Magyar Hírlap, 1977. május (10. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-08 / 107. szám

81977. MÁJUS 8. VASÁRNAP KULTÚRA - MŰVÉSZET Magyar Hírlap Vajda János 150 esztendeje született „Az üstökös" útja Vajda János életútja ma már nem ismeretlen. Legalábbis töb­bet tudunk róla, mint azt életé­ben maga is hitte volna. S ezen­ természetesen nem egysze­rűen élettörténetének külsőleg sem mindennapi kanyargásait értjük, hanem a „titkokat”, amelyeket korában meg nem értett költészete rejtett. Mert bármily különösnek is tűnhet előttünk, természetesnek kell tartanunk, hogy a kor két­ségtelenül legnagyobb és legér­­tőbb magyar kritikusa, Gyulai Pál olyannyira nem értette a ko­rán jött költőt. Hiszen Vajda már nem a Gyulaiék, hanem egy új kor költője volt. „Nem ért en­gem soha senki” — panaszolja egyik költőbarátjához írt versé­ben már 1855-ben, s ebben a ke­serű szemléletben, életérzésben megmaradt élete végéig. Vajdát nem értette „soha sen­ki” míg élt Legjobb barátai sem, pedig a nagy magányos költőnek voltak tisztelői, barátai, sőt ra­jongói is. Zempléni Árpád, a két Palágyi, Nagy Miklós, a Vasár­napi Újság nagy tekintélyű szer­kesztője. De még Tóth Kálmán is csak­ sejthetett valamit Vajda igazi lényéről, hiszen láthattuk, maga a költő is reménytelennek látta a magamegmutatást. Maga maradt ő mindig költészetben, szerelemben, harcban és bánat­ban egyaránt. Az üstököst te­kintette hát örök társának, mely „A végtelenbe versenyt rohan”. S e látásban legkegyetlenebb és legigazabb, hogy szépnek, fen­ségesnek érezte mégis ezt a ké­pet: „Fenséges Niobéja az ég­boltnak, / Lobogó gyász, én ne­ked hódolok.” De tehetett volna-e mást? — kérdezhetnénk. Ó, igen, tehetett volna. Térdet, fejet hajthatott volna a kor politikai s Gyulai Pálók konzervatív költői eszmé­nyei előtt. De a költő „A végte­lenséggel versenyt rohan / Fo­rogni körbe nem tud, nem akar” ... Nem véletlen hát, hogy Ady Endre Vajda Jánosban lát­ta a közvetlen elődöt, aki „Isten­nek s ami keserűbb / Magyar­nak, bárdnak, poétának termett.” Vajda János élete így nem le­hetett más, mint hányatott, szen­vedésekkel, örök csalódásokkal teli poétasors. Ma, százötven év­vel születése után nemcsak az emlékezés sorait írjuk, de vilá­gosan látjuk, hogy forradalmár­nak született, mint Petőfi. A kor azonban, amelyben élt, nem en­gedte meg egyéniségének igazi kibontakozását. Pesten született, de gyermekkorát a Fejér megyei Valón, egy erdészházban töltöt­te. Petőfit követte ifjú korában; 1845-ben megpróbálta ő is a ván­­­dorszínészek hányatott életét, majd ott volt a Pilvax Kávéház­ban a Petőfi köré tömörült ifjú költők, írók körében. Tevéke­nyen részt vett a márciusi for­radalom előkészítésében és ki­robbantásában, s halált megvető bátorsággal harcolt a szabadsá­gért. A világosi fegyverletétel után közkatonaként sorozták be az osztrák hadseregbe, s egy évig Padovában szolgált. Élete igazi megpróbáltatása azonban csak ezután következett. Leszerelése után előbb kénytelen volt hiva­talt vállalni, de 1853-ban már bekapcsolódik az irodalmi élet­be. A Magyar Sajtónak munka­társa, majd 1857-től 1864 októ­beréig a Nővilágot szerkesztette. Közben rövid ideig a Magyar Sajtónak is