Magyar Hírlap, 1980. június (13. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-27 / 149. szám
A Nemzetek Színházának hatodik évada „Csak fölszéllel vagyok bolond" A Stúdió K. sikere Amszterdamban SZERENCSÉM VOLT. Amszterdamba érkezésem napján, a repülőtérről szinte egyenesen az angol Footsham Theater kivételes Hamletjébe csöppentem, egy cirkuszsátorban játszott előadásra, amelynek első perceiben azt hittem, hogy Az utolsó mohikánt látott. Tolldíszes, festett arcú várőrök szökelltek az ovális porondra, méghozzá hosszú rudakkal rugaszkodva, mintha csak a Dzsungel könyve is szerepelt volna a koncepció szellemi, de legalábbis technikai ihletői között. A helsingöri lándzsások körül füst gomolygott, a háttérben pedig egy áttetsző függöny takarásában az együttes zenészként is virtuóz tagjai sejtelmes, dzsesszes muzsikával szolgáltak. Ekkor még arra gondoltam, hogy most egy úgynevezett primitív Hamlet következik, és az egész olyan lesz majd, mint valami törzsi szertartás. Ez az esély pedig nem lelkesített túlságosan, mert a modern színjátszás ürügyén űzött sámánkodásokból már évekkel ezelőtt életre szóló adaggal szolgáltak itthoni amatőrprodukciók. Ám az angolok csakhamar egyik ámulatból a másikba ejtettek, és ezt valóban szó szerint értem. Mert minden jelenetük, valamennyi szereplőjük egy-egy újabb, bizarr, vagy egyenesen nevetséges mozdulatrendszert, hanghordozást, játékötletet hozott színre, miközben a ruhák vásári fantasztikuma ellenállt a „korbahelyező” igyekezetnek. Hajmeresztően merész ellentétekből állt össze ez a Hamlet , s ami a legfurcsább, hogy csakugyan öszszeállt. Holott a Szellem első jelenése még horror-persziflázst sejtetett, Polonius mintha egy bohózatból vagy diákpamflettből került volna ide, s Hamlet eleve egy idült neuraszténiás benyomását keltette. A sírásójelenet szövege például teljes egészében kimaradt, helyette pedig két clown — csak a Riversek színvonalához mérhetően — előadott egy tízperces, fergeteges bohócszámot, afféle „variációt sírásó témára”. Azután „szabályosan” folytatódott a darab, de még soha nem láttam ilyen gyilkosan komoly Hamlet— Laertes dulakodást Ophélia koporsója felett. Apropó, Ophélia! A Footsham Ophéliája nem „rozmaringot, liliomszálat” jámboran maga köré hintő, szánalmunkra és gyengédségünkre apelláló szelíd háborodott, hanem a néző számára kényelmetlenül meggyötörtnek látszó, már minden szépséget-bájt elvesztett, állatlan vad, s ugyanakkor kiszolgáltatott őrült, aki tökéletesen tönkrement, leépült ebben a Hamletkörüli játszmában. S a befejezés? Ismét kötéltánc a „Nagy Leszámolás” paródiája és a lelkiismeretes idegborzolás között. MI EBBEN a Footsham-féle Shakespeare-ben a zavarba ejtően, talányosan nagyszerű? Alighanem az, hogy fegyelmezett extravaganciájával végül is csupa olyasmit tálal elénk, ami a drámában, a témában csakugyan „benne van’’. Egyszerre elégíti ki az Erzsébet-kori teátrum primitív borzalomigényét, vagyis felidézi a rémdrámát, s rögtön idézőjelbe is teszi: beszabadítja a Hamletbe a reneszánsz színpad másik fontos pólusát, a bohócériát, majd azt, nagyon is mai ízléssel, hirtelen keserű, őrjöngő pszichodrámába váltja. Ekként a Footsham elképesztő mesterségbeli virtuozitással dolgozó színészei voltaképp rigorózusan hűek a drámai hagyományokhoz. Számunkra legfeljebb az a szokatlan, hogy nem irodalmi-gondolati, hanem sajátlagosan színházi kapaszkodókat kerestek koncepciójukhoz. Kétségkívül teljes Hamletet hoztak színre, olyat, amelyet a játékmódok végletességében, tehát a stílusban találtak meg. S éppen ezért, meglehet, hogy többet mondtak el a Hamletról, s jobban átvilágították a drámai anyagot, mint megannyi szövegelemző szemináriumra támaszkodó előadás. A Footsham-produkcióhoz mérhető teljesítménnyel nem találkoztam a Bolondok Fesztiváljával egybeolvadt Nemzetek Színháza nemzetközi mezőnyében. Többnyire vagy a közreműködők egyéni, szakmai felkészültsége, vagy a vállalkozások közlendője maradt érdektelen. Olykor pedig mind a kettő. Ilyenkor a technikai apparátusok próbáltak