Magyar Hírlap, 1981. március (14. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-18 / 65. szám

6 1981. MÁRCIUS 18. SZERDA KULT­ÚRA - MO­VESZET Megyar Hírlap Színház és közönsége II. Ca­o ! Áru-e az előadás? A SZÍNHÁZI ELŐADÁS — il­letve a „benne létrejött” művészi érték — nyilvánvalóan nem áru. De a színházjegy igen. E kell adni, meg kell venni. Ha pedig egy színházigazgató úgy dönt, hogy számára a bevételi eredmé­nyek mindeninél fontosabbak — s tegyük hozzá: a tegnapi szá­munkban már vázolt körülmé­nyek miatt aligha dönthet más­ként —, akkor szabad kezet ad szervezőinek a ház megtöltésének módozataiban. Esetleg emeli egyes előadások jegyeinek jutalé­kát, és azt is elnézi, hogy a for­mális teltház-akciók megszapo­rodnak. Ezt, sajnos, nem nehéz elérni. Mert az utóbbi évtizedek során a színházjegynek sajátos társadalmi presztízse alakult ki: a színházjegy brigádnaplóba ra­gasztandó ,,kultúrbizonyíték”, vállalati jutalomeszköz és szociá­lis juttatás. Majd minden intéz­mény, szervezet és üzem rendel­kezik olyan anyagi alappal, amelyből évente néhány alka­lommal a szokásjog szerint szín­házjegyet kell vásárolni — kiosz­tandó a dolgozóik között. Így aztán gyakorta megesik az is, hogy már maga a színház sem szívesen elégíti ki ezeket a me­chanikus, „fantomnéző-vszélyes” igényeket (különösen, ha az adott előadás­ iránt szpontán kereslet mutatkozik), de részint nem húz­hat ujjat tekintélyes társadalmi szervezetekkel, részint nem akar­ja­­elmérgesíteni a jó kapcsola­tot, hiszen máskor épp az húz­,­za ki a bajból a nehezen kelen­dő produkcióikat. És ne feledjük: a szervezők végül is jutalékra dolgoznak. Természetes, hogy ha egyben eladhatnak hatszáz je­gyet, az hasonlíthatatlanul na­gyobb üzlet, mint amikor tízesé­vel—húszasával kell , házalniuk velük, mondjuk, ötven vállalat­nál. És még a legjobban „menő”, látványos sikerszériákkal futó színházaknak is vannak olyan előadásai, amelyeket „kapcsolni” kell. Hol diszkrétebben, hol erő­szakosabban. (Legjobban a kö­zépiskolás tanárok panaszkodnak a szervezőknek arra a rámenős­­ségére, amivel elérik, hogy az is­kola ne csak azt az előadást ve­gye meg, amelyet a tanár ere­detileg kiválaszt. Mert ha a pe­dagógus nem elég megértő a szer­vezés gondjai iránt, számíthat a „sértődésre”, legközelebb majd hiába kér jegyet bármire.) A SZÍNHÁZJEGYET tehát — bár áru — mégis sikerült meg­fosztani értékétől, éppen azáltal, hogy gyakran manipulálnak ve­le, vagyis olyanoknak juttatják, akiket a színház nem érdekel, illetve nem azoknak jut, akiket érdekel. S az eszmei elértéktele­nedést segíti, persze, hogy a jegyárak viszonylag mérsékeltek, hiszen jelentős állami dotációt élveznek. Értnek kultúrpolitikai indoka ismert, ám ezért kapha­tott lábra részint a könnyű kéz­zel osztogatott színházjegyek gya­korlata, részint ezért hajlandó a néző a számára fölösleges jegyek megvásárlásával elnyerni a szer­vezés kegyét. Ne szépítsük a dol­got: a burkolt korrupció egyik válfajával van dolgunk. Ördögi kör ez. (Hiszen belát­ható, hogy a jegyek árának je­lentős emelése kétélű fegyver volna: azokat sújtaná, akik, bár szeretik a színházat, többé nem engedhetnék meg maguknak.) És senki nem tudja, hogyan lehetne kitörni belőle. