Magyar Hírlap, 1977. május (10. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-08 / 107. szám
81977. MÁJUS 8. VASÁRNAP KULTÚRA - MŰVÉSZET Magyar Hírlap Vajda János 150 esztendeje született „Az üstökös" útja Vajda János életútja ma már nem ismeretlen. Legalábbis többet tudunk róla, mint azt életében maga is hitte volna. S ezen természetesen nem egyszerűen élettörténetének külsőleg sem mindennapi kanyargásait értjük, hanem a „titkokat”, amelyeket korában meg nem értett költészete rejtett. Mert bármily különösnek is tűnhet előttünk, természetesnek kell tartanunk, hogy a kor kétségtelenül legnagyobb és legértőbb magyar kritikusa, Gyulai Pál olyannyira nem értette a korán jött költőt. Hiszen Vajda már nem a Gyulaiék, hanem egy új kor költője volt. „Nem ért engem soha senki” — panaszolja egyik költőbarátjához írt versében már 1855-ben, s ebben a keserű szemléletben, életérzésben megmaradt élete végéig. Vajdát nem értette „soha senki” míg élt Legjobb barátai sem, pedig a nagy magányos költőnek voltak tisztelői, barátai, sőt rajongói is. Zempléni Árpád, a két Palágyi, Nagy Miklós, a Vasárnapi Újság nagy tekintélyű szerkesztője. De még Tóth Kálmán is csak sejthetett valamit Vajda igazi lényéről, hiszen láthattuk, maga a költő is reménytelennek látta a magamegmutatást. Maga maradt ő mindig költészetben, szerelemben, harcban és bánatban egyaránt. Az üstököst tekintette hát örök társának, mely „A végtelenbe versenyt rohan”. S e látásban legkegyetlenebb és legigazabb, hogy szépnek, fenségesnek érezte mégis ezt a képet: „Fenséges Niobéja az égboltnak, / Lobogó gyász, én neked hódolok.” De tehetett volna-e mást? — kérdezhetnénk. Ó, igen, tehetett volna. Térdet, fejet hajthatott volna a kor politikai s Gyulai Pálók konzervatív költői eszményei előtt. De a költő „A végtelenséggel versenyt rohan / Forogni körbe nem tud, nem akar” ... Nem véletlen hát, hogy Ady Endre Vajda Jánosban látta a közvetlen elődöt, aki „Istennek s ami keserűbb / Magyarnak, bárdnak, poétának termett.” Vajda János élete így nem lehetett más, mint hányatott, szenvedésekkel, örök csalódásokkal teli poétasors. Ma, százötven évvel születése után nemcsak az emlékezés sorait írjuk, de világosan látjuk, hogy forradalmárnak született, mint Petőfi. A kor azonban, amelyben élt, nem engedte meg egyéniségének igazi kibontakozását. Pesten született, de gyermekkorát a Fejér megyei Valón, egy erdészházban töltötte. Petőfit követte ifjú korában; 1845-ben megpróbálta ő is a vándorszínészek hányatott életét, majd ott volt a Pilvax Kávéházban a Petőfi köré tömörült ifjú költők, írók körében. Tevékenyen részt vett a márciusi forradalom előkészítésében és kirobbantásában, s halált megvető bátorsággal harcolt a szabadságért. A világosi fegyverletétel után közkatonaként sorozták be az osztrák hadseregbe, s egy évig Padovában szolgált. Élete igazi megpróbáltatása azonban csak ezután következett. Leszerelése után előbb kénytelen volt hivatalt vállalni, de 1853-ban már bekapcsolódik az irodalmi életbe. A Magyar Sajtónak munkatársa, majd 1857-től 1864 októberéig a Nővilágot szerkesztette. Közben rövid ideig a Magyar Sajtónak is szerkesztője. Radikális politikai és művészeti nézetei ezalatt "tovább erősödtek. Keserű dühvel támadott mindent, ami maradt, konzervatív, s ezzel egyre több ellenséget szerzett. A világból, a politikai, a társadalmi és irodalmi életből való keserű kiábrándultságát csak fokozta az egész életén és költészetén áthúzódó szenvedélyes Ginaszerelem és csalódás. Ennek a már-már tragikus színezetű Gina-szerelemnek ugyan a csodálatos versek egész sorát köszönheti a magyar költészet, a költőt azonban ragta, emésztette egy életen át. Hiszen egyik legszebb búcsúzó Gina-verse, a ,.Harminc év klán” már a haláig előtti években született. Az Arisztidesz álnév alatt megjelent két röpirata (önbírálat, Polgárosodás) olyan fojtó légkört teremtett körülötte, hogy már a puszta megélhetése