élményt adni a publikumnak, mint például a holland Bart Stuyf csoportjának esetében, amikor is egy mozgatható tükörszerkezettel kombinált, kör alakú fémállványzaton hófehér egyenruhába bújt szereplők másfél órás tornagyakorlatot végeztek. Szándékaik szerint a tükröknek meg kellett volna változtatniuk a „fent és lent, a vertikális és a horizontális viszonyát”. Megvallom, én még ezt az optikai sikert sem érzékeltem. A grönlandi eszkimók nagy érdeklődéssel várt együttese, a Tukaq viszont a folklórt mixelte némi, néhány éve még igen divatos csoportszínházi szimbolizmussal, de a népi eredetiség meg a nemzetközi blöffök elegye meglehetősen unalmas csinálmányt eredményezett. Az ugyancsak helybeli Ka Teater egy világhírű regénybe, Bulgakov Mester és Margaritájába kapaszkodott; alig több mint egyórás némajátékot celebráltak belőle, s ez a gesztikus stílus esetleg még fantáziaserkentő is lehetett volna, ha más anyagra épül. De Bulgakovból nem lehet kilúgozni a szavakat. Aki nem olvasta regényt, az egy kukkot sem értett az előadásból, aki megismerte, az végigbosszankodta az egész együgyűséget. Akadt azután a „jó középmezőnyben” néhány figyelemre méltó, noha mellbevágónak korántsem nevezhető bemutató. A San Francisco Mime Group lelkes polgárjogi „agitpropja” például, a Hotel Universe, amely a műkedvelő üdeségből meggyőzően sajátos játékmódot alakított, s minddenképp bővítette fogalmainkat arról az amerikai, progresszív politikai színházról, amely a mi szemünkben jelentéktelennek tűnő telekspekulációs témák ürügyén is világosan kifejezi a maga humánumnak elkötelezett szellemiségét. A jamaicai Black Theater is ehhez a vonulathoz tartozott, Isten hozott, Jacko című produkciójával, amely a néger őslakosöntudat és a civilizációba való beépülés vágyának konfliktusát tárgyalta, jellegzetes naivitással, de megkapó színészi érettséggel. FELTÉTLENÜL SZÓLNI kell a mind erősebb táncszínházi áramlatról, azokról a csoportokról, amelyek a modern balett, a pantomim és a színház eszközeinek ötvözetéből próbálnak — nem egyszerűen új stílust — új színpadi nyelvet teremteni. E nemben legmeggyőzőbb az amszterdami illetőségű Stichting Dansproduktie kompozíciója volt; a mozgás, mint hétköznapi lételem s egyben a különböző emberi típusok kapcsolatának teátrális kifejezése — ez a téma, amelyre artisztikusan egyszerű improvizációs gyakorlatokat dolgoztak ki, nem minden bensőséges humor nélkül. Rotterdamból érkezett a Penta Teater több fény-, hang- és kosztümeffektust alkalmazó mozgásprodukciója, Firenzéből pedig a Katie Duck-csoport. Ez utóbbi „bolondozott” igazán, de érdekes összevisszaságukból, sajnos, minden kompozíciós logika hiányzott. Mindazonáltal ezekben a hasonló jellegű, alapvetően táncos elképzelésekben, a színpadi műfajok e határeseteiben, valószínűleg egy különös színházfajta ígérete rejlik. Végezetül, a Nemzetek Színházának idei évadjáról szóló beszámolóban mindenképp kiemelten kell foglalkoznunk a magyar Stúdió K. szereplésével. S most nemcsak a jogos szakmai patriotizmus okán. Ezúttal fontosabb szempontok is kínálkoznak. Először az a tény, hogy az angol Footsham mellett éppen a Stúdió K. előadásait kísérte egyértelmű siker: a jegyelosztó komputer naponta, már a délutáni órákban e két együttes előadásaira jelzett telt házat, s ez még akkor is önmagáért beszélő jelzés volt, ha nem feledhettük, hogy a magyar produkcióhoz kevesebben fértek be, mint az angolok sátrába. Másodszor: a Stúdió K. Woyzeckje és Balkonja a vártnál kevésbé illeszkedett a „bolond” fesztivál általános képébe. ÚGY GONDOLOM, kivált ez utóbbi körülményből fontos tanulságokat vonhatnánk le.. A Fodor Tamás vezette Stúdió K. meghívása ugyanis, mi tagadás, némi ingerültséget váltott ki a hazai szakmai közvéleményben. Mondjuk ki nyíltan: sértődéseket okozott. Mi az, hogy egy amatőr társulat utazik a Nemzetek Színházára? — kérdezték sokan, feltehetően olyanok, akik sohasem látták ezt a társulatot itthon, a HVDSZ Művelődési Házában, de szívesen értékelték a szélsőséges avantgarde törekvések honi képviselőjeként. A válasz persze, egyszerű is lehetne: elvégre az idei Nemzetek Színháza mindenhonnan a kortárs színházi avantgarde-ot igyekezett begyűjteni. Csakhogy: a Stúdió K.