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben felelőtlen utópiák kezdtek terjedni az úgy­nevezett „szocialista vállalkozás­ban" létrehozandó színháztípus­ról, amely háromszoros-négy­sze­res helyárakkal reméli „önfenn­­tartani” magát. Nemrég a tele­vízióban egyik budapesti nagy­színház igazgatója ki is jelentet­te, hogy merné vállalni a kocká­zatot. A kérdés csak az: kinek a zsebére? Mert — csak a példa kedvéért — éppen az ő színháza évi 17 millió forintos költségvetéssel szemben 5 millió bevételre tesz szert. Ezzel túlteljesíti ugyan a tervét — amelynek száz százalé­ka a nézőtér eszmei befogadóké­pességének 68 százalékát jelenti —, de még így is 12 millió­ fo­rintos dotációt kap, azaz jegyen­n­ként 57 forintot. És ez az összeg csak az üzemmenet költségeit fe­dezi — a felújítások, a komo­lyabb karbantartási munkák, a gépparkfejlesztés mind külön té­telt képez. A színházat tehát a jegyek árának drasztikus fel­emelésével — vagyis a dotáció­nak a nézőre való áthárításával — sem lehetne „önfenntartani”, nem beszélve arról, hogy akkor aztán egyszeriben vége szakadna a szervezési manővereknek. A 120—150 forintos jegyekkel működő, több száz személyes nagy színházak még mindig tá­mogatásra szorulnának, ugyanak­kor műsortervük szükségképpen eltolódna a kommersz jelleg felé. AZOK AZ ÚJABB keletű vál­lalkozások, amelyek kamaramé­retekben folynak — például a Vigadóban — szintén azt bizo­nyítják, hogy a 120 forintos hely­­árakbó­l is csak a napi kiadások­ra (terembér, műszaki személy­zet, színészgázsik) futja. Az ef­fajta önfenntartás csak látszóla­gos : a nem jelentéktelen induló­tőkét és produkciós költségeket közvetve vagy közvetlenül szintén a kulturális kormányzat fedezi. És ez nem csupán a színház, ha­nem az ország gazdasági struk­túrájából, ár- és bérviszonyaiból logikusa­n következik. A stúdióalapításnak ott kedvez­nek a körülmények, ahol az há­zon belül megoldható —* magá­ban a színház épületében, netán egy művelődési házban —, tehát az amortizáció, a technikai appa­rátus beépítése, és a terembér, nem emészt fel aránytalanul nagy összegeket. Ezeket a lehetősége­ket felderíteni és kiaknázni mindinkább a hazai színházmű­vészet létkérdése lesz. A magyar színházkultúrának ugyanis egyik alapvető gondja­­meghatározója, hogy mindmáig lényegében nagy befogadóképes­ségű helyiségeket használ. Buda­pesten még a kamaraszínházak­­is négy-, ötszáz személyesek, az anyaszínházakban pedig 600—800, illetve ezer nézőt lehet leültet­ni.. Ez, természetesen, körülhatá­rolja a mű­sorpolitika lehetősége­it; az 1150 férőhelyes Vígszínház repertoárja szükségszerűen kü­lönbözik a 630 nézőt befogadó Nemzetiétől. Az állami támoga­tás ennek megfelelően differen­ciált is, nem biztos azonban, hogy az­ arányok csakugyan he­lyesek és méltányosak. A DOTÁCIÓ országos átlaga jegyenként 71 forint. Csak a fő­városi színházaknál maradva, ha­sonlítsunk össze néhány rész­adatot. A Nemzeti Színház (630 férőhely) méltán kapja a legma­gasabb jegyenkénti támogatást, 129 forintot, mert műsora nyil­­vánva­lóa­n a legigényesebb, a legnehezebb fajsúlyú. Náluk mondjuk Moliére Úrhatnám pol­gára a­z „alsó” határ. A Vígszín­ház azonban már csak 30 forintot kap jegyenként. Ami azt jelenti, hogy mindkét színház azonos költségvetéssel dolgozik (har­minc-harminc millió), de míg a Nemzeti négy és fél millió „for­galmat csinál”, addig a Vígben 15 milliós bevétellel kalkulálnak. S igaz ugyan, hogy a Pesti Szín­házzal együtt esténként 