is veszélybe került. Gyulai Pálék nem ismertek kíméletet. Vajda kénytelen volt Bécsbe távozni. A következő esztendőben azután — 1865-ben — hazajött, s folytatta sziszifuszinak látszó harcát. Ellenfelei azonban nem békültek, s ő sem békülhetett. Versei egyelőre alig-alig jelentek meg, újságírásból élt, de a hetvenes évektől költészete újabb s művészileg legértékesebb korszaka következett. A lét, az élet és a halál kérdései a lélek mélyéről fakadtak fel költészetében. Bóka László 1940-ben még úgy látta, hogy a „Vajda-titok” nemcsak megfejtette, hanem megfejthetetlen is. Ezt írja: „Megbízható életrajza nincs, kéziratainak oroszlánrésze elkallódott, összes műveinek tudományos teljességű s pontosságú kiadása szinte leküzdhetetlen feladat elé állítaná kiadóját.” (Bóka László: Vajda János, Franklin Társulat.) Nos, azóta több mint harminc év telt el, Vajda összes műveinek kritikai kiadása megindult, s valóban már eddig is meglepő eredményeket mutathat fel. Bizonyos, hogy eddig felderítetlen műveinek — különösen hatalmas publicisztikai tevékenységének — felderítése, megjelentetése nagymértékben segíti majd Vajda igazi megismerését, értékelését. Az üstökös pályája a végtelenbe tűnt, de nem tűnt el mégsem közülünk. Mint minden nagy költő, ő is itthagyta igazi kincseit, alkotásait, amelyekben ma is végtelenné, halhatatlanná vált. Seres József , Vajda János születésének 150. évfordulója alkalmából tegnap a Mező Imre úti temető művészparcellájában megkoszorúzták a költő sírját. A Kulturális Minisztérium nevében Marczali László miniszterhelyettes és Tóth Gyula főosztályvezető, a Magyar Írók Szövetsége nevében Garai Gábor főtitkár és Vészi Endre író, választmányi tag, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság képviseletében Tolnai Gábor akadémikus, a társaság elnöke és Mezei József egyetemi tanár helyezte el a megemlékezés koszorúját. Az évforduló alkalmából emlékünnepséget rendeztek Válon, ahol a költő gyermekkorát töltötte. Megkoszorúzták a költő mellszobrát és az örményi kastélyban Vajda János-emlékszobát nyitottak. Melegarany fény ömlik el a * * Károly-hídon, de a tavaszi napsütésben hunyorgó sétáló ugyancsak hamar bőrén érzi az időjárás kegyes csalását, körbenyargalásszák hirtelen kerekedő szélsuhancok, kabátja alá bújnak, végigborzolják. Lám, mintha a híd mellvédjének híres barokk kőszentjei is összehúznák magukon bő redőjű lepleiket. Voltaképp igen gyorsan felérhet az ember a Hradzsinhoz, s aztán sem tart sokát , míg végigjárja „kötelező” látnivalóit. Itt nincsenek távolságok, mondják a prágaiak, és igazuk van. De azért azt mégsem merné senki állítani, hogy a belváros megismeréséhez futó ismeretség is elegendő. Mert hiába vesszük sorra a Nemzeti Galéria impresszionista gyűjteményétől a Szent Vitusdóm oltáráig valamennyi útikönyv ajánlotta nevezetességet, ha útközben nem üldögélünk el egy-egy sörözőben, kávéházban. Nem a fogyasztható élvezetek kedvéért — bár mi tagadás, az a pilseni világos nem éppen lényegtelen „összetevője” a Prágát járó idegen benyomásainak —, hanem a hangulatért. Azoknak a helyeknek a hangulatáért, amelyeken élnek az emberek, a műemlékekhez ugyanis csak ellátogatnak. Kilépek a Chagallok, Braque-ok, Picassók áhítatos csöndjéből, az összpontosított figyelem, a ..befogadás”, ahogy a ma Prágai pert Mesterek bajusza napság divatos szóval mondjuk, kissé elfárasztott, most csak kóborolni van kedvem, nekivágok hát találomra. A nap és a szél vetélkedője még tart, friss a levegő, talán nem véletlen, hogy egyszer csak megállít egy különös, veretes cégért, jókora lábbelit ábrázol a Cipészhez címzett vendéglő előtt. Nosza. Szürke köpenyes, joviális mosolyú idős emberke áll elém. Szolgálatkészen érdeklődik lábbelim hogyléte felől. Ugyanis ő a cipész, aki megreparálja, amíg én elköltöm ebédemet, amihez is jó étvágyat kíván. Húzzak papucsot és foglaljak helyet az asztalnál. Riadtan nézek körül: a pincér a háttérben