Magyar Hírlap, 1973. július (6. évfolyam, 179-209. szám)
1973-07-03 / 181. szám
6 1973. JÚLIUS 3. KEDD. 0. KULTÚRA-MŰVÉSZET MAGYAR HIRLAP ,,Egy kis hely a nap alatt" Film több ezer szereplővel Szász Péter új filmjét forgatja Kacagó, karmazsinpiros cseresznyehegyek, rózsásan gömbölyödő őszibarackhalmok és hamvas-frissen kínálkozó, ínycsiklandozó málnavonulatok között hullámzik a tömeg. A cseresznyepaprikák élénkvöröse, a haragoszöld, gyönyörűre fényesített óriás uborkák, a fél kocsikerék nagyságú hófehér, zsírosan csillámló hatalmas juhsajtok, a kannákban lágyan csurranó tejfelek, a Lehel-piac ezen a kora nyári, rekkenő hőségű délelőttön zavartalan nyugalommal éli a maga mindennapi életét. Az asszonyok, akik naponta ide járnak bevásárolni, a környékbeliek, akik tíz deka felvágottért, három ropogós kifliért vagy éppen egy korsó hideg sörre ugranak le a sarokra — észre sem veszik, hogy a zsúfolt pultok, a feltornyozott ezerféle jóízű csemege így együtt micsoda pompás látványosság, hogy a színeknek, illatoknak milyen izgalmas egyvelege ez: mámorító szagok a lacikonyha tájáról, költeménybe illő aranyló kolbászok, hófehér, foszlós kenyerek — s íme, itt, mellette, két-három méterrel odébb jégbe hűtött kovászos uborkát árulnak, csepegve nyújtja friss papírban a mosolygó kofa ... Van valami kedves, cserfesen, nagyhangúan és családiasan jókedvű ebben az egész piaci sokadalomban, ahol kisfröccs és habzó sör dukál a tízóraihoz, s ahol kóstolót nyújt az éles kés hegyével a friss juhtúrót áruló fiatalasszony a nézelődő idegennek. A filmesek szinte észrevétlenül ékelődnek be a piaci tömeg hullámzásába: a statisztéria, tudtán kívül, remek élethűséggel alakítja önmagát Barna kardzakójában, szürke, magas nyakú pulóverjében, viseltes, ormótlan, magas sarkú cipőjében egy férfi baktat a tömegben, mellette kopaszodó, szürke kisember igyekszik lépést tartani vele, sértődötten. Közjáték a piacon — Szórni, alattomos vanitok? — kérdi, hangjában némi támadó éllel. A kordbársony zakós bólint. A hátán ügyesen szerkesztett, fémvázas kosár, abban aprócska, szőke kisgyerek üldögél egykedvűen, s időnként, amikor eszébe jut, fejbe csapja hordozóját egy papírpohárral, amit párnás kezecskéjében szorongat A barna zakós egykedvűen tűri ezt, szeretetteljesen hátra-hátrapislant néha, tündéri türelemmel. A mellette settenkedő szürke kis mikiegér „Ellenőr" feliratú karszalagot visel, s kettejük közt épp azon dúl a vita, ki adja át a másikat a legközelebb található rendőrnek ... A barna zakós, filmbeli nevén T. Gyula, kicsit Bourvilra emlékeztet, kicsit George Wilsonra. Valódi neve Bencze Ferenc, Kolozsvárott színész, ő alakítja Szász Péter „Egy kis hely a nap alatt" című új filmjének főszerepét. Furcsa film lesz a teljes abszurditás és a tökéletes komolytalanság köntösében, látszólag a világon semmi mást nem akarva, mint a neveltetést, voltaképpen nagyon komoly dologról beszél. Ez a T. Gyula ugyanis, a pándoki pártbizottság függetlenített funkcionáriusa, mindössze egyetlen napot tölt a fővárosban: hazulról. Pándokról azonban bőven ellátták tennivalókkal. Vigyáznia kell, hogy a helyi futballcsapat bajnoki mérkőzésén sportszerűen viselkedjenek a szurkolók, meg kell szereznie egy neves ifjú