Magyar Hírlap, 1983. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-29 / 230. szám

6 1983. SZEPTEMBER 1­9. CSÜTÖRTÖK KULTÚRA - MŰVÉSZET moor Masran Hirup F­­inlevel Fojtogatás — japán fiaskó Vannak filmek, amelyek csak úgy, „egyszerűen” rosszak, s akadnak olyanok is, melyeknek fiaskója figyelemre méltó tanul­­ságot kínál nemcsak a filmesek­nek, hanem a nézőknek is. Érzé­sem szerint ez utóbbi kategóriá­ba tartozik a filmklubhálózat keretében bemutatott Fojtogatás című japán film, Sindo Kaneto munkája, mely produkció való­ságos iskolapéldája annak, hogy idegen kultúrák divatjainak fel­színes és kritikátlanul mohó át­vétele művészileg szinte szükség­szerűen kudarcot eredményez. A kultúrák találkozása, kölcsönha­tása, keveredése természetesen izgalmas témát kínál, de ha egy mű megelégszik más kultúrkörök szokásainak felületes lemásolásá­val, könnyen riasztó kuriózium­­má válhat. Nem tudom, milyen megfontolásból vették át a ma­gyar forgalmazók az említett, Fojtogatás című művet, s miért éppen az elméletileg értékesebb, esztétikailag figyelemreméltóbb filmeknek fenntartott filmklub­­házólatban kezdik bemutatni, de ha másra nem, arra jó ez a pre­mier, hogy némi képet kaphas­sunk a japán filmművészet peri­fériáit megkísértő veszélyekről. Kuroszava, Ozu, Midzogucsi páratlan gazdagságú életműve, számos, sőt, szinte számtalan re­mek japán filip mellett termé­szetesen jelen van Japánban is a kommersz filmgyártás: törté­nelmi környezetbe helyezett ka­ratefilmekkel, szentimentális me­­sékékkel, a „mai életforma” ame­­rika­izált közegében játszódó zenés-szirupos történetekkel. E produkciók kétségkívül létező fogyasztói igényt elégítenek ki, egészen más közönséghez szól­nak, mint az értékes filmalko­tások, s professzionista rendezés esetén jó szórakozást kínálnak nézőiknek. (Én ebbe a kategó­riába sorolnám az öld meg a sogunt! című, nálunk ezen a nyá­ron bemutatott karaterevüt is.) Más a helyzet a Fojtogatással, amely görcsös igyekezettel pró­bál „művészfilmnek” látszani, kritikátlanul vegyíti a japán, európai és amerikai mesterektől úgy-ahogy ellesett fogásokat, s Freud felületesen megemésztett tantételeihez rémdrámából, pszi­chológiai helyzetgyakorlatokból, bűnügyi történetből és némi pe­dagógiai széljegyzetből kever za­varos illusztrációkat, helyenként egyébként meglepően jó képte­remtői készséggel. Fél adag Freud, fél adag szemelvény egy filmlexikonból, így határozhat­juk meg röviden Kaneto Sindo művének receptjét. A Fojtogatás végső soron azt a tételt próbálja élőképekkel és jó néhány hullával bemutatni, hogy az érzéketlen és gonosz felnőttek tönkreteszik, megrontják, ha kell, le is gyilkolják az érzékeny, fi­nomlelkű, ártatlanul szép fiatalo­kat, a szintén felnőttek irányi­, tetta társadalom élénk és cinkos helyeslésével. A főszereplő diák­­fiú törékeny szerelmét megerő­szakolja annak mostohaapja, s mikor a lány megöli a gaz csá­bítót, az ifjú pár csak rövid né­hány órára találkozhat a hideg­re tett mostohaapa pénzén bérelt szállodai szobában. A fiú ezután bosszút fogad a felnőttek ellen, s az igazságszolgáltatás jegyében apját és anyját több alkalommal véresre veri. A szülők, akik egyébként valóságos majomsze­retettel ajnározzák egyetlen fiu­kat, akit a társadalom felsőbb régióiba utat nyitó egyetemre szeretnének bejuttatni, idegorvos­hoz viszik az ifjú lázadót, a de­rék doktor azonban természetes­nek tartja a történteket. Fiatal hősünk ezután rájövi, hogy sze­relmes az anyjába, féltékeny ap­jára, s feltámadt szerelmét igen határozott eszközökkel igyekszik realizálni is.