Magyar Hírlap, 1983. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-29 / 230. szám
6 1983. SZEPTEMBER 19. CSÜTÖRTÖK KULTÚRA - MŰVÉSZET moor Masran Hirup Finlevel Fojtogatás — japán fiaskó Vannak filmek, amelyek csak úgy, „egyszerűen” rosszak, s akadnak olyanok is, melyeknek fiaskója figyelemre méltó tanulságot kínál nemcsak a filmeseknek, hanem a nézőknek is. Érzésem szerint ez utóbbi kategóriába tartozik a filmklubhálózat keretében bemutatott Fojtogatás című japán film, Sindo Kaneto munkája, mely produkció valóságos iskolapéldája annak, hogy idegen kultúrák divatjainak felszínes és kritikátlanul mohó átvétele művészileg szinte szükségszerűen kudarcot eredményez. A kultúrák találkozása, kölcsönhatása, keveredése természetesen izgalmas témát kínál, de ha egy mű megelégszik más kultúrkörök szokásainak felületes lemásolásával, könnyen riasztó kurióziummá válhat. Nem tudom, milyen megfontolásból vették át a magyar forgalmazók az említett, Fojtogatás című művet, s miért éppen az elméletileg értékesebb, esztétikailag figyelemreméltóbb filmeknek fenntartott filmklubházólatban kezdik bemutatni, de ha másra nem, arra jó ez a premier, hogy némi képet kaphassunk a japán filmművészet perifériáit megkísértő veszélyekről. Kuroszava, Ozu, Midzogucsi páratlan gazdagságú életműve, számos, sőt, szinte számtalan remek japán filip mellett természetesen jelen van Japánban is a kommersz filmgyártás: történelmi környezetbe helyezett karatefilmekkel, szentimentális mesékékkel, a „mai életforma” amerikaizált közegében játszódó zenés-szirupos történetekkel. E produkciók kétségkívül létező fogyasztói igényt elégítenek ki, egészen más közönséghez szólnak, mint az értékes filmalkotások, s professzionista rendezés esetén jó szórakozást kínálnak nézőiknek. (Én ebbe a kategóriába sorolnám az öld meg a sogunt! című, nálunk ezen a nyáron bemutatott karaterevüt is.) Más a helyzet a Fojtogatással, amely görcsös igyekezettel próbál „művészfilmnek” látszani, kritikátlanul vegyíti a japán, európai és amerikai mesterektől úgy-ahogy ellesett fogásokat, s Freud felületesen megemésztett tantételeihez rémdrámából, pszichológiai helyzetgyakorlatokból, bűnügyi történetből és némi pedagógiai széljegyzetből kever zavaros illusztrációkat, helyenként egyébként meglepően jó képteremtői készséggel. Fél adag Freud, fél adag szemelvény egy filmlexikonból, így határozhatjuk meg röviden Kaneto Sindo művének receptjét. A Fojtogatás végső soron azt a tételt próbálja élőképekkel és jó néhány hullával bemutatni, hogy az érzéketlen és gonosz felnőttek tönkreteszik, megrontják, ha kell, le is gyilkolják az érzékeny, finomlelkű, ártatlanul szép fiatalokat, a szintén felnőttek irányi, tetta társadalom élénk és cinkos helyeslésével. A főszereplő diákfiú törékeny szerelmét megerőszakolja annak mostohaapja, s mikor a lány megöli a gaz csábítót, az ifjú pár csak rövid néhány órára találkozhat a hidegre tett mostohaapa pénzén bérelt szállodai szobában. A fiú ezután bosszút fogad a felnőttek ellen, s az igazságszolgáltatás jegyében apját és anyját több alkalommal véresre veri. A szülők, akik egyébként valóságos majomszeretettel ajnározzák egyetlen fiukat, akit a társadalom felsőbb régióiba utat nyitó egyetemre szeretnének bejuttatni, idegorvoshoz viszik az ifjú lázadót, a derék doktor azonban természetesnek tartja a történteket. Fiatal