1650 je­gyet adhatnak el a Nemzeti 630 jegyével szemben, ez nem csupán anyagi lehetőség, hanem egy­szersmind művészi-műsorpolitikai tehertétel is. Mert a Vígszínház­nak és kamaraépületének estéről estére meg kell telnie ahhoz, hogy az üzemmenetben ne legyen fennakadás. Vagy nézzük a Ma­dách Színházat! Állami támoga­tása 1975-ben volt azonos a mai Vígszínházéval, majd 1979-ig je­gyenként 10 forintot emelkedett, most 40 forint A Víg és a Madách műsorter­ve közötti különbség azonban aligha indokolja anyagi lehető­ségeik különbségét — jóllehet, a Madách is elsődlegesen érdekelt ,a biztos sikerben, vagyis a szer­vezési­­ kockázatok elkerülésében. A TÚLBIZTOSÍTOTT üzletpo­litika kényszere alól minden­képp fel kellene oldani a szín­házakat, s ez, persze, lehetet­len egyedül a­ dotáció „újrafel­osztásával”. A gazdaságos üzeme­lés feltételeinek megteremtése legalább ilyen fontos volna: meg­felelő díszletműhelyek és raktá­rak hiányában például komoly, ám kényszerű pazarlás folyik az egyre dráguló — olykor im­port- vagy import alapanyagú — eszközökkel. Több százezer fo­rint értékű díszleteket felfűré­szelnek és szemétre dobnak, jobb esetben eladnak a MÉH-nek, mert a tárolási kapacitás a napi szükségletekhez sem elegendő. Hosszú távon — feltehetően már eddig is — többe kerül ez a színházaknak (tehát az állam­nak), mintha megfelelő színházi infrastruktúrát hoztak volna lét­re, így folyamatosan magasabb az ára mindennek, mint ahogyan reális lenne, s végül is a kör is­mét bezárul: egyebek közt a drá­ga üzemelés sem engedi, hogy a szervezési struktúra ésszerűbb, rugalmasabb legyen. (Folytatjuk.) Mészáros Tamás Sorozat, ismétléssel Korok - stílusok a Petőfi Múzeumban Még néhány rendhagyó óra, és véget ér a Petőfi Irodalmi Mú­zeum kísérleti jelleggel­ meghir­detett művelődéstörténeti foglal­kozássorozata, a Korok - stílu­sok első féléves szakasza. A tavaly kezdődött — szakkö­zépiskolai tanulók rés­zére terve­zett­­ foglalkozásokat az integ­rált oktatási módszer bevezetése hívta életre. Az irodalom, a ze­ne, a képzőművészet az idők fo­lyamán egymásra hatva fejlő­dött, változott, ezért egy-egy kort összetetten szükséges i­ megismer­­tetni a tanítás során.. Ezt felis­merve a múzeum munkatársai négy félévből álló sorozatot ter­veztek, amely a reneszánsz-ba­rokk korral kezdődött. A sorozat nagy sikerét máris bizonyítja, hogy a hétfőnként há­rom órától megrendezett rendha­gyó órákat — a jelentkezők nagy száma miatt — esetenként ked­den, sőt szerdán is meg kellett ismételni.­­ A korok — stílusok művelő­déstörténeti foglalkozássorozat záróünnepségére május 4-én ke­rül sor. Ezen a rendezvényen a részvevők között műtárgymá­solatokat is kisorsolnak. Kertészek ültették A költő mandulafái Pécs kedves tavasza eseménye minden esztendőben Janus Pan­nonius mandulafáinak virágfa­­kadása. A középkori várkertben — a költő bronzszobránál — vi­rágba borultak az első fák. A szobornál — amely Borsos Mik­lós alkotása, s 1972 tavaszán, Ja­nus Pannonius halálának 500. évfordulóján állították fel — a kertészeti és parképítő vállalat dolgozói, később ültettek el né­hány mandulafát a költő Egy du­nántúli mandulafáról című szép versének jelképéül. tévénapló Mágnás Miska negyven perce Szép számban akadnak mű­vek, amelyek­nek címét mindannyian szinte ösztönö­sen ismerjük, anélkül, hogy ezentúl valami