Magyar Hírlap, 1972. április (5. évfolyam, 92-119. szám)
1972-04-01 / 92. szám
2 1972. ÁPRILISI, SZOMBAT RIPORT Bázis — vezérlőteremmel Beremend) a cement városa A cement regénye hosszú és izgalmas. A magyar cementipar története című műben tér. Bereczky Endre és dr. Reichard Ernő munkája — olvcasom: „Az aquincumi és sabariai romnok igazolják,hogy a római impérium Tiazank területére is elhozta kifinomult, magas színvonalú építési művészetét. Számos helyen megtaláljuk a vízálló — hidraulikus — kötőanyagból előállított falazó-technikájuk bizonyítékait... Ám a középkornak, úgy tetszik, nem kellett a vízálló kötőanyag. A feudális urak hegyekre, dombokra építették váraikat, kastélyaikat. A középkort annyira jellemző egyházi építkezések kőből készültek... A „caementum”, azaz a hidraulikus adalék használatát, az Eiffel hegység trachittufáját — a traszt — a hollandok 1682-ben kezdték gátjaik építésénél újból felhasználni. A rómaiak által feltárt bányákból újból tufát kitermelni, hogy azt Hollandiában traszlisztté őröljék. Hazánkban erre csak 1800 után került sor.” Igen, a cement regénye messziről indult, hosszú regény. És mérhetetlenül felgyorsult tempóban íródik tovább. Gondoljuk csak meg: a századforduló elején a világ cementtermelése 10—12 millió tonna volt csupán; 1913-ban elérte a 40 millió, 1938-ban pedig a 87 millió tonnát; az 1960-as esztendő össztermelése 315 millió tonna, 1968-ban pedig a világ túlszárnyalja a bűvös 500 millió tonnás rekordot... Rekord? Mint annyi másban, itt sincs tartós rekord. Csupán egy meredeken felfelé ívelő termelési grafikon, azon egy újabb bejegyzés, amelyet a következő év máris átad a múltnak. Mindig és bizonyosan átad. Lehet, hogy a cement teljes regényét meg sem lehet írni? Lehet, hogy bármily gondos munka ebben a témában nem több, nem egyéb, mint egy kurta bekezdés e monumentálishoz, megírhatatlanhoz? Aprócska helyi illusztráció — a selymes tapintású finom por roppant karrierjéhez? Egy vibráló, energikus, nagy felkészültségű asszonnyal találkozom Budán, a Bécsi úton. Innen bogozgatnám a magyar cement iparszerű, nagyüzemi gyártásának krónikáját, de ebben végül is nem jutunk sokra. Mert elfoglal, elbűvöl, lázba hoz bennünket az az egyetlen friss tény, amiért egyáltalán érdemes lenne megrajzolni a hazai cementgyártás történeti színpadképét. Csupán arra futja a türelmünkből, hogy érzékeljük a túlontúl „féloldalas” hazai cementtérkép bázisait. A főmérnöknő világa — Tessék, csaknem minden gyárunk északon, északkeleten van — mondja Pákozdi Veronika. — Lábatlan fejlődött ipari üzemmé először, később Felsőgalla — a mai Tatabánya —, Bélapátfalva, Selyp... A felszabadulást követő nagy országépítés során, mint mindenből, cementből is egyre több kellett. Hejőcsabára telepítettük az első új gyárat, ezt követte Vácott a Dunai Cement- és Mészmű. Pákozdi Veronika jelenleg Beremend beruházási főmérnöke. S ezzel félreteszszük a térképet. Félre a históriát. Elég a visszapillantásból. Leemeljük a falról a beremendi vállalkozás makettjének szép fotóját és innen kezdve már Dél-Dunántúlon vagyunk. A legújabb cementbázison, amelyik dehogy makett már, dehogy terv és álom — vasba, betonba öntött éledő, mozduló valóság. Az előzmény érdekelne. A döntés és a döntés-előkészítés lázas izgalma. Majd a kivonulás, a nagy robajjal zajló gépesített sátorverés. Aztán a produkció részörömei, meg a keserve kínlódása is, hiszen minden újban — bármennyire kiszámított és mérnöki pontosságú — benne van a gyötrődés, hozzátartoznak átmeneti kudarcok, vele járnak álmatlan éjszakák, olykor talán kétségek is. A főmérnöknő világa azonban elsősorban műszaki világ, így utólag különösen nehéz visszahoznia az első napok, hetek, évek — hogy is fogalmazzam? — helyszíni tanakodásait... Ráadásul a beremendi hajrában vagyunk — a napokban megkezdődött a törő üzempróbája —, a számítások rendre igazolódnak. Most feszegessen az ember tovatűnt kétségeket? — A start, a végleges döntés dátuma: 1968. március 16. — ám akkorra évekig tartó előkészítő munka volt már mögöttünk. Beremend adottságai minden tekintetben nagyszerűek. Gazdag nyersanyagban, közlekedése, energiaellátása kedvezően megoldható, felmértük