hősünk ezután rájövi, hogy szerelmes az anyjába, féltékeny apjára, s feltámadt szerelmét igen határozott eszközökkel igyekszik realizálni is. A szülők ezzel nem egészen értenek egyet, ezért újabb verést kapnak, mire az apa álmában megfojtja fiát. A környék jómódú és felnőtt lakói ezért hősként ünnepük, a bíróság is felmenti, az anya azonban dezertál a felnőttek gonosz különítményéből, fia ágyán végez önkielégítést, majd felakasztja magát. A jók, az ártatlanok sorsa a pusztulás, sugallja a rémdrámából szentimentálisra forduló befejezés. Az éppen csak vázlatosan elmesélt történetben ezen túl is akad számos képtelen, bizarr, illetve egyértelműen nevetségesre sikeredett jelenet: a rosszul emésztett pszichologizálás látványosan bosszulja meg magát. Szinte üvölt a filmből, hogy a konfliktusok nem a történet belső logikájából következnek, hanem a tantételek illusztrálására aggatódnak rá a történetre. A diákfiú és a lány szerelmeszépen indul, s úgy-ahogy, még a gonosz mostohaapa jelenléte is hitelesnek hat. Meggyilkolása és a lány bujkálása már a krimi felé löki a történetet, a fiú szülei ellen lobbanó indulata pedig végleg zsákutcába rángatja a filmet. A rendező nem tesz különösebb erőfeszítést arra, hogy elhitesse velünk azt a folyamatot, amelynek során a fiú fiatal osztálytársnőjével folytatott, boldog szeretkezései után egyszerre anyjába szeret, apja iránt keserű és gyűlölködő féltékenységet érezve. Azt persze, elmondják a filmben, hogy ödipusz-komplexusra van, e címszó művészi-dramaturgiai feldolgozására azonban nemigen történik kísérlet. A japán családi élet jelzésszerű díszletei közé durván erőltetett európai-amerikai közhelyeket dob a rendező, szereplői agyon békéltetésével próbálván meg — tökéletesen sikerületlenül — hitelessé tenni az innen-onnan átvett, felszínes ötleteket. A szexuális tabuk „divatos” előrángatása, az amerikai és európai film kliséinek kritikátlan felhasználása, a japán filmművészet tradícióitól oly idegen megoldások erőltetése tanulságos kudarcba , torkollik. Még akkor is, ha egyes jelenetekben Sando Kaneto plasztikusan ábrázolja az „elitképző” iskolák könyörtelen karrierizmusra nevelő légkörét. A nemzetközi filmdivat felületes és gyökértelen utánzása mindenütt szükségszerű fiaskót eredményez. Hegyi Gyula t Hosszan tartó betegség után kedden Szófiában elhunyt Wilfred Burchett, a neves ausztráliai író és publicista. Kalandos életútjának utolsó állomása volt Szófia, ahová Párizsból költözött át egy éve, bolgár származású feleségével. Nevét a haladó eszmék melletti következetes kiállása tette ismertté világszerte — s ugyanezen okból került többször éles összeütközésbe szülőhazája hatóságaival. Wilfred Burchett 1911. szeptember 16-án született Melbourne-ben. Tanulmányait Ausztráliában és Nagy-Britanniában folytatta, majd — több „pályamódosítás” után — 1940-ben úgy határozott, hogy az újságírásnak szenteli életét. A második világháború alatt a londoni Daily Express haditudósítójaként egyebek mellett a Kínában és Burmában folyó harcokról, valamint a csendes-óceáni hadszíntér eseményeiről számolt be. Ő volt az első újságíró, aki a világ elé tárta a Hirosima elleni atombomba-támadás áldozatainak tragédiáját. Újságírói képességeit azonban első alkalommal akkor kamatoztathatta igazán, amikor a kínai csapatokkal együtt eljutott Észak- Koreába, s itt csakhamar személyes kapcsolatba került a haladó erők vezetőivel, köztük a Kim Ir Szennél is. A nagy nyugati lapok egymásort versengtek a koreai háborúról szóló, különleges helyzete és személyes tapasztalatai által hitelesített tudósításaiért — a Canberrai kormány pedig 1955- ben megfosztotta állampolgárságától, azzal a váddal, hogy „megkísérel ideológiai ráhatást gyakorolni” a háborúban foglyul esett ausztrál katonákra. 