többet, részletesebbet is tudnánk róluk. A fiatalabb nemzedékek többsége, s általában az operett műfaját nem kedvelők tábora így van a legismertebb operettek cí­meivel is. Gyermekkorunk óta sokszor­­ hallottuk már a legkü­lönbözőbb műsorismertetésekben, programtájékoztatókban, beszél­getésekben az olyasfajta állandó­sult szókapcsolatokat, minthogy A mosoly országa, Mágnás Mis­ka, Csárdáskirálynő, A koldus­diák, Bob herceg — önkéntelenül is felkapnánk a fejünket, úja va­lahol mondjuk ,,csárdáshercegről” beszélnének —, ám e jellegzetes címeken túl oly sokan egyálta­lán nem ismerjük magukat a szó­ban forgó alkotásokat. S ha ezt talán nem is kell feltétlenül szé­gyellni, de semmi esetre sem le­het ok dicsekvésre sem: egy-egy operett megismerése akkor is kor- és színháztörténeti tanulság, ha különösképpen nem is anda­­lodunk el az „andalító” zenén és történet­én. Valamely operettet elejétől vé­géig meghallgatva, azt is tapasz­talhatjuk, hogy néhány betétdal — az egész műből kiszakadván, függetlenné válva — már régről ismerős, mondhatnánk, „velünk született”, oly gyakran hallottuk már háttérzeneként felcsendülni, hogy bizony „zenei anyanyel­vünk” részének számít, ha nem is vagyunk ennek büszke tuda­tában. Érthető és dicséretes a televí­ziónak az a vállalkozása, hogy a legjellegzetesebb operetteket „dióhéjban”, a cselekmény vázla­tos ismertetésére szorítkozva, egyfajta elképzelt „mai néző” íz­léséhez jobban kapcsolódva dol­gozza fel. Ilyen szellemben ké­szült el a múlt szombaton bemu­tatott Mágnás Miska című tévé­­változat is, amely Szirmai Albert operettjét mindössze negyven percbe sűrítve mutatta be. Az operett elszánt rajongói nyilván amúgy sem a tévéből ismerték meg ezt a művet, legfeljebb csak sokadszorra találkoztak vele, míg azok, akik nem vonzódnak különösen a műfajhoz, ezúttal meglehetősen rövid­ idő alatt, szellemes összefoglalásban „fut­hatták át” a Mágnás Miskát. Csenterics Ágnes rendezése jó íz­léssel, mértéktartással vázolta fel a mára bizony elég laposnak szá­mító történetet, inkább csak jel­zésszerűen villantotta fel hajdan nyilván részletesebben is kidol­gozott csomópontjait. Minden operett, zenés játék örök dilem­máját — hogy tudniillik milyen­ apropóból fakadjanak dalra az addig prózában csevegő szerep­lők — ez a fajta illusztratív fel­dolgozás a maga számára meg is oldotta. Az operetthez nemigen értő recenzens képtelen „szakmai szempontból” értékelni az egyes szereplők munkáját: Balázs Péter és Szombathy Gyula mind össze­­szokottabbá váló, komikusi kettő­sét viszont ezúttal is igen sike­rültnek találta. Valamiképp azért talán mégis vérszegény volt ez a Mágnás Mis­­ka-feldolgozás, s ezt nem any­­nyira kötözködésnek, mint inkább tanulságként érdemes leírni. A produkció­ nem vállalkozott — terjedelmét, koncepcióját tekint­ve nem is vállalkozhatott — az eredeti mű szellemének, korhű és korabeli kivitelezésének átmenté­sére, némiképp korszerűsített, de a lényeget megőrző érzékelteté­sére (ahogy ezt a klasszikus ope­rettjátszás teszi), de távol tartot­ta magát attól is, hogy a mű elő­adása közben az operett műfajá­nak eredendő ellentmondásait le­leplezze. Egy-két szelíd csipkelő­déstől eltekintve,­­megelégedett egyfajta népszerű-ismeretterjesz­tő keresztmetszettel, mindenfaj­ta stílust nélkülöző korrekt „lec­­kefelmondással”, tájékoztatással. Ettől