a munkaerőforrásokat, tárgyaltunk az érintett állami gazdasággal... — Mi köze volt egy gazdaságnak a majdani cementhez? A főmérnöknő — akiről az imént még azt hittem, hogy a műszaki paraméterek fegyelmezett világából aligha lehet kizökkenteni — mosolyog és kissé meghökkenve kérdezi: — Nem tudja, kérem, hogy ezen a vidéken terem nálunk legkorábban, például a borsó? ... Mert harminchektárnyi területre alkudott itt az ipar annak idején a mezőgazdasággal. Ennyire szólt a mintegy hárommilliárd forint erejéig terjedő gyárépítési megbízatás. Ekkora területet kellett gondosan és kíméletesen kihasítani a falu határában. És nem volt mindegy, nem lehetett mindegy, hogy melyik 30 hektár legyen az. A beremendi gyártelepítés sokmázsányi dokumentációjában tehát alighanem fennmarad egy jelentéktelennek tetsző jegyzőkönyvmásolat, amely azonban nem többet és nem kevesebbet hagy hátra az utókornak, mint hogy „a kölcsönös érdekek figyelembevétele és körültekintő mérlegelése után, a cementgyár területkijelölése mindkét részről megnyugtatóan zárult”. Ha jól meggondoljuk, ez a jegyzőkönyv is életünk, felfogásunk fontos „paraméteréről” árulkodik. Egy különös emlék Suhanunk a tavaszba szökkent tájon. Siklós után elébünk jön a Bécsi úti makettfotó. Immár igaziban, valóságban, négy esztendő teremtő munkájának minden gyönyörűségét visszaadva. Igaz, meszsziről az ember valami csalódásfélét érez először. Ez lenne Beremend? Ez az anynyit emlegetett, máris hírnevet szerzett újkori cementforrás? Ám Nagyharsány után hirtelenében tekintélyt parancsolnak a méretek. Már egyre magasabbra emelkedik a tekintet, ha el akarja érni a cementsilók tetejét, megcsodálni a beépített szállítószalagok ezüstös ívét-vonalát. És egyszer csak eltörpül a Mű láttán az ember. Parányi pontnak érzi magát az alkotás tövében, pedig akkor még azt sem tudja, hogy micsoda tempóval, milyen energiával és mennyit képes felmorzsolni a közeli hegy mészkövébőlagyagából ez a „távirányított” elektromos daráló. Nemhogy a számok megértése — a nagyságrendje is szinte meghökkentő. — Ha teljes üzemben lesz a gyár, évente egymillió 350 ezer tonna mészkövet és 250 ezer tonna agyagot fogad — mondják a szakemberek. — Ebből állítja elő az egymillió tonna cementet. Nem, még nem megyünk be a kapun, hanem tovább haladunk a falu felé. Megnézni egy különös emléket, ha úgy tetszik: ipari relikviát. Beremend elhaló, öreg cementgyárában egészen váratlanul egy ifjú üzemvezető fogad. Csöndesen megjegyzi, hogy eltévedtünk. — Talán elmellőzték az új üzemet? — kérdi, és csodálkozik, hogy valaki éppen most lenne kíváncsi a régire. — Mi már nem vagyunk érdekesek — mondja Hóna Ernő, nyomatékkal hangsúlyozva, hogy hétfőtől megszűnt a klinkerégetés, ami készlet van, azt felélik, aztán már csak meszet égetnek. Ujjnyi vastag por mindenütt, a környező utcákon, házakon, kertekben — a mész- és a cementpor finom fátyla ül a zsenge hajtásokon is. — Mennyi port hintett ez a gyár a falura? — öt-hat százalékos porveszteséggel dolgoztunk, ami annyit jelent, hogy naponta egy vagonra való elszállt innen ... De az őrlőmalmokhoz legközelebb nem a fák, nem a bokrok álltak, hanem az emberek. A nehéz lélegzetű, sípoló tüdejű nyersmolnárok és cementmolnárok. — Az öreg gyárból több mint százötven embert már átvett az új — mondja az üzemvezető, és meséli azt is, amit ő maga sehogyan sem akar megérteni. — A régiek búcsúja a gyártól, könnyes búcsú volt, hiába mondtuk nekik, hogy odaát ehhez képest patyolat lesz a munkahely, korszerű gépekkel, tiszta körülmények között, olyan porszívó apparátussal, amelyik aligha enged meg ilyen fehérséget. A nyersmolnár — a régiről Bekopogtatunk egy nyersmolnárhoz, aki éppen most jött haza — odaátról. Nehezen indul a beszélgetés. Waller József nem érzi jól magát az új gyárban. Úgy van, ahogy az ifjú művezető mondta: még most is csaknem megkönnyezi a régit. Nem arról beszél, ami új neki, hanem arról, ami az öreg üzemben otthonos, természetes, megszokott volt. — Kérem, nekünk itt szerepünk volt, ide ügyes és erős kéz, meg jó fül kellett, nekem ezek a malmok muzsikáltak. Én már a gyárkapuban tudtam, hogy rendben van-e minden, meg azt is, hogy mit kell