Magyar Hírlap, 1981. március (14. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-18 / 65. szám
6 1981. MÁRCIUS 18. SZERDA KULTÚRA - MOVESZET Megyar Hírlap Színház és közönsége II. Cao ! Áru-e az előadás? A SZÍNHÁZI ELŐADÁS — illetve a „benne létrejött” művészi érték — nyilvánvalóan nem áru. De a színházjegy igen. E kell adni, meg kell venni. Ha pedig egy színházigazgató úgy dönt, hogy számára a bevételi eredmények mindeninél fontosabbak — s tegyük hozzá: a tegnapi számunkban már vázolt körülmények miatt aligha dönthet másként —, akkor szabad kezet ad szervezőinek a ház megtöltésének módozataiban. Esetleg emeli egyes előadások jegyeinek jutalékát, és azt is elnézi, hogy a formális teltház-akciók megszaporodnak. Ezt, sajnos, nem nehéz elérni. Mert az utóbbi évtizedek során a színházjegynek sajátos társadalmi presztízse alakult ki: a színházjegy brigádnaplóba ragasztandó ,,kultúrbizonyíték”, vállalati jutalomeszköz és szociális juttatás. Majd minden intézmény, szervezet és üzem rendelkezik olyan anyagi alappal, amelyből évente néhány alkalommal a szokásjog szerint színházjegyet kell vásárolni — kiosztandó a dolgozóik között. Így aztán gyakorta megesik az is, hogy már maga a színház sem szívesen elégíti ki ezeket a mechanikus, „fantomnéző-vszélyes” igényeket (különösen, ha az adott előadás iránt szpontán kereslet mutatkozik), de részint nem húzhat ujjat tekintélyes társadalmi szervezetekkel, részint nem akarjaelmérgesíteni a jó kapcsolatot, hiszen máskor épp az húz,za ki a bajból a nehezen kelendő produkcióikat. És ne feledjük: a szervezők végül is jutalékra dolgoznak. Természetes, hogy ha egyben eladhatnak hatszáz jegyet, az hasonlíthatatlanul nagyobb üzlet, mint amikor tízesével—húszasával kell , házalniuk velük, mondjuk, ötven vállalatnál. És még a legjobban „menő”, látványos sikerszériákkal futó színházaknak is vannak olyan előadásai, amelyeket „kapcsolni” kell. Hol diszkrétebben, hol erőszakosabban. (Legjobban a középiskolás tanárok panaszkodnak a szervezőknek arra a rámenősségére, amivel elérik, hogy az iskola ne csak azt az előadást vegye meg, amelyet a tanár eredetileg kiválaszt. Mert ha a pedagógus nem elég megértő a szervezés gondjai iránt, számíthat a „sértődésre”, legközelebb majd hiába kér jegyet bármire.) A SZÍNHÁZJEGYET tehát — bár áru — mégis sikerült megfosztani értékétől, éppen azáltal, hogy gyakran manipulálnak vele, vagyis olyanoknak juttatják, akiket a színház nem érdekel, illetve nem azoknak jut, akiket érdekel. S az eszmei elértéktelenedést segíti, persze, hogy a jegyárak viszonylag mérsékeltek, hiszen jelentős állami dotációt élveznek. Értnek kultúrpolitikai indoka ismert, ám ezért kaphatott lábra részint a könnyű kézzel osztogatott színházjegyek gyakorlata, részint ezért hajlandó a néző a számára fölösleges jegyek megvásárlásával elnyerni a szervezés kegyét. Ne szépítsük a dolgot: a burkolt korrupció egyik válfajával van dolgunk. Ördögi kör ez. (Hiszen belátható, hogy a jegyek árának jelentős emelése kétélű fegyver volna: azokat sújtaná, akik, bár szeretik a színházat, többé nem engedhetnék meg maguknak.) És senki nem tudja, hogyan lehetne kitörni belőle. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben felelőtlen utópiák kezdtek terjedni az úgynevezett „szocialista vállalkozásban" létrehozandó színháztípusról, amely háromszoros-négyszeres helyárakkal reméli „önfenntartani” magát. Nemrég a televízióban egyik budapesti nagyszínház igazgatója ki is jelentette, hogy merné vállalni a kockázatot. A kérdés csak az: kinek a zsebére? Mert — csak a példa kedvéért — éppen az ő színháza évi 17 millió forintos költségvetéssel szemben 5 millió bevételre tesz szert. Ezzel túlteljesíti ugyan a tervét — amelynek száz százaléka a nézőtér eszmei befogadóképességének 68 százalékát jelenti —, de még így is 12 millió forintos dotációt kap, azaz jegyennként 57 forintot. És ez az összeg csak az üzemmenet költségeit fedezi — a felújítások, a komolyabb karbantartási munkák, a gépparkfejlesztés mind külön tételt képez. A színházat tehát a jegyek árának drasztikus felemelésével — vagyis a dotációnak a nézőre való áthárításával — sem lehetne „önfenntartani”, nem beszélve arról, hogy akkor aztán egyszeriben vége szakadna a szervezési manővereknek. A 120—150 forintos jegyekkel működő, több száz személyes nagy színházak még mindig támogatásra szorulnának, ugyanakkor műsortervük szükségképpen eltolódna a kommersz jelleg felé. AZOK AZ ÚJABB keletű vállalkozások, amelyek kamaraméretekben folynak — például a Vigadóban — szintén azt bizonyítják, hogy a 120 forintos helyárakból is csak a napi kiadásokra (terembér, műszaki személyzet, színészgázsik) futja. Az effajta önfenntartás csak látszólagos : a nem jelentéktelen indulótőkét és produkciós költségeket közvetve vagy közvetlenül szintén a kulturális kormányzat fedezi. És ez nem csupán a színház, hanem az ország gazdasági struktúrájából, ár- és bérviszonyaiból logikusan következik. A stúdióalapításnak ott kedveznek a körülmények, ahol az házon belül megoldható —* magában a színház épületében, netán egy művelődési házban —, tehát az amortizáció, a technikai apparátus beépítése, és a terembér, nem emészt fel aránytalanul nagy összegeket. Ezeket a lehetőségeket felderíteni és kiaknázni mindinkább a hazai színházművészet létkérdése lesz. A magyar színházkultúrának ugyanis egyik alapvető gondjameghatározója, hogy mindmáig lényegében nagy befogadóképességű helyiségeket használ. Budapesten még a kamaraszínházakis négy-, ötszáz személyesek, az anyaszínházakban pedig 600—800, illetve ezer nézőt lehet leültetni.. Ez, természetesen, körülhatárolja a műsorpolitika lehetőségeit; az 1150 férőhelyes Vígszínház repertoárja szükségszerűen különbözik a 630 nézőt befogadó Nemzetiétől. Az állami támogatás ennek megfelelően differenciált is, nem biztos azonban, hogy az arányok csakugyan helyesek és méltányosak. A DOTÁCIÓ országos átlaga jegyenként 71 forint. Csak a fővárosi színházaknál maradva, hasonlítsunk össze néhány részadatot. A Nemzeti Színház (630 férőhely) méltán kapja a legmagasabb jegyenkénti támogatást, 129 forintot, mert műsora nyilvánvalóan a legigényesebb, a legnehezebb fajsúlyú. Náluk mondjuk Moliére Úrhatnám polgára az „alsó” határ. A Vígszínház azonban már csak 30 forintot kap jegyenként. Ami azt jelenti, hogy mindkét színház azonos költségvetéssel dolgozik (harminc-harminc millió), de míg a Nemzeti négy és fél millió „forgalmat csinál”, addig a Vígben 15 milliós bevétellel kalkulálnak. S igaz ugyan, hogy a Pesti Színházzal együtt esténként 