­ A szülők ezzel nem egészen értenek egyet, ezért újabb verést kapnak, mire az apa álmában megfojtja fiát. A kör­nyék jómódú és felnőtt lakói ezért hősként ünnepük, a bíró­ság is felmenti, az anya azon­ban dezertál a felnőttek gonosz különítményéből, fia ágyán vé­gez önkielégítést, majd felakaszt­ja magát. A jók, az ártatlanok sorsa a pusztulás, sugallja a rém­drámából szentimentálisra for­duló befejezés. Az éppen csak vázlatosan el­mesélt történetben ezen túl is akad számos képtelen, bizarr, il­letve egyértelműen nevetségesre sikeredett jelenet: a rosszul emésztett pszichologizálás látvá­nyosan bosszulja meg magát. Szinte üvölt a filmből, hogy a konfliktusok nem a történet bel­ső logikájából következnek, ha­nem a tantételek illusztrálására aggatódnak rá a történetre. A diákfiú és a lány szerelme­­szé­­pen indul, s úgy-ahogy, még a gonosz mostohaapa jelenléte is hitelesnek hat. Meggyilkolása és a lány bujkálása már a krimi felé löki a történetet, a fiú szü­lei ellen lobbanó indulata pedig végleg zsákutcába rángatja a fil­met. A rendező nem tesz külö­nösebb erőfeszítést arra, hogy elhitesse velünk azt a folyama­tot, amelynek során a fiú fiatal osztálytársnőjével folytatott, bol­dog szeretkezései után egyszerre anyjába szeret, apja iránt kese­rű és gyűlölködő féltékenységet érezve. Azt persze, elmondják a filmben, hogy ödipusz-komple­­xus­ra van, e címszó művészi-dra­maturgiai feldolgozására azonban nemigen történik kísérlet. A ja­pán családi élet jelzésszerű dísz­letei közé durván erőltetett euró­pai-amerikai közhelyeket dob a rendező, szereplői agyon békélte­tésével próbálván meg — tökéle­tesen sikerületlenül — hitelessé tenni az innen-onnan átvett, fel­színes ötleteket. A szexuális ta­buk „divatos” előrángatása, az amerikai és európai film kliséi­nek kritikátlan felhasználása, a japán filmművészet tradícióitól oly idegen megoldások erőltetése tanulságos kudarcba , torkollik. Még akkor is, ha egyes jelene­tekben Sando Kaneto plasztiku­san ábrázolja az „elitképző” is­kolák könyörtelen karrierizmus­ra nevelő légkörét. A nemzetközi filmdivat felüle­tes és gyökértelen utánzása min­denütt szükségszerű fiaskót ered­ményez. Hegyi Gyula ­t Hosszan tartó betegség után kedden Szófiában elhunyt Wilf­red Burchett, a neves ausztráliai író és publicista. Kalandos élet­útjának utolsó állomása volt Szó­fia, ahová Párizsból költözött át egy éve, bolgár származású fele­ségével. Nevét a haladó eszmék melletti következetes kiállása tet­te ismertté világszerte — s ugyan­ezen okból került többször éles összeütközésbe szülőhazája ható­ságaival. Wilfred Burchett 1911. szep­tember 16-án született Mel­­bourne-ben. Tanulmányait Auszt­ráliában és Nagy-Britanniában folytatta, majd — több „pálya­­módosítás” után — 1940-ben úgy határozott, hogy az újságírásnak szenteli életét. A második világ­háború alatt a londoni Daily Ex­press haditudósítójaként egyebek mellett a Kínában és Burmában folyó harcokról, valamint a csen­des-óceáni hadszíntér eseményei­ről számolt be. Ő volt az első újságíró, aki a világ­ elé tárta a Hirosima elleni atombomba-tá­madás áldozatainak tragédiáját. Újságírói képességeit azonban első alkalommal akkor kamatoz­tathatta igazán, amikor a kínai csapatokkal együtt eljutott Észak- Koreába, s itt csakhamar szemé­lyes kapcsolatba került a haladó erők vezetőivel, köztük a Kim Ir Szennél is. A nagy nyugati lapok egymás­ort­ versengtek a koreai há­borúról szóló, különleges helyzete és személyes tapasztalatai által hitelesített tudósításaiért — a Canberrai kormány pedig 1955- ben megfosztotta állampolgársá­gától, azzal a váddal, hogy „meg­kísérel ideológiai ráhatást gyako­rolni” a háborúban foglyul esett ausztrál katonákra.