-ról Amszterdamban kiderült, hogy onnan nézve szinte ókonzervatív, hagyományos színjátszást művel. S ebből — bármilyen csábító lehet is a gondolat — nem arra kell következtetünk, hogy lám, ismét bebizonyosodott milyen provinciálisak valójában a mi felfújt modernségeink. Nem. Azt kellene belátni, hogy gyakorta provinciálisan ítéljük meg a saját — úgymond — szabálytalan törekvéseinket. Fodorékat itthon sokan próbálták az avantgardizmus kissé mindig „pikánsnak” tűnő címkéjével ellátni, mert így kényelmesebben lehetett tudomásul venni, helyesebben leírni azokat az eredményeket, amelyeket éppenhogy egy rendkívül szuggesztív, mélyen átélt pszichikai realizmus terén értek el Büchner Woyzeckje és Genet Balkonja két színpadi világ. Sok vonatkozásban eltérő módon is játssza őket a Stúdió K. De ami a lényeget, a színészetet illeti: igen hasonlóképp. Ismert erényük a közvetlenség és a póztalanság, a Balkánban például már közel sem elégséges eszköze a produkciónak. Nagyon valószínű, hogy éppen ebben a drámában több „avantgardizmus” szükségeltetne. DE HÁT MIT TEGYÜNK, a Stúdió K. világszínházi értelemben nem avantgarde színház. Amszterdami sikerüket a szél ellen, mondhatnánk úgy is, hogy éppen elszánt, magas színvonalú hagyományosságukkal aratták. Mert ők ettől lettek ezen a fesztiválon különösek. MÉSZÁROS TAMÁS .; - '' ■ ' ' ' y ' 6 mo. július 27, péntek _______________________kultura - MOVEszET______________________, Magyar Hírlap Az első félidő Veszprémben Á Elégedettek találkozója KEZDHETNÉNK provokatívan is a veszprémi beszámolót: részletesen elpanaszolhatnánk és kellőképpen felháborodhatnánk azon, hogy a tévékritikusok által az elmúlt év legjobb produkciójának ítélt tévéjátékot a veszprémi előzsűri nem válogatta a tévétalálkozón bemutatott huszonhárom mű közé sem, viszont „versenyre érettnek” minősített olyan vállalkozást, amelyet premierje idején a kritika selejtnek, abszolút bukásnak ítélt. Erre a fajta kötözködésre azonban a jelek szerint egyre kevésbé van szükség: végtére úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy a tévés előzsűri és a kritikusi testület egyaránt a saját szempontjai szerint ítél , s ezek a szempontok nyíltan és egyértelműen különböznek egymástól. A tévé megy a maga útján, s a jelek szerint azzal a meggyőződéssel, hogy nagyjából-egészében helyes volt az eddigi új, mindent úgy kell folytatni, ahogy eddig volt. Lehetnénk persze akár protokollárisak, udvariasak is, s az ilyesfajta kérdések feszegetése helyett megelégedhetnénk annak hangsúlyozásával, hogy a veszprémi tévétalálkozó szervezetten, olajozottan zajlik, a gazdasági életünket és a tévé intézményét is sújtó nehézségek egyelőre nem jelentkeztek a külsőségekben, s a vetítések, programok idén is széles körű áttekintést adnak a televízió művészeti, vagy olykor és némelyek által annak ítélt tevékenységéről. A már említett versenyprogram huszonhárom produkciója közül tizenegy az úgynevezett „szórakoztató” kategóriában indult, ami azt jelenti, hogy a sokat emlegetett — bármi tagadás, többféle értelemben használt — szórakoztatást mind tudatosabban vállalják a televízió művészeti vezetői és alkotói. A kategória elnevezés persze önmagában keveset mond, aligha lehet például együtt emlegetni az utóbbi idők egyik legszellemesebbebb, filmnyelvi szempontból is újszerű, friss, ötletes sorozatát, a Suli-bulit az Egy ház a Körúton fáradt-állott szellemeskedéseivel. S azt sem felejthetjük el, hogy a „drámai” kategóriában vetített művek egyike-másika — így a kedves Talpsimogató — „hivatásos” szórakoztatóknál jobban szórakoztatott. Ilyesfajta észrevételeket persze minden veszprémi találkozón megfogalmazhattunk volna: egészében a versenyprogram szabályos volt, kifejezte a tévé egész évi tevékenységének jellegét, seintőségét és tartalmát. AZ ŐSBEMUTATÓK közül eddig csak egyet láttam, Szálkai Sándor Nők apróban című