1650 jegyet adhatnak el a Nemzeti 630 jegyével szemben, ez nem csupán anyagi lehetőség, hanem egyszersmind művészi-műsorpolitikai tehertétel is. Mert a Vígszínháznak és kamaraépületének estéről estére meg kell telnie ahhoz, hogy az üzemmenetben ne legyen fennakadás. Vagy nézzük a Madách Színházat! Állami támogatása 1975-ben volt azonos a mai Vígszínházéval, majd 1979-ig jegyenként 10 forintot emelkedett, most 40 forint A Víg és a Madách műsorterve közötti különbség azonban aligha indokolja anyagi lehetőségeik különbségét — jóllehet, a Madách is elsődlegesen érdekelt ,a biztos sikerben, vagyis a szervezési kockázatok elkerülésében. A TÚLBIZTOSÍTOTT üzletpolitika kényszere alól mindenképp fel kellene oldani a színházakat, s ez, persze, lehetetlen egyedül a dotáció „újrafelosztásával”. A gazdaságos üzemelés feltételeinek megteremtése legalább ilyen fontos volna: megfelelő díszletműhelyek és raktárak hiányában például komoly, ám kényszerű pazarlás folyik az egyre dráguló — olykor import- vagy import alapanyagú — eszközökkel. Több százezer forint értékű díszleteket felfűrészelnek és szemétre dobnak, jobb esetben eladnak a MÉH-nek, mert a tárolási kapacitás a napi szükségletekhez sem elegendő. Hosszú távon — feltehetően már eddig is — többe kerül ez a színházaknak (tehát az államnak), mintha megfelelő színházi infrastruktúrát hoztak volna létre, így folyamatosan magasabb az ára mindennek, mint ahogyan reális lenne, s végül is a kör ismét bezárul: egyebek közt a drága üzemelés sem engedi, hogy a szervezési struktúra ésszerűbb, rugalmasabb legyen. (Folytatjuk.) Mészáros Tamás Sorozat, ismétléssel Korok - stílusok a Petőfi Múzeumban Még néhány rendhagyó óra, és véget ér a Petőfi Irodalmi Múzeum kísérleti jelleggel meghirdetett művelődéstörténeti foglalkozássorozata, a Korok - stílusok első féléves szakasza. A tavaly kezdődött — szakközépiskolai tanulók részére tervezett foglalkozásokat az integrált oktatási módszer bevezetése hívta életre. Az irodalom, a zene, a képzőművészet az idők folyamán egymásra hatva fejlődött, változott, ezért egy-egy kort összetetten szükséges i megismertetni a tanítás során.. Ezt felismerve a múzeum munkatársai négy félévből álló sorozatot terveztek, amely a reneszánsz-barokk korral kezdődött. A sorozat nagy sikerét máris bizonyítja, hogy a hétfőnként három órától megrendezett rendhagyó órákat — a jelentkezők nagy száma miatt — esetenként kedden, sőt szerdán is meg kellett ismételni. A korok — stílusok művelődéstörténeti foglalkozássorozat záróünnepségére május 4-én kerül sor. Ezen a rendezvényen a részvevők között műtárgymásolatokat is kisorsolnak. Kertészek ültették A költő mandulafái Pécs kedves tavasza eseménye minden esztendőben Janus Pannonius mandulafáinak virágfakadása. A középkori várkertben — a költő bronzszobránál — virágba borultak az első fák. A szobornál — amely Borsos Miklós alkotása, s 1972 tavaszán, Janus Pannonius halálának 500. évfordulóján állították fel — a kertészeti és parképítő vállalat dolgozói, később ültettek el néhány mandulafát a költő Egy dunántúli mandulafáról című szép versének jelképéül. tévénapló Mágnás Miska negyven perce Szép számban akadnak művek, amelyeknek címét mindannyian szinte ösztönösen ismerjük, anélkül, hogy ezentúl valami