várja a fejleményeket. Még nem érzi elérkezettnek az időt ahhoz, hogy foglalkozzék velem. Előbb a cipő, aztán a gyomor. De hát, mondom sietve, mokasszinomnak hálisten kutya baja. Viszont éhes vagyok. Az öregúr rendíthetetlenül mosolyog: „Az ön cipője legalábbis piszkos. Parancsoljon, a papucs!” Megadom magam. Az, ebéd kitűnő, a kiszolgálás előzékeny, a helyiség kellemes. Falain fényképek nagy bajszú, bőrkötényes mesteremberekről, amint körülülik a kurta lábú suszterasztalt. — valamikor a századelőn. Ők az alapítói ennek a sajátos vállalkozásnak, amelyben őszintén szólva érzek némi színpadiasságot. Amint a szelíd tekintetű cipészmester megjelenik, kezében tükörfényes lábbelimmel és önérzetesen elém teszi, szeretném meghúzni a bajuszát, hátha nem valódi. Este színházba igyekszem. Végzős színészhallgatók játsszák a Szentivánéji álmot, szokatlanötletes környezetben: a főiskola ruhatárában. Beategyüttes adja a kíséretet, a nézők tág körbe rakott széksorokon ülnek, Lysander és Demetrius farmerben lépnek elénk. Semmi póz, semmi teatralitás. Aztán egyszerre betódul Vackorral az élen Zuboly, Dudás, Ösztvér, Orrondi és Gyalu. A mesteremberek. Akik mindenáron színházat akarnak játszani, és tele vannak jóindulattal. Különösen ez a Vackor, a vezetőjük, amint jól pödrött bajuszával, szinte a céhbeli megbízhatóság megtestesüléseként azon igyekszik, hogy mindenki elégedett legyen. kollégái a szerepeikkel, Theseus udvara az előadással. És közben még a nézőkre is vet egy-egy nyájas, szolgálatkész mosolyt, önkéntelenül behúzom a lábam. Hiszen az első sorban ülök. Mit lehet tudni. A jó színház csodákra képes. Mészáros Tamás Műterem, kiállítás, emlékmúzeumBortnyik Sándor „Műhely "-ében A fOTOTEREM, Nagymező utca 3. Kettős osztatú, nyerstéglaberakással díszített modern tömbház, szemben az Ernst Múzeummal. A hatodik emeletre röpít a lift. Ez év elejéig itt élt, itt alkotott, Bortnyik Sándor, a festő és grafikus, a magyar avantgárd „nagy öregje”, a folyóiratszerkesztő, a tanár, a pártos kommunista. Az elárvult műterem ajtaján még ott a festőművész névjegye. A tágas, kétszintes műteremlakásban minden olyan, ahogyan az még a mester utolsó napjaiban maradt. Az előszobában még ott függ kabátja a fogason, a társalgóban vendégváró ülőbútorok. A hatalmas ablakon beözönlik a napfény, s a nagy tetőteraszra kilépve lenyűgöző körpanoráma nyílik a budai hegyekkel koszorúzott pesti háztetőkre. Amíg a látványban gyönyörködöm, eszembe jut, hogy mindez a festőt is sokszor megihlette, s e „konstruktivista” tetőtengert számos kompozícióján megörökítette. Nem szeretnék a leegyszerűsítés hibájába esni, de őszintén bevallom, közben egyre csak az járt eszemben; lám, mennyire meghatározó lehet egy művészre közvetlen tárgyi vagy emberi környezete. Milyen könnyen, szinte egy csapásra érthetővé válhat egy művész életéből egyegy korszak avagy stílusirányzat, ha megismerhetjük alkotóműhelyét . .. Pedig csak ezután léptünk be a tulajdonképpeni tágas műterembe. A falakat körös-körül roskadásig rakott könyvállványok borítják. Elsősorban az avantgárd törekvések soknyelvű szakirodalma, a két világháború közötti évektől napjainkig. Közöttük számos olyan példány, amely egyedi jellegű ritkaság, ma már alig hozzáférhető. Nézelődés közben megakad a szemem egy táblácskán: „Ne kérd el az én kedves könyveimet” — így szól a felirat. Bizonyára nem véletlenül került oda, hiszen még életében sokan forgatták baráti köréből gyűjteményének érdekességeit, a pompás kiállítási katalógusokat, albumokat. De nemcsak könyvei, hanem kiadatlan kéziratai is szép számmal maradtak. Számos tanulmánya hever ma is asztalfiókban, mert nemcsak olvasni szeretett rengeteget, hanem sokat írt is. Szerény ember lévén, elfekvő kéziratait talán ma is kevesen sejthetik. Érdemes lenne áttanulmányozni Valamennyit. Íróasztalán ma is ott állnak kedvenc könyvei, szinte utolsó napjaiig olvasott. Meg dolgozott. A festőállványon