Magyar Hírlap, 1982. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1982-03-28 / 74. szám
4 1982. MÁRCIUS 28. VASÁRNAP TUDÓSÍTÁSOK 10 1(USa ) Mbgybr Himnp Vasárnap reggel HINTŐ égi dolog, legföljebb megerősíteni tudom, hogy egy ország vérkeringésének állapota pontosan meghatározható az újságok apróhirdetései alapján. Ebből a szempontból már az sem érdektelen: sokan vagy kevesen hirdetnek-e, mit vennének, és mitől akarnak megszabadulni, mit ajánlanak szolgáltatásban, ingóságokban és ingatlanokban, eléggé változatos-e a kép, és milyen színvonalat képvisel? Bevallom: mint újságolvasó, rég kifogyok az olvasnivalóból, amikor a hirdetések még mindig érdekességek özönét kínálják: egyik napilapunk keddi száma ötszázkilencvenhármat s alig akad közötte egy is, amelyik nem kelt emóciókat: milyen lehet az a családi ház, amelyet 2,7 millióért kínálnak; a MARK TV-sakkgép, mely vámkezelt és eladó; a „komplett énekberendezés”; a „kukorícapattogtató esztétikus pavilonnal”. És rengeteg szobafestő-tapétázó ajánlkozik. Köztük az első fecske — már aki vállalja, sőt írásba adja, hogy ingyen végzi a takarítást festés után. Vajon mibe kerülhet ez az ingyen? Hány ellenséget szerezhetett magának a vállalkozó a konkurrencia tömött soraiból? Ám mindezzel együtt, nézvén vakulásig az összképet, amit ezek a tömör újságoldalak mutatnak, csak arra tudok gondolni: pezsgés ez kérem a javából, óriási kirakodóvásár, ahol fölöttébb kelendő a portéka, legalábbis ez a remény táplálja a hirdetők nagy-nagy buzgalmát. Aki ilyen nézőpontból nézi az ország vérkeringését, abban szemernyi rendellenességet sem találhat, de még keresni sem jut az eszébe, ellenkezőleg, nagy-nagy nyugalom szállja meg, mint engem is, bizony történelem is, ami az apróhirdetésekben benne van, csak egy kis rálátás kell, amivel, ha a jelen egyeseknek adós is marad, a jövő majd pótolja busásan. Itt áll előttem például egy másik lap másik, hirdetési gyöngyszeme, szintén az elmúlt napokból. Valaki hintát kínál eladásra, igényesnek. Akad-e manapság, aki hintát vásárol? Exportra gyártanak, tudom. De nemhogy ilyen hirdetéssel találkoztam volna, a köznapi életben hintával sem, emberemlékezet óta. Egyszer ültem ugyan rajta, de az bricska volt. És ülhettem volna fiákeren is, ami még a legjobban megközelíti a hintó formáját, óriási viszont a különbség az eléje fogott lovak között, ha a hintát táltos paripák röpítik, a fiúkért jobb esetben is gebék. Ilyetén emlékeim közt a szekerek dominálnak. S holmi risszrossz biciklik. Az összefüggés pedig a kétfajta jármű között abban található, hogy annak idején országjáró koromban igen sok termelőszövetkezetbe, állami gazdaságba szólított a kötelesség. Ilyen helyeken — jóllehet, sokfelé megvolt még a régi, urasági hintó — a vezetők legtöbbje inkább a nyelvét harapta volna el a rázós szekéren, semhogy bele mert volna ülni. Aki meg beleült, arra többnyire előbb-utóbb veszedelmet hozott. Soha nem bocsátották meg neki a gyalogmunkások, hogy amíg ők a kapu fölött görnyednek, az elnök, vagy az igazgató, aki máskülönben közülük került ki, hintán tart határszemlét, akár a régi uraság. Utóbb még a szekér is rossz imenné vált, mert arról meg a lovak jutottak a tegnapi egyéni parasztok eszébe, hogy nekik lovuk volt „azelőtt”. A biciklit azt befogadták könnyen, s ahogyan a világ haladt, később a motort is. Az egyik a hőskort jelképezte, a másik a fejlődést, és míg lassan a hintáknak még az emlékét is betemette az idő, megjelent a terepjáró autó, amit az elnök vagy az igazgató maga vezetett. Ez az állapot tart most is, merőben más „környülállások” közepett. Mert mit bánja az a szövetkezeti tag, ha autón jár az elnök, ha már neki is van autója. És van, egyre többnek. Abban a régi rendszerben se lett volna olyan sok a hiba, ha annyi