többet, részletesebbet is tudnánk róluk. A fiatalabb nemzedékek többsége, s általában az operett műfaját nem kedvelők tábora így van a legismertebb operettek címeivel is. Gyermekkorunk óta sokszor hallottuk már a legkülönbözőbb műsorismertetésekben, programtájékoztatókban, beszélgetésekben az olyasfajta állandósult szókapcsolatokat, minthogy A mosoly országa, Mágnás Miska, Csárdáskirálynő, A koldusdiák, Bob herceg — önkéntelenül is felkapnánk a fejünket, úja valahol mondjuk ,,csárdáshercegről” beszélnének —, ám e jellegzetes címeken túl oly sokan egyáltalán nem ismerjük magukat a szóban forgó alkotásokat. S ha ezt talán nem is kell feltétlenül szégyellni, de semmi esetre sem lehet ok dicsekvésre sem: egy-egy operett megismerése akkor is kor- és színháztörténeti tanulság, ha különösképpen nem is andalodunk el az „andalító” zenén és történetén. Valamely operettet elejétől végéig meghallgatva, azt is tapasztalhatjuk, hogy néhány betétdal — az egész műből kiszakadván, függetlenné válva — már régről ismerős, mondhatnánk, „velünk született”, oly gyakran hallottuk már háttérzeneként felcsendülni, hogy bizony „zenei anyanyelvünk” részének számít, ha nem is vagyunk ennek büszke tudatában. Érthető és dicséretes a televíziónak az a vállalkozása, hogy a legjellegzetesebb operetteket „dióhéjban”, a cselekmény vázlatos ismertetésére szorítkozva, egyfajta elképzelt „mai néző” ízléséhez jobban kapcsolódva dolgozza fel. Ilyen szellemben készült el a múlt szombaton bemutatott Mágnás Miska című tévéváltozat is, amely Szirmai Albert operettjét mindössze negyven percbe sűrítve mutatta be. Az operett elszánt rajongói nyilván amúgy sem a tévéből ismerték meg ezt a művet, legfeljebb csak sokadszorra találkoztak vele, míg azok, akik nem vonzódnak különösen a műfajhoz, ezúttal meglehetősen rövid idő alatt, szellemes összefoglalásban „futhatták át” a Mágnás Miskát. Csenterics Ágnes rendezése jó ízléssel, mértéktartással vázolta fel a mára bizony elég laposnak számító történetet, inkább csak jelzésszerűen villantotta fel hajdan nyilván részletesebben is kidolgozott csomópontjait. Minden operett, zenés játék örök dilemmáját — hogy tudniillik milyen apropóból fakadjanak dalra az addig prózában csevegő szereplők — ez a fajta illusztratív feldolgozás a maga számára meg is oldotta. Az operetthez nemigen értő recenzens képtelen „szakmai szempontból” értékelni az egyes szereplők munkáját: Balázs Péter és Szombathy Gyula mind összeszokottabbá váló, komikusi kettősét viszont ezúttal is igen sikerültnek találta. Valamiképp azért talán mégis vérszegény volt ez a Mágnás Miska-feldolgozás, s ezt nem anynyira kötözködésnek, mint inkább tanulságként érdemes leírni. A produkció nem vállalkozott — terjedelmét, koncepcióját tekintve nem is vállalkozhatott — az eredeti mű szellemének, korhű és korabeli kivitelezésének átmentésére, némiképp korszerűsített, de a lényeget megőrző érzékeltetésére (ahogy ezt a klasszikus operettjátszás teszi), de távol tartotta magát attól is, hogy a mű előadása közben az operett műfajának eredendő ellentmondásait leleplezze. Egy-két szelíd csipkelődéstől eltekintve,megelégedett egyfajta népszerű-ismeretterjesztő keresztmetszettel, mindenfajta stílust nélkülöző korrekt „leckefelmondással”, tájékoztatással. Ettől