1957—65 között több lap tudósítójaként Moszkvában dolgozott. Ezután költözött Párizsba, ahonnan az amerikai—vietnami béketárgyalásokról tudósított. Az ausztrál hatóságok megtagadták tőle a vízumot, amikor Burchett 1970-ben fivére temetésére szülőhazájába kívánt látogatni. A beutazási engedélyt végül ügyvédje eszközölte ki, repülőgépet pedig a melbourne-i Sunday Observer című lap bérelt számára. Egy ideig „útlevél nélküli állampolgárként” vietnami és kubai okmányokkal járta a világot. Ausztráliai állampolgárságát csak 1972-ben, a munkáspárti kormány hatalomra jutását köveltően kapta vissza. A hetvenes években Kambodzsa, Angola, Mozambik és Etiópia szerepelt újságírói munkájának legfontosabb színhelyei között. 1980 óta Bulgáriából és Afganisztánból tudósított. A világhírű publicistát pénteken temetik el Szófiában. Elhunyt Wilfred Burchett A prágai Drámai Klub vendégjátéka • Különleges csemege várja október első hetében Budapesten a színházbarátokat A Katona József Színház vendégeként három előadással vendégszerepel a prágai Drámai Klub (Cinohémi Klub) a Petőfi Sándor utcában. A mostani — első — vendégjáték alkalmával arra készülnek, hogy hivatalossá tegyék az együttműködést, kiterjesztve a vendégjátékokon túl rendezőcserékkel is. A Drámai Klub 1065-ben alakult, Ladislav Smocek drámaírórendező és Jaroslav Vostory színházi szakíró vezetésével. Eg Képzőművészeti világhét Szerdán, a Magyar Nemzeti Galériában a képzőművészeti világhét magyarországi rendezvényeinek sorozata elméleti tanácskozással vette kezdetét. Az eszmecsere, amelyet a Művészet, mint kommunikáció címmel szerveztek, egyúttal a világhét központi rendezvényeinek gerince is. Megnyitó beszédében Drecin József művelődési államtitkár hangsúlyozta, hogy a világhét fenti mottója a legfontosabbat állítja a középpontba: az emberi gondolat, az emberi együttműködés eszméjének közvetítését. A jelszó az üzenetváltás lehetőségét sugallja egy olyan időszakban, amikor erre minden eddiginél nagyobb szükség van. Rámutatott arra is, hogy a művészetet, mint a kommunikáció eszközét, egyben tárgyát vizsgálva nem csupán a kapcsolatrendszer fontosságával kell tisztában lenni, hanem a kapcsolat bonyolultságával és érzékenységével is. A megnyitót követően Szecskő Tamás, a Tömegkommunikációs Kutató Központ igazgatója a képzőművészeti kultúra és a tömegkommunikáció viszonyáról tartott referátumot. A nap folyamán előadások hangzottak el egyebek közt a közművelődés, a kulturális értékrend, a művésztársadalom kapcsolatáról a komunikációs eszközökkel. A világhét programjához számos rendezvény is kapcsolódik. Több megyében megnyílik a helyi művészek idei tárlata, Szentendrén átadják, a kibővített Czóbel-múzeumot, Zalaegerszegen Vajda Lajos, Miskolcon Kondor Béke-emlékkiállítás lesz. Szolnokon Barcsay Jenő, Kalocsán Kiss István, Bonyhádon Kő Pál, Szekszárdon Németh János keramikus, Székesfehérvárott El Kazovszkij festőművész önálló kiállítása