tévéjátékát. Nem lenne nehéz egyértelmű szavakkal minősíteni ezt a produkciót, mégis illendőbb megvárni a képernyőn bemutatott változatot. Érdekes és valóban elismerésre érdemes volt az öszszesen négy művet bemutató Fiatal művészek stúdiója című program, melyben a tévé kísérleti műhelyeiben dolgozó fiatal alkotók tévéjátékai kerültek a szűkebb szakmai közönség elé. Ezúttal a szó szoros értelmében, mert e programokat szinte kizárólag újságírók és a „vetélytárs” filmesek látogatták. A Kern András rendezte Oroszlánszáj című tévéjáték — Marguerite Duras művéből — a tévétalálkozó egyik legnagyszerűbb meglepetése volt: feszessége, igényessége, kiváló színészvezetése a versenyprogramhoz képest is kiemelkedett. De említést érdemel a három másik mű is: a Két jegygyűrű Felvidéki Judit rendezésében, Várkonyi Gábor és Gém György munkája, a Modellfilm, és Radó Gyula Szirtes Adámról készített portréfilmje. E produkciók „kísérletisége” különben kizárólag abban nyilvánul meg, hogy alkotóik — Radó Gyula kivételével — más stúdiókban alig kaptak eddig jelentősebb rendezői megbízatásokat: a produkciók maguk (leszámítva az Oroszlánszájat), semmiben sem különböztek a jobb tévés átlagtól. MINT AZ ELMÚLT ÉVEKBEN többször, a veszprémi magánbeszélgetésekben idén is szóba került a visszatérő „rémhír”, miszerint „ez a fesztivál az utolsó”. Valójában, ha talán nem is pótolhatatlan, de kétségkívül fontos szerepet tölt be a tévé életében az évente megrendezett veszprémi találkozó. A baj inkább az, hogy a versenyprogramra — melyet képernyőn elvileg mindenki láthatott, s amely amúgy is a legkülönbözőbb „szempontok” szerint kerül összeállításra — egyre kevesebben kíváncsiak: a szakmai eszmecserék, az érdemi munka legjobb formáit pedig mindeddig, nem sikerült megtalálni Úgy tetszik, a „stúdiójellegű” vetítések, s a „folyosói” eszmecseréket és a hivatalos tanácskozásokat ötvöző „munkabeszélgetések’* jelenthetnének továbblépést, de hogy milyen keretek között, arról e sorok írója sem tud többet mondani. Hegyi Gyula Interjú Orbán Dezsővel Londonban Hs* —C" A Nyolcak utolsó tagja Orbán Dezső, az Ausztráliában élő 96 éves festőművész londoni retrospektív kiállítása alkalmából interjút adott László Balázsnak, az MTI tudósítójának. — Magyarországon a századeleji Nyolcak újító mozgalmának tagjaként emlékeznek Orbán Dezsőre. Mit jelentett pályafutásában a Nyolcak közössége? — Kevesen tudják talán, hogy a Nyolcak megalakításának ötlete az én pesti műtermemben született. Mind a nyolcan rövidebbhosszabb időt töltöttünk Párizsban, és a francia impresszionizmus hatásai kiütköztek valamennyiünk munkáin. Volt bizonyos egység művészetünkben. Az impresszionizmus szakította meg a szoros kapcsolatot a természet ábrázolása és a képzőművészet között, ezzel indult el az a folyamat, hogy a festészet egyre jobban távolodott a természet utánzásától. — A pesti Japán kávéházban Szinyei Merse Pál volt a festők főpapja, oda járt Lechner, Fényes Adolf, Pólya Tibor, Csontváry. Ott szabadultam fel a nyomás alól, hogy a fényképészeti realitás ábrázolása teszi a jó művészt. Szeretettel üdvözlöm a magyar művészeket. Örülök, hogy megtartották művészi elkötelezettségüket. Ha meggondolom, Tisza István egykori miniszterelnök még így gyalázott bennünket: „Nem ismerhetjük el az úgynevezett művészeket, akik felszedik a francia festők konyhahulladékát ...” Londonban nemrég volt egy nagy sikerű kiállítás a Nyolcak és az Aktivisták munkásságából. Nagy örömömre szolgált, hogy ezzel végre itt is felfedezték a magyar művészetet. Annyi újszerűséget találtak benne, akkora elismerést aratott, hogy elsöpörte a korábbi lebecsülést. Bartók Béla-emlékház Az Országos KözhTDTTéződési Tanács elnökségének állásfoglalása szerint Budapest számára több mint egymillió forintot juttatnak. Ezt az összeget főleg azért kapja a főváros, hogy Bartók Béla születésének 100. évfordulója alkalmából berendezzék és megnyissák a zeneszerző emlékházát, ahol hangversenyeken, kiállításokon ápolják Bartók emlékét, s közművelődési programokat rendezhetnek.