viszont az egész vállalkozás meglehetősen súlytalan lett: előbb-utóbb rájöttünk ugyanis, hogy a tévéváltozatból hiányzik az operett szelleme, meglehet, hazug, érzelgős, stupid, de mindenképp jellegzetes, öntörvényű és tanulságos világa. A részletnél ugyanis — miként szedte rá Baracs mérnök úr Rolla grófnő szüleit —, mégiscsak érdekesebb lenne megtudni egykoron, hogyanmiképp igézhették meg a közönséget az operettek készítői. Hegyi Gyula JWT Sienkiewicz A lengyel irodalom klasszikusai ''nem ismeretlenek a magyar olvasóközönség előtt. Különösen Henryk Sienkiewicz nem, akinek művei az elmúlt száz év alatt nemzedékek számára nyújtottak feledhetetlen élményt. A nagy történelmi trilógia — Tűzzel-vassal, Vízözön, A kislovag, a Quo vadis?, a Kereszteslovagok, hogy most csak a legnépszerűbbeket említsük, a felszabadulás után is több kiadásban, százezres példányszámban láttak napvilágot. Ezeknek a műveknek a tömegsikerét azonban nem követte elmélyült, elemző irodalomtörténeti és kritikai méltatás. Jelentős adósságot törleszt tehát Kovács Endre, a lengyel történelem és irodalom kiváló ismerője. Könyvének (Kovács Endre: Sienkiewicz) fő erényei közé tartozik, hogy átfogó képet nyújt nem csupán a nagy író eszményeiről, a művekben ábrázolt korokról, hanem felvonultatja a korabeli s a mai lengyel kritikai észrevételeket is. Quo vadis? — vagyis Merre tartasz? Ezt a kérdést tették fel a sikerei csúcsán levő írónak is ifjú bírálói egykoron, szemére vetvén az írónak azt, hogy kora problémáitól eltávolodva, olyan képet rajzol a történelemről, hol a nemesség hőssé, a nemesi múlt pedig valamiféle édenné változik. Valójában azonban, érvelnek mások. Sienkiewicz éppen a századvég nemzeti kishitűségéből akarta népét kivezetni, mondanivalóiéhoz saját korában ugyanis nem talált méltó eszményképet. Sienkiewicz „nem tudott egyebet mondani — írta például keserűen Brzozowski, a neves esztéta, a modern irányzat úttörője a század elején —minthogy a filozófiai rendszerek elmúlnak, de misét mindig celebrálnak. Társadalmi nyomor, fájdalmak, antagonizmusok, egyéni ideálok és társadalmi kötöttségek véres konfliktusai, erkölcsi létünk egész értelme egyszer sem kapott kifejezést Sienkiewicz művében’’. Sienkiewicz sokak szerint értetlenül, idegenül szemlélte a munkásosztály küzdelmeit, nem tudott egyértelműen állást foglalni az 1905-ös oroszországi forradalommal kapcsolatban sem. Írói géniusza azonban, amellyel végül is meghódította az egész világot, magával ragadó mindenütt, ahol lengyelek éltek, s művei nagy közösségformáló, összetartó erővé válhattak. Az író utolsó éveit Svájcban töltötte: Paderewskivel, a nagy zongoraművésszel és a zeneszerzővel együtt a lengyel függetlenség ügyének szentelte végső napjait. „Sienkiewicz legbensőbb lényege csak a kor lengyel társadalmából érthető meg. A lengyel társadalom pedig tavasabb együttesbe illeszkedik szervesen. Kelet-Európa írói a maguk műveit a nemzetnek tett szolgálatként értelmezték A szivek erősítésének vágya kimondatlanul ott van egy Jókai, egy Jirásek elbeszélőművészetében. Ebben a tekintetben ezek a művek egyetlen családot, alkotnak” — összegezi könyvének megállapításait Kovács Endre, ki e munkáiéval hozzájárul e klasszikus író m°h’»bb megértéséhez. (Gondolat Kiadó Hegedűs Bite Dániel