szerkesztője. Radiká­lis politikai és művészeti néze­tei ezalatt "tovább erősödtek. Ke­serű düh­vel támadott mindent, ami maradt, konzervatív, s ezzel egyre több ellenséget szerzett. A világból, a politikai, a társadal­mi és irodalmi életből való ke­serű kiábrándultságát csak fo­kozta az egész életén és költésze­tén áthúzódó szenvedélyes Gina­­szerelem és csalódás. Ennek a már-már tragikus színezetű Gi­­na-szerelemnek ugyan a csodála­tos versek egész sorát köszönheti a magyar költészet, a költőt azonban ragta, emésztette egy életen át. Hiszen egyik legszebb búcsúzó G­ina-verse, a ,.Harminc év k­lán” már a haláig előtti években született. Az Arisztidesz álnév alatt megjelent két röp­­irata (önbírálat, Polgárosodás) olyan fojtó légkört teremtett kö­rülötte, hogy már a puszta meg­élhetése is veszélybe került. Gyulai Pálék nem ismertek kí­méletet. Vajda kénytelen volt Bécsbe távozni. A következő esztendőben az­után — 1865-ben — hazajött, s folytatta sziszifuszinak látszó harcát. Ellenfelei azonban nem békültek, s ő se­m békülhetett. Versei egyelőre alig-alig jelentek meg, újságírásból élt, de a het­venes évektől költészete újabb s művészileg legértékesebb korsza­ka következett. A lét, az élet és a halál kérdései a lélek mélyéről fakadtak fel költészetében. Bóka László 1940-ben még úgy látta, hogy a „Vajda-titok” nem­csak megfejtette, hanem meg­fejthetetlen is. Ezt írja: „Meg­bízható életrajza nincs, kéziratai­nak oroszlánrésze elkallódott, összes műveinek tudományos teljességű s pontosságú kiadása szinte leküzdhetetlen feladat elé állítaná kiadóját.” (Bóka László: Vajd­a János, Franklin Társulat.) Nos, azóta több mint harminc év telt el, Vajda összes műveinek kritikai kiadása megindult, s va­lóban már eddig is meglepő eredményeket mutathat fel. Bi­zonyos, hogy eddig felderítetlen műveinek — különösen hatalmas publicisztikai tevékenységének — felderítése, megjelentetése nagy­mértékben segíti majd Vajda igazi megismerését, értékelését. Az üstökös pályája a végtelen­be tűnt, de nem tűnt el mégsem közülünk. Mint minden nagy költő, ő is itthagyta igazi kin­cseit, alkotásait, amelyekben ma is végtelenné, halhatatlanná vált. Seres József , Vajda János születésének 150. évfordulója alkalmából tegnap a Mező Imre úti temető művész­­parcel­lájába­n meg­koszorúzták a költő sírját. A Kulturális Minisz­térium nevében Marczali László miniszterhelyettes és Tóth Gyula főosztályvezető, a Magyar Írók Szövetsége nevében Garai Gábor főtitkár és Vészi Endre író, vá­lasztmányi tag, a Magyar Iroda­lomtörténeti Társaság képvisele­tében Tolnai Gábor akadémikus, a társaság elnöke és Mezei Jó­zsef egyetemi tanár helyezte el a megemlékezés koszorúját. Az évforduló alkalmából­ em­lékünnepséget rendeztek Válon, ahol a költő gyermekkorát töl­tötte. Megkoszorúzták a költő mellszobrát és az örményi kas­télyban Vajda János-emlékszo­­bát nyitottak. Melegarany fény ömlik el a * * Károly-hídon, de a tavaszi napsütésben hunyorgó sétáló ugyancsak hamar bőrén érzi az időjárás kegyes csalását, körbe­­nyargalásszák hirtelen kerekedő szélsuhancok, kabátja alá búj­nak, végigborzolják. Lám, mint­ha a híd mellvédjének híres ba­rokk kőszentjei is összehúznák