben a Sugár úti palota közvetlen szomszédságában, Láng Adolf tervei szerint megépült az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat impozáns kiállítóháza, a Műcsarnok. Amikor pedig 1896- ban, a Városligetben elkészült az új Műcsarnok, a régit a mintarajziskolához csatolták, és a szaporodó új tanszékeket helyezték el benne. A rajztanárképzés időtartama eleinte három, később négy év volt. A művésznövendékek tanfolyamát nem kötötték az évek számához, amennyiben azonban valamely művésznövendék három évnél tovább akarta látogatni az intézetet, a tanári kar határozatát kellett hozzá kérnie. Az első években a következő volt a tanterv: alakrajz és festés, ékítményes rajz és festés (ornamentika), építészet, műhelyi rajzolás, ipari vagy építészeti tárgyak kivitelének alapjául, vízfestészet (kizárólag nők részére!!!), mintázás rajztanárjelölteknek és szobrásznövendékeknek, geometria, festészeti boncalaktan, művészettörténet, nevelés és oktatástan rajztanárjelölteknek, magyar nyelv és irodalom. Az első mesterek Keleti Gusztáv, Székely Bertalan, Schulek Frigyes (építészet, ábrázoló mértan, távlattan), Izsó Miklós, Greguss János, Plesz Pál orvostudor (bonctan) voltak. Ma már nem lehet mosoly nélkül olvasni az első tanári névsorban Háas József m. kir. honvéd főhadnagy nevét. Katonai helyszínrajzot tanított, melléktantárgyként. A tantárgyak még a század végén szaporodtak és a tanári kar Lotz Károllyal, Ebner Lajossal, Nádler Róberttel, ifj. Várdai Szilárddal, Balló Edével, Stróbl Alajossal, Neogrády Antallal és másokkal egészült ki. Az első világháborús évek után következett el az intézmény virágkora. A Tanácsköztársaság sok korszerű változtatást tervezett a fél évszázad alatt megöregedett tanterv megformálására, de nem valósíthatta meg, mert rövid uralmának nagy része éppen a nyári vakációra esett. A fordulat akkor következett be, amikor 1920-ban Lyka Károlyt nevezték ki kormánybiztosnak az intézet újjászervezésére. A magyar képzőművészet nemrég elhunyt nagy öregje — akkor még férfikora teljében — Réti Istvánnal együtt Képzőművészeti Főiskolává szervezte át a fél évszázados mintarajziskolát, önálló egyetemi igazgatási renddel. A főiskola első rektorává Lyka Károlyt választották, a tanári karban ott voltak a következő évek folyamán többek között Réti Istvánon kívül Ferenczy Károly, Benkhardt Ákos, Bosznay István, Vaszary János, Csók István,Rudnay Gyula, Karlovszky Bertalan, Sidló Ferenc, Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Bory Jenő, Szentgyörgyi István, Ferenczy Béni, Szőnyi István. Bevezették a szabad tanárválasztást, a régi akadémikus irányzatot a modern művészeti stílusok szelleme váltotta fel. A századik tanév előtt A második világháború után megfogyatkozott tanári karral, megrongálódott épületben, Bortnyik Sándor főigazgató irányításával. 1945 őszén már ismét megindult a tanítás a főiskolán, a Lyka-féle alapokon, de az új idők kívánta még korszerűbb szempontok szerint. A tanári karban ekkor már ott voltak a Lyka korszak nagy mestereinek tanítványai is, Bernáth, Barcsay, Domanovszky, Berény, Kmetty, Fónyi, Pátzay és mások. Az első évek a stíluskeresés jegyében teltek el, aztán mindinkább a haladó hagyományokra alapozott modern művészeti szellem áradt ismét a főiskoláról. Ma már sok innen kikerült tehetséges fiatal művész, rajztanár valósítja meg a szellemi alapító Eötvös József 100 év előtti elgondolását: a művészeti közízlés kiterjesztését a széles néprétegekben, a képzőművészeti alkotások közkinccsé tételét az új városok, falvak, lakótelepek terein, utcáin, épületein, lakásaiban. A mai főiskola, mindennek a fejlődésnek mai betetőzője, az előd mintarajziskola 1871. évi Rumbach utcai megnyitója után az ősszel ünnepélyesen kezdi 100. tanévét. Emlékkönyvet ad ki eseménydús, eredményes évszázadáról. Két kiállítást is rendez. Az egyik főhajtás lesz az alapítók, a nagy elődök előtt, érdemeik felsorakoztatásával, az első oklevelek és egyéb dokumentumok bemutatásával. A másik a legifjabb művészek, művészjelöltek műveivel hódol a múltnak. Szász Ferenc