gazdagítja a programot. Minőségi és tartalmi változások Az oktatáspolitikai viták elé MIELŐTT A MINISZTERTANÁCS ELÉ kerülnének ez év végén a Művelődési Minisztériumnak a köz- és a felsőoktatás fejlesztésére vonatkozó javaslatai, rendkívül széles körű társadalmi fórumok vitatják meg mindkét tervezetet. Meglehetősen közismert az előtörténetük. Több mint tíz évvel ezelőtt, az 1972-es oktatási párthatározat irányozta elő egy olyan tervnek a kidolgozását, amely egészen az ezredfordulóig tartalmazná az oktatásügy távlati fejlesztési elképzeléseit. Az MSZMP két évvel ezelőtt született felsőoktatási, és a tavalyi újabb közoktatási határozata már rögzítette az általános elveket, önmagában is igen figyelemre méltó körülmény, hogy ezúttal a Minisztertanács elé már egy időben és azonos koncepcióban fogand indítványok kerülnek a művelődésügynek, e két különálló, ám sok szállal összekapcsolt területéről. A mostanában zajló viták is közelítik őket. Mert bár a felsőoktatási javaslatot elsősorban az egyetemek, a főiskolák vitafórumain tárgyalják, a közoktatási javaslatról viszont általános - és középiskolák nevelőtestületei disputálnak, mégiscsak vannak közös vitatémák, mégpedig a pedagógusképzés, -továbbképzés kérdései, melyek ugyan a felsőoktatási tervnek képezik részét, de közoktatási fórumokon is vitatják őket. . A javaslatok alapját a hosszú távú népgazdasági terv képezi, amely jelzi, hogy most a népgazdaság intenzív fejlesztési szakasza került napirendre. Egyszerűbb volna azt mondani, hogy ez azt jelenti az oktatásügy vonatkozásában : mindkét ágazatnak és fokozatnak elsősorban a minőségi és tartalmi fejlesztést kell előtérbe helyeznie. Természetesen ez csakugyan fő követelmény. A műveltség tartalmi korszerűsítéséről, az oktatás rugalmasságáról, alternatív oktatási formákról, választható tárgyakról, az iskolatípusok merevségének feloldásáról, a kötelező órák csökkentéséről és a választható stúdiumok gyarapításáról, a tanulóifjúság önállóságra neveléséről, a tehetség zöld útjáról, az iskolának a társadalmi hátrányok csökkentésében játszott szerepéről olvashatunk e vitaanyagokban. A népgazdaság intenzív fejlesztésének követelménye azonban az oktatásügy népgazdasági súlyának, jelentőségének növelését, ha úgy tetszik, a menynyiségi fejlesztését is jelenti. VANNAK KÉNYSZERÍTŐ, oktatásügyön kívüli körülmények. Most ugyanis a demográfiai hullám léte önmagában is parancsolóan előírja egy nemzeti tanteremépítési program valóra váltását, ami egyszersmind megalapozza a kilencvenes évekre a közoktatás minőségi mutatóinak javulását is. De vannak egészen másfajta, az oktatáson kívüli kényszerítő erők is. Az intenzív gazdálkodásnak tudniillik szinte alapvető kritériuma az értelmiség számbeli gyarapodása és a műveltebb, nyíltabb szemléletű, képzettebb munkások számának növekedése. Ehhez több, jobban felszerelt iskola és nemcsak jobb, hanem több pedagógus is kell. A felsőoktatási javaslat egyértelműen leszögezi, hogy a felsőoktatás kulcskérdése a pedagógusképzés és -továbbképzés tervszerűbb és hatékonyabb fejlesztése. Ismételjük: a számbeli fejlesztés is, a keretszámok tágításával. Hiszen milyen minőségi közoktatás lenne az, ahol továbbra is tömegével tanítanak nevelők képesítés nélkül?! A felsőoktatás kesreteinek tágítását más területeken a 90-es évekre irányozza elő a javaslat. A pedagógusokon kívül több