­­ 1957—65 között több lap tudósí­tójaként Moszkvában dolgozott. Ezután költözött Párizsba, ahon­nan az amerikai—vietnami béke­tárgyalásokról tudósított. Az ausztrál hatóságok megta­gadták tőle a vízumot, amikor Burchett 1970-ben fivére temeté­sére szülőhazájába kívánt láto­gatni. A beutazási engedélyt vé­gül ügyvédje eszközölte ki, repü­lőgépet pedig a melbourne-i Sun­day Observer című lap bérelt számára. Egy ideig „útlevél nél­küli állampolgárként” vietnami és kubai okmányokkal járta a vi­lágot. Ausztráliai állampolgársá­gát csak 1972-ben, a munkáspárti kormány hatalomra jutását kövel­tően kapta vissza. A hetvenes években Kambod­zsa, Angola, Mozambik és Etió­pia szerepelt újságírói munkájá­nak legfontosabb színhelyei kö­zött. 1980 óta Bulgáriából és Af­ganisztánból tudósított. A világhírű publicistát pénte­ken temetik el Szófiában. Elhunyt Wilfred Burchett A prágai Drámai Klub vendégjátéka • Különleges csemege várja ok­tóber első hetében Budapesten a színházbarátokat A Katona Jó­zsef Színház vendégeként három előadással vendégszerepel a prá­gai Drámai Klub (Cinohémi Klub) a Petőfi Sándor utcában. A mostani — első — ven­dégjáték alkalmával arra készül­nek, hogy hivatalossá tegyék az együttműködést, kiterjesztve a vendégjátékokon túl rendezőcse­rékkel is. A Drámai Klub 1065-ben ala­kult­, Ladislav Smocek drámaíró­rendező és Jaroslav Vostory szín­házi szakíró vezetésével. Eg Képzőművészeti világhét Szerdán, a Magyar Nemzeti Ga­lériában a képzőművészeti világ­hét magyarországi rendezvényei­nek sorozata elméleti­ tanácsko­zással vette kezdetét. Az eszme­csere, amelyet a Művészet, mint kommunikáció címmel szervez­tek, egyúttal a világhét központi rendezvényeinek gerince is. Megnyitó beszédében Drecin József művelődési államtitkár hangsúlyozta, hogy a világhét fenti mottója a legfontosabbat ál­lítja a középpontba: az emberi gondolat, az emberi együttműkö­dés eszméjének közvetítését. A jelszó az üzenetváltás lehetőségét sugallja egy olyan időszakban, amikor erre minden eddiginél na­gyobb szükség van. Rámutatott arra is, hogy a művészetet, mint a kommunikáció eszközét, egyben tárgyát vizsgálva nem csupán a kapcsolatrendszer fontosságával kell tisztában lenni, hanem a kap­csolat bonyolultságával és érzé­kenységével is. A megnyitót követően Szecskő Tamás, a Tömegkommunikációs Kutató Központ igazgatója a kép­zőművészeti kultúra és a tömeg­kommunikáció viszonyáról tartott referátumot. A nap folyamán elő­adások hangzottak el egyebek közt a közművelődés, a kulturá­lis értékrend, a művésztársada­lom kapcsolatáról a komuniká­­ciós eszközökkel. A világhét programjához szá­mos rendezvény is kapcsolódik. Több megyében megnyílik a he­lyi művészek idei tárlata, Szent­endrén átadják, a kibővített Czó­­bel-múzeumot, Zalaegerszegen Vajda Lajos­, Miskolcon Kondor Béke-emlékkiállítás lesz. Szolno­kon Barcsay Jenő, Kalocsán Kiss István, Bonyhádon Kő Pál, Szek­­szárdon Németh János keramikus, Székesfehérvárott El Kazovszkij festőművész önálló kiállítása gaz­dagítja a programot. ­ Minőségi és tartalmi változások Az oktatáspolitikai viták elé MIELŐTT A MINISZTERTA­NÁCS ELÉ kerülnének ez év vé­gén a Művelődési Minisztérium­nak a köz- és a felsőoktatás fej­lesztésére vonatkozó javaslatai, rendkívül széles körű társadalmi fórumok vitatják meg mindkét tervezetet. Meglehetősen közis­mert az előtörténetük. Több mint tíz évvel ezelőtt, az 1972-es okta­tási párthatározat irányozta elő egy olyan tervnek a kidolgozá­sát, amely egészen az ezredfor­dulóig tartalmazná az oktatásügy távlati fejlesztési elképzeléseit. Az MSZMP két évvel ezelőtt szü­letett felsőoktatási, és a tavalyi újabb közoktatási határozata már rögzítette az általános elveket, önmagában is igen figyelemre méltó körülmény, hogy ezúttal a Miniszter­tanács elé már egy időben és azonos koncepcióban fogand indítványok kerülnek a művelődésügynek, e két külön­álló, ám sok szállal összekapcsolt területéről. A mostanában zajló viták is közelítik őket. Mert bár a felső­­okt­atási javaslatot elsősorban az egyetemek, a főiskolák vitafóru­main tárgyalják, a közoktatási javaslatról viszont általános - és középiskolák nevelőtestületei dis­putálnak, mégiscsak vannak kö­zös vitatémák, mégpedig a pe­dagógusképzés, -továbbképzés kérdései, melyek ugyan a felső­­oktatási tervnek képezik részét, de közoktatási fórumokon is vi­tatják őket. . A javaslatok alapját a hosszú távú népgazdasági terv képezi, amely jelzi, hogy most a népgaz­daság intenzív fejlesztési szaka­sza került napirendre. Egysze­rűbb volna azt mondani, hogy ez azt jelenti az oktatásügy vo­natkozásában : mindkét ágazat­nak és fokozatnak elsősorban a minőségi és tartalmi fejlesztést kell előtérbe helyeznie. Termé­szetesen ez csakugyan fő köve­telmény. A műveltség tartalmi korszerűsítéséről, az oktatás ru­galmasságáról, alternatív okta­tási formákról, választható tár­gyakról, az iskolatípusok merev­ségének feloldásáról, a kötelező órák csökkentéséről és a választ­ható stúdiumok gyarapításáról, a tanulóifjúság önállóságra nevelé­séről, a tehetség zöld útjáról, az iskolának a társadalmi hátrányok csökkentésében játszott szerepé­ről olvashatunk e vitaanyagok­ban. A népgazdaság intenzív fejlesztésének követelménye azonban az oktatásügy népgazda­sági súlyának, jelentőségének nö­velését, ha úgy tetszik, a meny­­nyiségi fejlesztését is jelenti. VANNAK KÉNYSZERÍTŐ, ok­tatásügyön kívüli körülmények. Most ugyanis a demográfiai hul­lám léte önmagában is parancso­­lóan előírja egy nemzeti tante­­remépítési program valóra vál­tását, ami egysz­ersmind megala­pozza a kilencvenes évekre a közoktatás minőségi mutatóinak javulását is. De vannak egészen másfajta, az oktatáson kívüli kényszerítő erők is. Az intenzív gazdálkodásnak tudniillik szinte alapvető kritériuma az értelmi­ség számbeli gyarapodása és a műveltebb, nyíltabb szemléletű, képzettebb munkások számának növekedése. Ehhez több, jobban felszerelt iskola és nemcsak jobb, hanem több pedagógus is kell. A felsőoktatási javaslat egyértel­műen leszögezi, hogy a felsőokta­tás kulcskérdése a pedagóguskép­zés és -továbbképzés tervszerűbb és hatékonyabb fejlesztése. Is­mételjük: a számbeli fejlesztés is, a keretszámok tágításával. Hiszen milyen minőségi közokta­tás lenne az, ahol továbbra is tö­megével tanítanak nevelők képe­­­­sítés nélkül?! A felsőoktatás ke­s­reteinek tágítását más területe­ken a 90-es évekre irányozza elő a javaslat. A pedagógusokon kí­vül több közigazgatási, közgaz­­­­dasági