családnak lett volna hintája, mint amennyinek most autója van: országosan egymillió, talán valamivel több is az autótulajdonosok száma. Ezért sem értem, hogy ez az eladásra most meghirdetett hintó miként akadhatott fenn az idő rostáján? S ha már fennakadt, mi vezethette a tulajdonosát, hogy éppen most bocsátja áruba? Nincs mit életbe fogni, kiöregedett a négy vasderes? Vagy csak úgy van vele, mint Móricz Zsigmond riportalanya ott a kisújszállási piacon a harmincas évek közepén? Ez a riportalany egy öregember volt, aki néhány kártyalapot árulgatott, ott hevert egy zsákdarabon a tök ász, a makk alsó, a piros hetes. Megszólítja az író: ki veszi ezt meg kedves bátyám? Mire az öreg egykedvűen feleli: hátha valakinek épp ez hiányzik a pakliból. Hátha valakinek épp egy hintó hiányzik. Egy olyan igazi, igényesnek való. Vajon hová megy vele? Messzire nem, az biztos. Aminthogy a szemlélettel sem, amivel a hintán haladás rendszerint együtt jár, olyannyira, hogy rég kipusztul már az utolsó hintó is — legalábbis mifelénk — vagy megmarad idegenforgalmi látványosságnak, amikor még azután is sokáig szemet szúr a hintán járó magatartás, azoké, akik úgy néznek el a tájék felett, hogy a gyalogmunkást meg se látják. Milyen kár, hogy rossz ■ is ! tulajdonságainkon apróhirdetés útján túl nem adhatunk! »A/í Atí R Cűrű egymásutánban két újságcikkben is említés történt az örmény színházról. Háborgásaimnak már az első cikk megjelenését követően hangot adtam, de bölcsen leintettek, mondván: ne lődözzek ágyúval verébre. De itt van immáron a második cikk is, újabb tévedéssel ugyane témakörben. Napilaptársunk újságírója kétségkívül járt „Az Ararát tövében”, de sem utazása előtt, sem pedig azt követően, amikor itthon megírni készült ..Örményországi változások” című cikkét, nem nézett utána a témának. Egyebek között kiderül a cikkből, hogy: „Azelőtt a színház itt ismeretlen fogalom volt”. I. Artasesz király (i. e. 118— 93), aki negyedszázad alatt egységesítette a törzsi államokat, bevezette és hivatalos államnyelvvé tette az örményt, felépítette ismeretlen, az első fővárost, Artasatot és egy hellenisztikus arénaszínházat emelt benne. Utódja, II. Tigranes, inkább hadviselő-háborúzó uralkodó volt, de az ország déli részét ő fejlesztette tovább, a második fővárosként felépült Tigranakert — egy antiochiai stílusú színházzal. Az első hivatásos színházi bemutatóról a kor történetírói közül Plutarkhosz is beszámol. Leírja, az i. e. 53-ban, az artasati arénaszínházban tartott előadást, melyen Euripidész „Bakkhánsnők”jét mutatták be II. Artavazdesz király rendezésében. A tragédiában Dionüzosz kegyetlen eszközökkel tanítja meg hatalma tiszteletére a neki hódolni nem akarókat. Az új olümposzi isten imádását megtagadó thébai Pentheusz király fejét saját anyja, Agaué vágja le. Az Artavazdesz rendezte előadásról ránk maradt feljegyzések egyike arról tanúskodik, hogy Agaué nagymonológjának kezdetekor hirtelen váratlanul egy hírnök lépett a színházba. Az Örményországban vendégeskedő parthus király, Orodes seregeitől érkezett hírvivő az első római triumvirátus tagja, Crassus által indított mezopotámiai hadjárat vereségének hírét hozta. Kezében a győzelem jelképeként a legyőzött Crassus feje — és nem Lepidusé, amint azt egyik hetilapunkban olvashattuk. A hírnök a játszók közé dobta a római hadvezér fejét, melyet a színész azonnal felcserélt Pentheusz kellékfejével. A történet vad, rémséges, mondhatnánk barbár, de igaz. Nemes G. Zsuzsanna — 1 1 ------ Miért nincs állandó embléma? Bűvös bálakocka A szőnyegen heverő plakátot a Magyarország Hamburgban című rendezvénysorozat hatalmas emblémája díszíti. A piros-fehér-zöld ábra kisebb-nagyobb formátumban látható az asztalon szétszórt levélpapíron, borítékon, matricán, iratgyűjtőn, meghívón, szórólapon, és