karmester közreműködését a kultúrház megnyitó koncertjére, s még szigorlatoznia is kellene az egyetemen, mert azt meg becsületbeli feladatként vállalta. Kacagva és meghatottan Az élet aztán iszonyú tömegben, egyszerre szakasztja a nyakába a megoldhatatlan helyzeteket, egymást keresztezik, egymást lehetetlenítik a részletek, ismeretlen, áttekinthetetlen, zavaros ügyeket kell megoldania, reménytelen összevisszaságé, tökéletesen logikátlan, pokolian ostoba félreértéseket kell eloszlatnia. Egyszerűen nem tehet mást, az egyes részletek úgy kapcsolódnak egymásba, mint a fogaskerekek, minden pillanatot túl kell élnie, hogy a következőig eljuthasson. T. Gyula azonban megszokta, hogy a más emberek dolgaival bajlódjon, s más emberek önzéseit, butaságait, slamposságait tegye rendbe. Nem tud másképpen lenni, nagy szavak nélkül, a becsületes emberség, a józan ész és a meggyőződés világos belső parancsaira hallgatva él és cselekszik, úgy, ahogyan megszokta, egész életében, hálát, köszönetét, de még csak elismerő bólintást sem várva. Nagy-nagy szeretettel, ragyogó fényű belső holdudvarral ábrázolja a film ezt a figurát: esetlenségeit, baklövéseit, néhol már-már „korszerűtlennek” tűnő mondatait és kudarcait is hűségesen karikírozva és megértve, bírálva emeli hőssé. A figura a maga szótlan és póztalan, prózai hősiességében mosolyogtató, megható és tiszteletet parancsoló, mindent összevéve, emberségében követendő. Mindez azonban a fergeteges komédiák fejtetőre állított, komikumot, groteszket és abszurdot egyaránt idéző, a gorombavégig kaján, tiszteletlen és gunyoros hangján jelenik majd meg a filmben, a „komolyság” gyanúján felülállva, a parttalan nevetések és nyilalló rekeszizmok műfajában. Fagott az Evoicából — Kérlek — fordulok a rendezőhöz, aki maga írta a forgatókönyvet, s aki most Ragályi Elemérnek, az operatőrnek mozgékony kis kézi kamerája mögött kíséri a tömegben hősét, T. Gyulát, a Lehel téri piac rekkenő forróságú, zsúfolt forgatagában —, egyetlen kérdésre válaszolt: hány szereplője van a filmnek? — Több ezer —, nevezi el a választ Szász Péter. Sőt, a mérkőzést is beleszámítva: több tízezer. A „Fiúk a téren", s a „Kapaszkodj a fellegekbe’’ ötletáradata után az „Egy kis hely a nap alatt" a jellegzetes, zabolátlan frisseségű, burjánzó ötletfolyamok újabb kavalkádját teremti meg a vásznon. Hahotázva, kacsintva, tiszteletlenül, kamaszos bájjal, s a nevetés mögött — megint, konok következetességgel — egy apró, egy szívdobbanásnyi mélységesen komoly akkorddal. (A kísérőzene motívuma egyébként, amely többször ismétlődve vissza-visszatér a filmben: Beethoven: Evoicájának fagottszólama , de dzsesszátiratban.) Geszti Pál Múzeum a Miklós-malomban-Színesebb Tata kulturális élete Mostanában mind gyakrabban hallani tatai vonatkozású kulturális eseményekről, mintha e természeti szépségekben bővelkedő város rokonszenves türelmetlenséggel, ország-világnak akarná megmutatni szellemi arculatát is. Elég talán a tavalyi zenei eseményekre utalnunk: tízezrek előtt adtak tartalmas programot helyi együttesek a Művelődési Központ szabadtéri színpadán; idézhetnénk e közművelődési intézmény szép statisztikájából is: az elmúlt évben 120 színielőadást rendeztek, többek között a