magukon bő redőjű lepleiket. Voltaképp igen gyorsan felérhet az ember a Hradzsinhoz, s aztán sem tart sokát , míg végigjárja „kötelező” látnivalóit. Itt nincse­nek távolságok, mondják a prá­gaiak, és igazuk van. De azért azt mégsem merné senki állíta­ni, hogy a belváros megismeré­séhez futó ismeretség is elegen­dő. Mert hiába vesszük sorra a Nemzeti Galéria impresszionista gyűjteményétől a Szent Vitus­dóm oltáráig valamennyi úti­könyv ajánlotta nevezetességet, ha útközben nem üldögélünk el egy-egy sörözőben, kávéházban. Nem a fogyasztható élvezetek kedvéért — bár mi tagadás, az a pilseni világos nem éppen lé­nyegtelen „összetevője” a Prágát járó idegen benyomásainak —, hanem a hangulatért. Azoknak a helyeknek a hangulatáért, amelyeken élnek az emberek, a műemlékekhez ugyanis csak el­látogatnak. Kilépek a Chagallok, Bra­­que-ok, Picassók áhítatos csönd­jéből, az összpontosított figye­lem, a ..befogadás”, ahogy a ma­ Prágai pert Mesterek bajusza napság divatos szóval mondjuk, kissé elfárasztott, most csak kó­borolni van kedvem, nekivágok hát találomra. A nap és a szél vetélkedője még tart, friss a le­vegő, talán nem véletlen, hogy egyszer csak megállít egy külö­nös, veretes cégért, jókora lábbe­lit ábrázol a Cipészhez címzett vendéglő előtt. Nosza. Szürke köpenyes, joviális mo­­solyú idős emberke áll elém. Szolgálatkészen érdeklődik láb­belim hogyléte felől. Ugyanis ő a cipész, aki megreparálja, amíg én elköltöm ebédemet, amihez is jó étvágyat kíván. Húzzak papu­csot és foglaljak helyet az asz­talnál. Riadtan nézek körül: a pincér a háttérben várja a fej­leményeket. Még nem érzi elér­kezettnek az időt ahhoz, hogy foglalkozzék velem. Előbb a cipő, aztán a gyomor. De hát, mon­dom sietve, mokasszinomnak hálisten kutya baja. Viszont éhes vagyok. Az öregúr rendít­hetetlenül mosolyog: „Az ön ci­pője legalábbis piszkos. Paran­csoljon, a papucs!” Megadom magam. Az, ebéd kitűnő, a ki­szolgálás előzékeny, a helyiség kellemes. Falain fényképek nagy bajszú, bőrkötényes mesterem­berekről, amint körülülik a kur­ta lábú suszterasztalt. — vala­mikor a századelőn. Ők az alapí­tói ennek a sajátos vállalkozás­nak, amelyben őszintén szólva érzek némi színpadiasságot. Amint a szelíd tekintetű cipész­mester megjelenik, kezében tü­körfényes lábbelimmel és önér­zetesen elém teszi, szeretném meghúzni a bajuszát, hátha nem valódi. Este színházba igyekszem. Végzős színészhallgatók játsszák a Szentivánéji álmot, szokatlan­ötletes környezetben: a főiskola ruhatárában. Beategyüttes adja a kíséretet, a nézők tág körbe ra­kott széksorokon ülnek, Lysander és Demetrius farmerben lépnek elénk. Semmi póz, semmi teatra­litás. Aztán egyszerre betódul Vac­korral az élen Zuboly, Dudás, Ösztvér, Orrondi és Gyalu. A mesteremberek. Akik minden­áron színházat akarnak játszani, és tele vannak jóindulattal. Kü­lönösen ez a Vackor, a vezetőjük, amint jól pödrött bajuszával, szinte a céhbeli megbízhatóság megtestesüléseként azon igyek­szik, hogy mindenki elégedett le­gyen. kollégái a szerepeikkel, Theseus udvara az előadással. És közben még a nézőkre is vet egy-egy nyájas, szolgálatkész mo­solyt, önkéntelenül behúzom a lá­bam. Hiszen az első sorban ülök. Mit