ott látható felesége befejezetlen arcképe. Mert Klára asszony — 1971-ben bekövetkezett haláláig — valóságos munkatársa s nemcsak élettársa volt a festőnek. Az ecsetek most is katonás rendben sorakoznak a paletta mellett. AZ EMLÉKKIÁLLÍTÁS. „Ez a kiállítás — előreláthatóan — az év egyik legjelentősebb képzőművészeti eseménye. A 84 esztendős korában nemrég elhunyt Kossuth-díjas mester ösztönző példa: egész alkotó tevékenységében a forradalmi gondolat kifejezéséért küzdött” — jellemezte a Művészet, a Magyar Képzőművészek Szövetségének lapja a Magyar Nemzeti Galéria márciustól júniusig tartó rendezvényét. S az egész életművet csaknem félezer művel végigkísérő tárlat valóban, már a pálya kezdetétől, következetesen nyomon kíséri és párhuzamba állított művekkel illusztrálja Bortnyik életművének egyik sajátosságát. Nevezetesen azt, hogy a művész egy azon kompozíciót egymástól távoli évtizedekben és technikákban újra meg újra feldolgozott. És itt a festmények (tempera és olaj), a grafikák (akvarell, tus, kréta, szén, diópác, ceruza, tempera, gras, grafit, toll stb.), sokszorosított grafikák (linó, fametszet, rézkarc, szerigráfia, fotomontázs stb.), meg a plakátok, címlapok és illusztrációk tömkelegében talán felesleges erre címek szerint is utalnunk. A látogatónak különben is nagy segítségére lehet — szinte tárlatvezetőjévé válhat — a jól szerkesztett, terjedelmes, adatanyagban és reprodukciókban egyaránt bővelkedő katalógus. Ami pedig Burányiknak az 1933-as milánói triennálén is érmet nyert, világhírű plakátjait illeti, azokat — nagyon praktikusan és szellemesen — hirdetőoszlopokra ragasztották a tárlatrendezők. AZ EMLÉKMÚZEUM. Ezután újra a műteremben, a további szobákat járjuk. A Bauhausmozgalom weimari periódusában szerzett személyes tapasztalatai alapján, onnan hazatérve, szögletesen praktikus konstrukciójú, modern stílusú bútorait is maga tervezte Bortnyik Sándor. Akkoriban rendkívül újszerűen hatottak, de ma is korszerűek ezek a kényelmes darabok. Ezek a Bauhaus-stílusú példányok az emeleti szobákban is korhű hangulatot, a két világháború közötti magyar avantgárd világát idézik. Ezek között működött egy évtizeden át a Bortnyik Sándor által 1928-ban alapított „Műhely” (magyar Bauhaus). Ez a rajz- és alkalmazott grafikai oktatásra tervezett magániskola olyan kiválóságokat nevelt, mint például a világhírű Vásárhelyi Győző (Vasarely). Bejáratos volt műtermébe baráti köre: Tersánszky, Reményik, Nagy Lajos, hogy csak a régieket említsük. Mikor pedig 1949-től elvállalta a Képzőművészeti Főiskola igazgatását, úgyszólván az egész tanári kar megfordult itt, így aztán bízvást mondhatjuk: nemcsak a művész — különben önmagában véve is arra érdemes — személyes emlékeit őrzik itt, hanem egy egész korszakról, nemzedékről, a nemzetközi áramlatokba frissen és eredetien kapcsolódó, azokhoz egyénit és újat is adó hazai képzőművészeti kezdeményezésekről kaphatunk érdekes és értékes információkat. Egy olyan műhely világa tárul itt elénk, amelynek alapelveit a gyakorlatban ma is kamatoztatják olyan képzőművészeti körök, mint amilyenek például az angyalföldi, József Attiláról elnevezett, avagy a Józsefvárosi Művelődési Ház keretében működnek. Jól tudjuk, az utóbbi időben országszerte, szinte gomba módra szaporodó, egyéni életműveket konzerváló emlékmúzeumok nem kis gondot okoznak. Mét javasolhatjuk — úgy érezzük — egy szellemi műhely jellegű, a kollektív alkotás és újszerű valóságlátás, környezetalakítás eszméit és gyakorlatát sugárzó emlékmúzeum megalapítását. Hiszen, miként azt a Művészet legfrissebb számában olvashatjuk: ,,... talán több figyelmet kellene szentelni azoknak a műtteremházaknak, amelyek a magyar kultúra egy-egy nagy szellemének mással nem pótolható dokumentumai. És annak, hogy csak keveseknek, a legméltóbbaknak adjunk emlékmúzeumot.” Bortnyik Sándor erre valóban méltó. Wagner István Kapunyitás a felkelő napnak, 1945. Nő vázával, 1935.