Madách, Thália, Nemzeti és a József Attila Színház, valamint a Mikroszkóp Színpad művészeinek közreműködésével, sőt, sikerrel szerepeltek itt Veszprém, Győr és Kaposvár társulatai is. Közel negyvenkétezer nézőt számláltak, s ezt úgy is tekinthetjük, hogy a húszezres város minden lakója legalább kétszer látta a színházat. Az idén még tovább kívánják bővíteni a művelődés, a szellemi felüdülés alkalmait. A napokban például szoborkiállítás nyílt a Megyei Művelődési Központ télikertjében. Zöld fenyőnövendékek karéjában állítják ki Rózsa Péter és Farkas Ádám legszebb kisplasztikáit. A Megyei Múzeum Igazgatóság munkatársa, Wéner Tibor az egyik rendezője a tárlatnak. Tőle kérdeztük, miért esett a választás e két művészre. — Közismert, hogy Heves, Pest és Nógrád megye kulturális szerződést kötött velük két évvel ezelőtt. Rózsa Péter szentendrei illetőségű, de sokan ismerik nevét megyénkben, főként a lábatlani papírgyárban, amely előtt felállították hegesztett lemezszobrát. Farkas Ádámra a tévé galériája hívta fel figyelmünket, reméljük, az ő bemutatkozása is sikeres lesz a tatai közönség előtt. E télikerti kiállítással egyébként az is a célunk: fiatal szobrászművészeknek szeretnénk fórumot biztosítani évről évre. A kiállítás kapcsán szó esett arról is, hogy a múzeumi igazgatóság megvásárolta Vaszary János festőművész házát, amelyben jelenleg restaurátorműhely működik, de a továbbiakban a képzőművészeti ismeretterjesztés szolgálatába állítják. A tervek szerint alkotóművészeket látnak majd itt vendégül, akikkel a képzőművészet baráti körének a helyi tagjai, s más érdeklődők beszélgethetnek szobrászatról, festészetről. Ez azonban még a jövő, ami hamarosan megvalósul: egy új múzeum nyílik Tatán, a főútra tekintő egykori Miklósmalomban. Fatuska János néprajz szakos muzeológussal kerestük fel az újjávarázsolt épületet. Itt lesz az ország egyik legjelentősebb nemzetiségi múzeuma. Jelenleg a Tata környéki és nógrádi falvak német ajkú lakosságának, valamint kisebb hányadban a szlovák lakosságnak egykori viseletét, használati tárgyait mutatják be. A múzeum, ahogy „felcseperedik”, országos gyűjtőfeladatot kap, ide összpontosítják német nemzetiségieink folklóranyagát. Az új múzeumban most — egyebek között — szép szlovák vállkendők, kötények és más hímzett ruhadarabok láthatóak. Az első emeleti helyiségben arról mesélnek a tablók, mikor és hogyan telepítették be az Esterházy-malom falvaiba a német és a szlovák lakosságot, hogyan kaptak erőre a különböző céhek, miként polgáriasodott Tata. Egy emelettel feljebb német parasztszobabelsőt rendeztek be, ruhákkal és bútorokkal. Néhány szép konyhai sütő-főző cserépedény is látható. Mint útikalauzunk elmondotta, ezek régi tatai kézművesektől maradtak fent, a múlt század végén egész utcát népesítettek be műhelyeikkel. Ma mindössze egy család műveli ezt a kézműipart, összehasonlításként néhány szép darabot tőlük is elhelyeztek a tárlóban. Öröm hírt adni egy induló, új kulturális létesítményről, így arról is, hogy átadásához közeledik a Vármúzeum, amelyben több mint két esztendeje a felújítási munkálatok folytak. A Megyei Múzeumi Igazgatóság vezetője, Bíró Endre elmondotta, hogy augusztusban adják át a várat az építők. Azonnal viszszaköltöztetik