lehet tudni. A jó színház csodákra képes. Mészáros Tamás Műterem, kiállítás, emlékmúzeum­­Bortnyik Sándor „Műhely "-ében A­ fOTOTEREM, Nagymező utca 3. Kettős osztatú, nyerstéglabe­rakással díszített modern tömb­ház, szemben az Ernst Múzeum­mal. A hatodik emeletre röpít a lift. Ez év elejéig itt élt, itt alkotott, Bortnyik Sándor, a festő és grafikus, a magyar avantgárd „nagy öregje”, a folyóiratszer­kesztő, a tanár, a pártos kommu­nista. Az elárvult műterem ajtaján még ott a festőművész névjegye. A tágas, kétszintes műteremla­kásban minden olyan, ahogyan az még a mester utolsó napjai­ban maradt. Az előszobában még ott függ kabátja a fogason, a tár­salgóban vendégváró ülőbútorok. A hatalmas ablakon beözönlik a napfény, s a nagy tetőteraszra kilépve lenyűgöző körpanoráma nyílik a budai hegyekkel koszo­rúzott pesti háztetőkre. Amíg a látványban gyönyör­ködöm, eszembe jut, hogy mind­ez a festőt is sokszor megihlette, s e „konstruktivista” tetőtengert számos kompozícióján megörökí­tette. Nem szeretnék a leegysze­rűsítés hibájába esni, de őszintén bevallom, közben egyre csak az járt eszemben; lám, mennyire meghatározó lehet egy művészre közvetlen tárgyi vagy emberi környezete. Milyen könnyen, szinte egy csapásra érthetővé válhat egy művész életéből egy­­egy korszak avagy stílusirányzat, ha megismerhetjük alkotóműhe­lyét . .. Pedig csak ezután léptünk be a tulajdonképpeni tágas műte­rembe. A falakat körös-körül ros­­kadásig rakott könyvállványok borítják. Elsősorban az avant­gárd törekvések soknyelvű szak­­irodalma, a két világháború kö­zötti évektől napjainkig. Közöt­tük számos olyan példány, amely egyedi jellegű ritkaság, ma már alig hozzáférhető. Nézelődés köz­ben megakad a szemem egy táb­lácskán: „Ne kérd el az én ked­ves könyveimet” — így szól­­ a felirat. Bizonyára nem véletlenül került oda, hiszen még életében so­k­an forgatták baráti köréből gyűjteményének érdekességeit, a pompás kiállítási katalógusokat, albumokat. De nemcsak könyvei, hanem kiadatlan kéziratai is szép számmal maradtak. Számos tanulmánya hever ma is asztal­fiókban, mert nemcsak olvasni szeretett rengeteget, hanem so­kat írt is. Szerény ember lévén, elfekvő kéziratait talán ma is kevesen sejthetik. Érdemes len­ne át­tanulmányozni Valamennyit. Íróasztalán ma is ott állnak kedvenc könyvei, szinte utol­só napjaiig olvasott. Meg dolgozott. A festőállványon ott látható fe­lesége befejezetlen arcképe. Mert Klára asszony — 1971-b­en bekö­vetkezett haláláig — valóságos munkatársa s nemcsak élettársa volt a festőnek. Az ecsetek most is katonás rendben sorakoznak a paletta mellett. AZ EMLÉKKIÁLLÍTÁS. „Ez a kiállítás — előreláthatóan — az év egyik legjelentősebb kép­zőművészeti eseménye. A 84 esz­tendős korában nemrég elhunyt Kossuth-díjas mester ösztönző példa: egész alkotó tevékenysé­gében a forradalmi gondolat ki­fejezéséért küzdött” — jellemez­te a Művészet, a Magyar Képző­művészek Szövetségének lapja a Magyar Nemzeti Galéria már­ciustól júniusig tartó rendezvé­nyét. S az egész életművet csak­nem félezer művel végigkísérő tárlat valóban, már a pálya kez­detétől, következetesen nyomon kíséri és párhuzamba állított művekkel illusztrálja Bortnyik életművének