programfüzeten. Fogas Péter grafikus, aki a Hungexpo megbízásából kollégáival — Vértes Beával és Molnár Kálmánnal — közösen tervezte meg az esemény grafikai anyagát, találkozásunk után néhány órával repült Hamburgba. A Magyarország Hamburgban programjairól, amelyek e napokban zajlanak, még bizonyára sok írás jelenik meg a sajtóban, híradás a tévében, rádióban; most Fogas Péterrel csak egyetlen, talán apró részletnek tűnő, de igen fontos eleméről, az emblémáról beszélgetünk. Mindig új . A hamburgi találkozás előtt számos hasonlót rendeztünk már világszerte. Miért kell minden alkalommal új emblémát kitalálni? Miért nincs egy állandó, amilyen például Ausztriának az A betű? — Próbálkoztak már állandó jelkép megteremtésével, de azt nem használják. Egy országnak akkor lehet ilyen emblémája, ha arculatáról a külföldieknek azonos képzeteik alakultak ki. Ez Magyarországról még nem mondható el. Téveszmék, patronok ugyan akadnak hazánkról a nyugat-európai lakosság körében, a csikós, a gulyás, a puszta és a szalámi, de ezeket egy állandó embléma alapjául nem fogadhatjuk el. — Legalább egy adott országon belül — esetünkben az NSZK-ban — nem lehetne mindig ugyanazt az emblémát használni? — Gondoltunk erre, amikor megnéztünk néhány Nyugat- Németországban rendezett magyar hét anyagát. De végül jobbnak tartottuk egy új, célszerűen megtervezett embléma elkészítését, amellyel pontosabban és hatékonyabban el tudjuk érni Hamburg és az északnémet térség ■lakosait. Az ország képe — Ez úgy látszik, mintha a lakosság megismerése után alakították volna ki az ábrát. — Nem úgy hangzik, úgy is van. Megrendelőnk, a Hungexpo szakemberei, az utazási irodák munkatársai beszámoltak arról, hogy a hamburgiak körében milyen kép él Magyarországról. Az említett patronok mellett szó esett Bartókról, a magyar képzőművészetről, és a bűvös kockáról is. A tervezéskor a többi között figyelembe vettük, hogy Hamburg hatalmas kikötőváros, a magyar export egyik állomása, és azt is, hogy a rendezvény húsvét előtt lesz. Az utóbbi tényt, a húsvéti hangulatot céloztuk meg, amikor a tojásforma segítségével próbáltuk az emblémát megtervezni, de ezzel nem jutottunk sokra. — Hogyan alakult ki az ábra végső változata? — Molnár Kálmán kollégámnak volt egy kötéllel átkötött bálaformája, nemzetiszínű három oldallal. Én pedig egy bűvös kockából készítettem formát. Amikor az utolsó konzultáción megmutattuk a különböző változatokat Gergely Istvánnak, a Hungexpo főépítészének, ő a kockára szavazott. De nekünk nagyon tetszett a bája, és a két gondolat egyesítésével a bűvös kockát kifásítottuk. Az embléma így jelképezi a rendezvénysorozat helyét, a kikötővárost, és a nemzetiszínű négyzetek játékával talán szimbolizálja egy ország gazdasági és kulturális elemeinek egy cél érdekében való rendeződését is. Csak hét nap — Hónapokig dolgoztak egy emblémán, ami kitűnően sikerült, de végül is mindössze hét napig „élt”. Nem érez némi keserűséget? — A reklámgrafika alkalmazott művészet. Rövid életű műfaj. Ez nem baj. Ha hét napig „él” az embléma , hét napra kell a lehető legjobbnak lennie. A kérdés azonban kérdés marad, hogy vajon valóban nem lehetne-e akár hét évre érvényes állandó emblémát találni a nagyvilágban jelenlevő Magyarország számára. Tudtunkkal — egy pályázat eredményeként — ez az embléma meg is született. De ha egyszer megvan, miért nem használjuk? Nógrádi Gábor Ungarn in Hamburg Diabeteskongresszus A cukorbetegség gyógyításának aktuális kérdéseit vitatták meg a szombati zárónapon a Magyar Diabetes Társaság Szolnokon rendezett VI. kongresszusán. A tudományos programot követően a társaság közgyűlésén két pályadíj ünnepélyes átadására került sor. Ezek közül első alkalommal ítélték oda a Hetényi Géza-díjat, az elismerést dr. Magyar