közigazgatási, közgazdasági szakember kerülhet ki felssőoktatási intézményekből és több bizonyos képesítésű műszakiakból is. A két javaslat jelen stádiumában: vitaalapanyag. Kétségtelenül csekély az az időköz, ami folyóirat-publikálásuk és a minisztertanácsi előterjesztés között rendelkezésre áll. De végtére is az elmúlt évek a köz- és felsőoktatási szakmai vitáknak talán túlságosan is bő folyamait hömpölygették. Ezért úgy tűnik, számos nagy elvi kérdés immár tisztázott. Aligha érdemes már vitázni például az általános iskola képzési idejének növeléséről, hiszen a kilenc- és tízosztályos iskola ügye lekerült a napirendről. A közoktatási tervezet ugyanakkor kitűnő és aligha vitatható korszerű modellt nyújt a háromszakaszos általános iskolai képzésre; a három plusz kettő plusz hároméves szakaszokra tagolt modellen értelmetlen lenne még tovább polemizálni. Pontosan érti a társadalom, mit jelent a középiskola-típusok közelítése, és egyértelmű, hogy milyenek legyenek ezek a középiskola-típusok. Nincs vita arról, hogy legyen-e technikusképzés; és hogy melyek legyenek a felsőoktatás fokozatai; hogy megmaradjon-e az érettségi; hogy kinyissuk-e teljesen a főiskolák kapuit, vagy tervezzük-e továbbra is a felsőoktatási keretszámokat. Ugyanakkor sok-sok „rugalmas” meghatározást adnak a vitaanyagok „rugalmas" nevelési formákról, fejlesztési modellekről, pedagógiai koncepciókról. Azért marad bőven vitakérdés. E VITÁK KIBONTAKOZÁsát mindenesetre elősegíti, hogy a közoktatási javaslat alternatív szövegeket terjeszt elő a középiskolai képzés rendszeréről és a közoktatás irányításáról. Ez utóbbi kiváltképp érzékeny terület, hiszen olyan kérdésekről lehet véleményt cserélni, mint az iskolai demokratizmus ügye, az iskolafenntartás körülményei, a meghatározott időre szóló igazgatói kinevezés (választás), a tanács és az iskola kapcsolata. De biztos, hogy lesz vita a nevelőtestületekben a kötelező továbbképzési rendszerről, ami ugyan ismét újabb terheket ró a pedagógusokra, de egyszersmind a besorolásiban és előléptetésben is új, az eddiginél kedvezőbb, mert egyértelműbb helyzetet teremthet. Bizonyára nem egyformán érti a nevelők társadalmának minden tagja azt a kifejezést, hogy „nemcsak a tanulóktól várja el az alkalmazkodást mégpedig egyoldalúan és feltétlenül” a közoktatás. Az iskolának az ötnapos munkahét miatt megnövekedett közművelődési funkciói szintén a viták kereszttüzébe kerülhetek a tantestületi vitákban. A felsőoktatási vitaanyag pedig — noha alternatív meggondolásokat nem kínál — számos kérdésben ugyancsak nyitott és széles fogalomkörrel operál. Biztos, hogy további pontosítást igényelnek az olyan kérdések, mint hogy milyen is az adott körülmények között az optimális méretű intézmény; hol és hogyan működjék a felsőoktatás szűrője; miként éljen majd az egyetem a jogával, hogy önmaga határozza meg a keretszámait; hogyan érvényesítse a sajátos,„testreszabott” felvételi témákat; hogyan alakul a jövőben az új funkciójú esti és levelező oktatás, és hol kell megszüntetni a hagyományos, munka melletti tanulási formákat. Tisztázásra vár, mit is értünk a fél-felsőoktatási képzettségen. Remélhető, hogy a viták után átgondoltabb, gazdagabb anyag fogalmazódhat meg, miután széleskörűen érvényesül a beleszólás demokratikus joga. Már csak élni kell e joggal. Most az érdekelteken a sor. N. Sándor László