egyik sajátosságát. Nevezetesen azt, hogy a művész egy azon kompozíciót egymástól távoli évtizedekben és techni­kákban újra meg újra feldolgo­zott. És itt a festmények (tem­pera és olaj), a grafikák (akva­­rell, tus, kréta, szén, diópác, ce­ruza, tempera, gras, grafit, toll stb.), sokszorosított grafikák (li­nó, fametszet, rézkarc, szerigrá­fia, fotomontázs stb.), meg a pla­kátok, címlapok és illusztrációk tömkelegében talán felesleges erre címek szerint is utalnunk. A látogatónak különben is nagy segítségére lehet — szinte tárlat­­vezetőjévé válhat — a jól szer­kesztett, terjedelmes, adatanyag­ban és reprodukciókban egy­aránt bővelkedő katalógus. Ami pedig Burányiknak az 1933-as milánói triennálén is ér­met nyert, világhírű plakátjait illeti, azokat — nagyon praktiku­san és szellemesen — hirdető­oszlopokra ragasztották a tárlat­­rendezők. AZ EMLÉKMÚZEUM. Ezután újra a műteremben, a további szobákat járjuk. A Bauhaus­­mozgalom weim­ari periódusában szerzett személyes tapasztalatai alapján, onnan hazatér­ve, szög­letesen praktikus konstrukciójú, modern stílusú bútorait is ma­ga tervezte Bortnyik Sándor. Ak­koriban rendkívül újszerűen ha­tottak, de ma is korszerűek ezek a kényelmes darabok. Ezek a Bauhaus-stílusú példányok az emeleti szobákban is korhű han­gulatot, a két világháború kö­zötti magyar avantgárd világát idézik. Ezek között működött egy évti­­­zeden át a Bortnyik Sándor ál­tal 1928-ban alapított „Műhely” (magyar Bauhaus). Ez a rajz- és alkalmazott grafikai oktatásra tervezett magániskola olyan ki­válóságokat nevelt, mint például a világhírű Vásárhelyi Győző (Vasarely). Bejáratos volt műter­mébe baráti köre: Tersánszky, Reményik, Nagy Lajos, hogy csak a régieket említsük. Mikor pedig 1949-től elvállalta a Kép­zőművészeti Főiskola igazgatá­sát, úgyszólván az egész tanári kar megfordult itt, így aztán bízvást mondhatjuk: nemcsak a művész — különben önmagában véve is arra érdemes — személyes emlékeit őrzik itt, hanem egy egész korszakról, nemzedékről, a nemzetközi áramlatokba frissen és eredetien kapcsolódó, azokhoz egyénit és újat is adó hazai képzőművészeti kezdeményezésekről kaphatunk érdekes és értékes információ­kat. Egy olyan műhely világa tárul itt elénk, amelynek alap­­elveit a gyakorlatban ma is ka­matoztatják olyan képzőművé­szeti körök, mint amilyenek pél­dául az angyalföldi, József At­tiláról elnevezett, avagy a József­városi Művelődési Ház keretében működnek. Jól tudjuk, az utóbbi időben országszerte, szinte gomba módra szaporodó, egyéni életműveket konzerváló emlékmúzeumok nem kis gondot okoznak. Mé­t java­solhatjuk — úgy érezzük — egy szellemi műhely jellegű­, a kol­lektív alkotás és újszerű való­ságlátás, környezetalakítás esz­méit és gyakorlatát sugárzó em­lékmúzeum megalapítását. Hi­szen, miként azt a Művészet leg­frissebb számában olvashatjuk: ,,... talán több figyelmet kellene szentelni azoknak a műtteremhá­­zaknak, amelyek a magyar kul­túra egy-egy nagy szellemének mással nem pótolható dokumen­tumai. És annak, hogy csak ke­veseknek, a legméltóbbaknak adjunk emlékmúzeumot.” Bortnyik Sándor erre valóban méltó. Wagner István Kapunyitás a felkelő napnak, 1945. Nő vázával, 1935.

Next