szakember kerülhet ki fel­­s­sőoktatási intézményekből és­­ több bizonyos képesítésű műsza­­­­kiakból is. A két javaslat jelen stádiumá­ban: vitaalapanyag. Kétségtele­nül csekély az az időköz, ami folyóirat-publikálásuk és a mi­nisztertanácsi előterjesztés kö­zött rendel­kez­ésre áll. De végté­re is­ az elmúlt évek a köz- és fel­sőoktatási szakmai vitáknak ta­lán túlságosan is bő folyamait hömpölygették. Ezért úgy tűnik, számos nagy elvi kérdés immár tisztázott. Aligha érdemes már vitázni például az általános isko­la képzési idejének növeléséről, hiszen a kilenc- és tízosztályos iskola ügye lekerült a napirend­ről. A közoktatási tervezet ugyanakkor kitűnő és aligha vi­tatható korszerű modellt nyújt a háromszakaszos általános iskolai képzésre; a három­ plusz kettő plusz hároméves szakaszokra ta­golt modellen értelmetlen lenne még tovább polemizálni. Ponto­sa­n érti a társadalom, mit je­lent a középiskola-típusok köze­lítése, és egyértelmű, hogy mi­lyenek legyenek ezek a középis­kola-típusok. Nincs vita arról, hogy legyen-e technikusképzés;­ és hogy melyek legyenek a felső­­oktatás fokozatai; hogy megma­­radjon-e az érettségi; hogy ki­nyissuk-e teljesen a főiskolák ka­puit, vagy tervezzük-e továbbra is a felsőoktatási keretszámokat. Ugyanakkor sok-sok „rugal­mas” meghatározást adnak a vi­taanyagok „rugalmas" nevelési formákról, fejlesztési modellek­ről, pedagógiai koncepciókról. Azért marad bőven vitakérdés. E VITÁK KIBONTAKOZÁ­sát mindenesetre elősegíti, hogy a közoktatási javaslat alternatív szövegeket terjeszt elő a középis­kolai képzés rendszeréről és a közoktatás irányításáról. Ez utób­bi kiváltképp érzékeny terület, hiszen olyan kérdésekről lehet véleményt cserélni, mint az is­kolai demokratizmus ügye, az is­kolafenntartás körülményei, a meghatározott időre szóló igaz­gatói kinevezés (választás), a ta­nács és az iskola kapcsolata. De biztos, hogy lesz vita a nevelő­­testületekben a kötelező tovább­képzési rendszerről, ami ugyan ismét újabb terheket ró a peda­gógusokra, de egyszersmind a be­sorolásiban és előléptetésben is új, az eddiginél kedvezőbb, mert egyértelműbb helyzetet teremt­het. Bizonyára nem egyformán érti a nevelők társadalmának minden tagja azt a kifejezést, hogy „nemcsak a tanulóktól vár­ja el az alkalmazkodást mégpe­dig egyoldalúan és feltétlenül” a közoktatás. Az iskolának az ötna­pos munkahét miatt megnöveke­dett közművelődési funkciói szintén a viták kereszttüzébe ke­rülhetek a tantestületi vitákban. A felsőoktatási vitaanyag pe­dig — noha alternatív meggon­dolásokat nem kínál — számos kérdésben ugyancsak nyitott és széles fogalomkörrel operál. Biz­tos, hogy további pontosítást igé­nyelnek az olyan kérdések, mint hogy milyen is az adott körül­mények között az optimális mé­retű intézmény; hol és hogyan működjék a felsőoktatás szűrője; miként éljen majd az egyetem a jogával, hogy önmaga határoz­za meg a keretszámait; hogyan érvényesítse a sajátos,­­„testre­­szabott” felvételi tém­ákat; ho­gyan alakul a jövőben az új funkciójú esti és levelező okta­tás, és hol kell megszüntetni a hagyományos, munka melletti ta­nulási formákat. Tisztázásra vár, mit is értünk a fél-felsőoktatási képzettségen. Remélhető, hogy a viták után átgondoltabb, gazdagabb anyag fogalmazódhat meg, miután szé­leskörűen érvényesül a beleszó­lás demokratikus joga. Már csak élni kell e joggal. Most az érde­kelteken a sor. N. Sándor László

Next