viszont az egész vállalkozás meglehetősen súlytalan lett: előbb-utóbb rájöttünk ugyanis, hogy a tévéváltozatból hiányzik az operett szelleme, meglehet, ha­zug, érzelgős, stupid, de minden­képp jellegzetes, öntörvényű és tanulságos világa. A részletnél ugyanis — miként szedte rá Ba­­racs mérnök úr Rolla grófnő szü­leit —, mégiscsak érdekesebb len­ne megtudni egykoron, hogyan­miképp igézhették meg a közön­séget az operettek készítői. Hegyi Gyula JWT Sienkiewicz A lengyel irodalom klasszikusai ''nem ismeretlenek a magyar olvasóközönség előtt. Különösen Henryk Sienkiewicz nem, akinek művei az elmúlt száz év alatt nemzedékek számára nyújtottak feledhetetlen élményt. A nagy történelmi trilógia — Tűzzel-vas­­sal, Vízözön, A kislovag­­, a Quo vadis?, a Kereszteslovagok, hogy most csak a legnépszerűb­beket említsük, a felszabadulás után is több kiadásban, százez­res példányszámban láttak nap­világot. Ezeknek a műveknek a tömegsikerét azonban nem követ­te elmélyült, elemző irodalomtör­téneti és kritikai méltatás. Jelen­tős adósságot törleszt tehát Ko­vács Endre, a lengyel történelem és irodalom kiváló ismerője. Könyvének (Kovács Endre: Sien­kiewicz) fő erényei közé tartozik, hogy átfogó képet nyújt nem csu­pán a nagy író eszményeiről, a művekben ábrázolt korokról, ha­nem felvonultatja a korabeli s a mai lengyel kritikai észrevétele­ket is. Quo vadis? — vagyis Merre tartasz? Ezt a kérdést tették fel a sikerei csúcsán levő írónak is ifjú bírálói egykoron, szemére vetvén az írónak azt, hogy kora problémáitól­­ eltávolodva, olyan képet rajzol a történelemről, hol a nemesség hőssé, a nemesi múlt pedig valamiféle édenné változik. Valójában azonban, érvelnek má­sok. Sienkiewicz éppen a­ század­vég nemzeti kishitűségéből akar­ta népét kivezetni, mondanivaló­iéhoz sa­ját korában ugyanis nem talált méltó eszményképet. Sienkiewicz „nem tudott egye­bet mondani — írta például ke­serűen Brzozowski, a neves esz­téta, a modern irányzat úttörője a század elején —minthogy a filozófiai rendszerek elmúlnak, de misét mindig celebrálnak. Társa­dalmi nyomor, fájdalmak, anta­­gonizm­usok, egyéni ideálok és társadalmi kötöttségek véres konfliktusai, erkölcsi létünk egész értelme egyszer sem kapott kifejezést Sienkiewicz művében’’. Sienkiewicz sokak szerint ér­tetlenül, idegenül szemlélte a munkásosztály küzdelmeit, nem tudott egyértelműen állást foglal­ni az 1905-ös oroszországi forra­dalommal kapcsolatban sem. Írói géniusza azonban, amellyel végül is meghódította az egész világot, magával ragadó mindenütt, ahol lengyelek éltek, s művei nagy közösségformáló, összetartó erővé válhattak. Az író utolsó éveit Svájcban töltötte: Paderewski­vel, a nagy zongoraművésszel és a ze­neszerzővel együtt a lengyel füg­getlenség ügyének szentelte vég­ső napjait. „Sienkiewicz legbensőbb lénye­ge csak a kor lengyel társadal­mából érthető meg. A lengyel társadalom pedig tavasabb együt­tesbe illeszkedik szervesen. Ke­­let-Európa írói a maguk műveit a nemzetnek tett­ szolgálatként értelmezték A szivek erősítésé­nek vágya kimondatlanul ott van egy Jókai, egy Jirásek el­beszélő­művészetében. Ebben a tekintet­ben ezek a művek egyetlen csa­ládot, alkotnak” — összegezi könyvének megállapításait Ko­vács Endre, ki e munkáiéval hoz­zájárul e klasszikus író m°h’­»bb megértéséhez. (Gondolat Kiadó­ Hegedűs Bite Dániel

Next