igazítani, ha hiba volt. A por, mindig csak a port emlegetik! Bírtuk, kibírtuk !... De mi lesz akkor, ha a vezénylőből a sok technikus, meg mérnök nem veszi észre, például... S máris élénk szakmai vita kerekedik, amiben Bóna Ernő igazán nagyszerű partner, hiszen nemrégiben végzett, ismeri az új gyárat is, állja a kétkedő kérdéseket. Igaz, időnként olyan kifejezéseket sző érvei indokolásába, amelyeket a nyersmolnár aligha ért. Nem is érthet, hiszen két nemzedék szócsatája ez. Az egyik jobbára nagy tapasztalataira hagyatkozva érvel, és nem titkolt nosztalgiával beszél a régiről, amelyben otthon volt — a másik pedig gondolatban ott ül az új mű vezérlőtermében, amelynek hatalmas műszerfalán számára minden mutató, minden szín és lámpácska fogható, értékelhető, pontos jelet ad a cement születésének bonyolult folyamatáról. — Azért, ugye, megmondták magának, Józsi bácsi, hogy mi lesz a dolga? — Most tanuljuk, meg kell hagyni, szépen magyarázzák. Csak hát az egészet átlátni, azt nem képes az ember... A premier küszöbén Az építésbefejezés és az üzemindulás lázas napjai ezek a BCM-ben. A nagy kooperáció lassacskán a vizsga időszakába érkezik. A külső szemlélődő — értő kalauz nélkül — azt hihetné, kicsit fejvesztett hajrá ez, pedig az építés és a szerelés egyes fázisai, mint fogaskerekek kapcsolódnak egymásba. Igaz, nem titok az sem, hogy ezekbe a fogaskerekekbe olykor porszem is vegyül. Nem csoda, hiszen a vállalkozás mérete, regiment vállalat beremendi együttműködése, a gépi és elektromos szerelés bonyolultsága, az üzemeltetők képzése, gondos felkészítése — mindez rendkívül nehéz feladatok elé állítja az építőket. A szélsőségek minden elképzelhető skáláját érzékelheti most itt az ember. Láthat gondos betonozást és légkalapácsos bontást; félméternyi buckákkal tűzdelt dűlőutat, meg asztalsima sztrádát; munkást lapáttal és ipari tévékamerát beállító mérnököt; beszélhet régi gyárból jött cementessel, és találkozhat helyszíni szemlén levő miniszterrel; hallgathat türelmetlen telefonhívást a szomszéd faluba, amit bont az interurbán, mert bejött Hamburg; tanúja lehet... De minek soroljam? Végül is itt csak a cement születésének lehet tanúja bárki. Mert minden indulat és minden szenvedély, valamennyi utasítás és higgadt érvelés, minden számítgatás és a szakmai tanfolyam katedrájáról elhangzó minden szó, csakis egyetlen nagy célnak, a beremendi cementnek van alárendelve. Amikor ezeket a sorokat írom, még nincs cement. Annyit tudunk, hogy a felfokozott várakozásnál csak a felfokozott cselekvés erőteljesebb. Az I. gyártóvonal berendezései már megmozdultak. Beressenden nemcsak a napokat, hanem az órákat és a perceket is mérik már. Másként, mint eddig. A vezérlőteremben villognak a lámpácskák, ki-kilengenek a mutatók, a papírra álmodott tervek hatalmas tekercseit, ha szétterítik is újra — ez már a szembesítés aktusa. Az emberek — bár némelyek még talán keresik a helyüket az új környezetben — már tudják, hogy itt a helyük. Az építők lassacskán elvonulnak — a finom és drága por forrását azok vigyázzák majd, akiket a tegnapelőtti szántóföldre munkásnak, vagy műszakinak hívott a cement. De milyen különös az emberi természet! Egy nagyszerűnek ígérkező új alkotás premierjének küszöbén, ha úgy tetszik, az építés véghajrájában, ennek a — ne féljünk a szótól — drámai felvonásnak a közepén, fenn, az egyik üzemépület tetején a következő beszélgetésnek vagyok tanúja. — Miután itt meglesz a cement, együtt megyünk tovább? — Együtt is jöttünk, nem? — Még a DCM-ben ismerkedtünk meg, Vácott, s mint hírlik, Hejőcsaba, az új gyár következik. — Az. Lassan készülődhetünk ... Mert a beremendi cement sok lesz ugyan, de még mindig nem elegendő. Az építők tovább mennek. Az építőket máshová hívja a gyártelepítés programja. A cement hazai regényének következő fejezetét írják, összehasonlíthatatlanul gazdagabbat, eseménydúsabbat, mint korábban bármikor írtak, írtunk. Pátosz? Nagy szavak? Nem olyan régen, amikor az első tanakodó gyártelepítők átbotladoztak a beremendi határ szántóföldjén, aki először látta őket, aligha hihette, hogy harminchektárnyi kövér földön egymillió tonna cement „teremhet” ... KISS GY. JÁNOS Magyar Hírlap