a raktárakból az anyagot, s jövőre 16 teremben régészeti és helytörténeti kiállításokat rendeznek. — Több mint két éve nélkülözi a kiállításokat közönségünk, szeretnénk gazdagon bemutatkozni. Az állandó kiállítások mellett, több időszaki tárlatot is rendezünk, a közeljövőben például vadászati anyaggal jelentkezünk: Széchenyi Zsigmond vadászmunkásságáról adunk képet. Csak néhány sarokkal kell arrébb sétálnunk Tata utcáin, a „szomszéd várig”, amely az utóbbi években valóban a tatai kultúra erődítményévé vált. Az új Megyei Művelődési Központban Biczó Sándor igazgatóhelyettestől kaptunk további információkat. — Szeptemberben indítottunk útnak egy vándorkiállítást, amelyen a megye öt grafikusának 35 képe szerepelt, kilenc község lakói előtt. A múzeum és a művelődési ház közös kísérlete volt ez a vándorkiállítás. Arra kerestünk választ, hogyan fogadja a falusi lakosság a modern képzőművészeti alkotásokat, milyen hatást kelt az „élő” képzőművészet azok számára, akik még jóformán sohasem láttak tárlatot. A vándorkiállítást gyakran elkísérték az alkotók is. A kísérlet eredménye folytatásra biztat bennünket, egyszersmind arra, hogy tovább erősítsük kapcsolatunkat a múzeumokkal, s minden más szervvel. Mert számunkra ugyan kedvező képet mutat a statisztika, de nem élhetünk a számok bűvöletében, szüntelenül kutatnunk kell az új lehetőségeket. Esztergomi László A Vándor Sándor kórusfesztivál sikere A Vándor Sándor kórusfesztiválhoz hasonló gazdag programmal hazánkban eddig még sohasem rendeztek munkásénekkarok részvételével találkozót. A szovjet cseljabinszki Metallurg énekkar vezetője elragadtatással nyilatkozott a szervezésről, a program gazdagságáról. Kellemesen lepte meg az itt hallott sok folklór ihletésű dal, és azok ragyogó adaptálása. Vendégünk volt a Coro Baiolese olasz együttes is. Vezetőjük különösen sokra értékelte a dalkutató-fölfedező tevékenységet, amely új megvilágításba helyez régi, történelmi pillanatokat, s tolmácsolásukkal új jelentést adnak a mi korunk embere számára. A krakkói művelődési központ Echo énekkarának képviselője is elismeréssel szólt a program sokrétűségéről, a fellépő kórusok felkészültségéről, repertoárjának gazdagságáról, örvendetesen feltűnő — mondotta — a sok fiatal és vegyes karú kórus. A fiatalok jelenlétét emelte ki a stockholmi munkásképző intézetek vegyes karának karnagya is, aki az együttesek repertoárját sokrétűnek és színesnek ítélte. A FORRADALMAK KORA ÉS MAGYARORSZÁG címmel a múlt héten fejeződött be a televízió társadalomtudományi szerkesztőségének, nagyszabású vállalkozása. A hatrészes ismeretterjesztő sorozat alkotói — a rendező Hanák Gábor, a szerkesztő Vikol Katalin és az operatőr Grünwalsky Ferenc, valamint a műsorvezető Kosáry Domokos — izgalmas feladatra szánták el magukat. Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját nemcsak és nem is elsősorban a költő életéből és munkásságából összeállított dokumentummontázzsal akarták megünnepelni, hanem Martinovics Ignáctól Petőfiig a forradalmak kora Magyarországának, a forradalmi gondolat születésének megrajzolásával. A történelmi riportázs betöltötte hivatását, a nézők előtt árnyalt kép bontakozott ki erről, a hazánk történetében oly jelentős szakaszról. Sikerült plasztikusan körvonalazni azokat a kimagasló személyiségeket, akik ez idő tájt a nemzeti függetlenségért küzdöttek, és egyúttal sikerült bemutatni azokat a hétköznapi hősöket is, akik „csak” a függetlenségi harchoz vezető utat építették. A siker „titka” részben abban a módszerben rejlett, amelyet a tévések korábbi sorozatukban, a tavaly sugárzott Alattvalók és királyokban kezdtek kialakítani. E módszer lényege, hogy egyszerre kíván az érzelmekre és az értelemre hatni. A sorozat készítői a nézők képzeletét, társalkotó képességét és meglevő ismereteiket egyaránt igényelték, vagyis a di- TEVENAPLÓ taktikáré ismeretterjesztés helyett a hangulati elemekből építkező, úgynevezett ellenpontozásos ismeretterjesztés útját választották. A kimagasló történelmi személyiségekről (Martinovicsról, Berzeviczy Gergelyről, Széchenyiről, Kossuthról, Petőfiről) mondottakat beleágyazták a szellemes kultúrhistóriai, gazdaságtörténeti fejtegetésekbe. Az összeszokott alkotógárda fejlődését jelzi, hogy módszerüket, amelyet az imént kissé sematikusan vázoltunk, A forradalmak kora és Magyarország adásaiban igen színesen, érzékletesen alkalmazták. Nem merültek el a részletekben, nem tobzódtak a látványelemekben, s a gazdaságosan társított képkockák nyomán magától értetődően asszociáltunk azokra a momentumokra, amelyek tovább lendítették a riportázs „cselekményét”. Emlékezzünk csak rá, hogy az Alattvalók és királyokban a XV.—XVI. század csaknem minden jelentős kutatója megszólalt, a szakértők azonban nemigen tudtak feloldódni a kamerák előtt, többnyire jegyzeteikkel voltak elfoglalva, s csak ritkán sikerült áthidalniuk azt a szakadékot, mely a nézőktől elválasztotta őket. Ezúttal is láthattunk olyan előadót, aki nehezen szabadult el jegyzeteitől, de találkoztunk olyannal is, aki kötetlenül beszélt, sőt, akadt olyan történész is, aki a szituációtól függően olvasott vagy éppen „beszélgetett” velünk. Egyben pedig mindnyájan megegyeztek: természetesen, oldottan viselkedtek. Nem arról van szó, hogy Mátyás király és Dózsa György korának szakértői kevésbé lennének televíziós egyéniségek, mint a XVIII—XIX. század kutatói. A siker oka inkább abban rejlik, hogy ezúttal nem feltétlenül az egyes részkérdések specialistái szólaltak meg, hanem olyan tudósok, akiknek az egész korszak szakterületük. Az 1789—1848 közötti időszak átfogó láttatásában a magyar történészek közül a kitűnő Kosáry Domokos segített; ő mintegy „házigazdája” volt a sorozatnak, de azért arra is ügyelt, hogy kollégái, mondanivalójukhoz mérten, szerephez jussanak. Így tűnt fel mellette Lukácsy Sándor, a mesélő kedvű Petőfi-kutató, Dányi Dezső, az érdekfeszítő kérdéseket felvető demográfus és Gergely András, a jeles Széchenyi-kutató. MA, KEDDEN, harmadik alkalommal jelentkezik a képernyőn a lengyel televízió estje. Az érdekes és sokszínű műsorból, melynek „háziasszonya” Maria Miodowska lengyel bemondónő lesz, mindenekelőtt két tévéjátékot emelünk ki: az Antek című alkotást, mely Poleslaw Prus klasszikus író művéből készült, egy szegénysorsú, muzsikusvágyakat dédelgető kisfiú történetét regéli el, majd Andrzej Mularczyk A kétnevű ember című, morális konfliktusokat felvető tévéfilmjét láthatjuk. Zöldi László