Imre professzor kapta, több évtizedes kiemelkedő gyógyító és kutató tevékenységéért. A Magyar Diabetes Társaság 35 évnél fiatalabb tagjai részére kiírt pályázat első díját dr. Jermendy György budapesti orvos vehette át. Ugyancsak a testület közgyűlésén jelentették be, hogy szeptemberben az Európai Diabetes Társaság hazánkban tartja soron következő nemzetközi kongreszszusát. . Térbeli kalligráfiák egy Magyarországon letelepedett, itt családot alapító és szobrászként dolgozó japán művész grafikai alkotásaival találkozhatunk ,március folyamán azErzsébetvárosi Galéria termében.Mitsui Sení munkáit (mind kifinomtatt '■ ki'Síflasztikáit, mind feketefehér és színes grafikáit, avagy Ady-illusztrációit) több kiállításon láthatta már a magyar közönség. Most elsősorban újabb termésű, szuggesztív grafikai tanulmányain át követhetjük nyomon, mi foglalkoztatja a művész gondolatvilágát. E képek első pillantásra teljesen absztrakt munkának tűnnek — valójában azonban erősen eltérnek az absztrakt alkotásoktól. A nonfiguratív jelző sem teljesen találó rájuk. A rajzok formái nem geometrikusak. Több közülük úgy jelenik meg számunkra, mint egy pszichológiai tesztlap. És e lapok sokszor valóban sugallják — ha átformálva és rejtve is — a jelentésüket. Ebből a szűk válogatásból is kiemelhetünk néhány jellegzetes tanulmánycsoportot: ilyen például a hullámminta-variáció vagy ritmuskombináció, amelynek néhány lapján közvetlen zenei utalásokat is fellelhetünk. Gyakori az élettel, kifejezetten az élő szervezetekkel asszociálható rajz, amely a természet legbensőbb titkaira, sejtekre, burjánzásra, az új élet keletkezésére utal. (Ilyen témák már a művész színes grafikái, az Ady-sorozat lapjai között is szép számmal szerepeltek.) Néhány tanulmánya mintha vízimadarakra emlékeztetne. Több lapjának rajza viszont közvetlenül utal modern plasztikai kompozíciókra. Jellemző grafikáira a páros, öszszeolvadó kombinációk variálása, a fekete-fehér formák és tömbök ritmikus átfordítása és az egyéni jelleg. A megjelenési forma grafikai, úgy érzem, viszont, hogy e képek elsősorban nem vonalakkal és felületekkel, hanem tömbökkel, élő testekkel foglalkoznak és szinte mindig háromdimenziósak, ha nem is rajzukban, de asszociációs körükben. Ha racionális, nyugati gondolkodásmóddal próbálnánk besorolni Mitsui Sent és munkáit, nehéz helyzetben lennénk. S bár a modern japán művészetben is igen sok irányzat van, Mitsui Sen grafikái különálló, egyéni voltuk miatt nem illenek ezekbe a keretekbe. Megkérdezhetné valaki, hogy mi a japános munkáiban? Kiemelhetném ilyen vonásként a természet mély tiszteletét. Továbbá grafikáival kapcsolatban a feketefehérben való gondolkodást, ami viszont a zen-buddhizmus művészi ideáljaival, és csendes, de mélyen leszűrt alkotásaival mutat párhuzamokat. Néhány motívuma közvetlenül ősi, távol-keleti mintákra és kozmikus szimbólumokra emlékeztet. Ilyen a régi kínai szertartási bronzedények díszítőmintáihoz közelálló vonalkombináció és a japánok tomoe nevű, távol-keleti diagramra asszociálható rajza, amelynek kozmikus, a világegyetem negatív és pozitív, női és férfielemeit egyetlen diagramba sűrítő jelentése volt. Mitsui Sen grafikái tulajdonképpen térbeli kalligráfiai tanulmányok.A papír síkján jelennek meg, de a művész nem vonalakban, hanem térbeli formákban, tömbökben gondolkodik, mert elsősorban szobrász. Úgy is érzem, hogy e grafikák jelentős része voltaképpen tanulmány a művész jövőbeli plasztikáihoz. Visszatérő elemei: a természeti, biológiai asszociációjú elemek, a természet megújhodása, a találkozó és összeolvadó formák, mind mély érzelmi tartalmakra utalnak. E grafikákat már Magyarországon alkotta — az említett témakörök tehát már Mitsui Sen itteni érzelmi-emberi kötődéséből nőttek ki. Ferenczy László