Magyar Hírlap, 1985. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-18 / 270. szám
Magyar Hírlap KÖZÉLET- DIPLOMÁCIA Elutazott Budapestről Nyikolaj Blohin akadémikus Nyikolaj Blohin, a Szovjet Orvostudományi Akadémia elnöke, a magyar—szovjet orvosnapok rendezvénysorozatán részt vevő szovjet küldöttség vezetője vasárnap elutazott Budapestől. Nyikolaj Blohin megbeszéléseket folytatott Medve László egészségügyi miniszterrel, találkozott Csehák Judit miniszterelnök-helyettessel és Berend T. Ivánnal, a Magyar Tudományos Akadémia elnökével. Blohin akadémikust budapesti tartózkodása során fogadta Kádár János, az MSZMP főtitkára. Pártküldöttség látogatása Az MSZMP KB meghívására november 11. és 16. között látogatást tett hazánkban a német kommunista párt (DKP) küldöttsége. Gerd Demmlichnak, a német kommunista párt vezetősége elnöksége és titkársága tagjának vezetésével az MSZMP gazdaság- és szociálpolitikájának tanulmányozása céljából. A küldöttséget fogadta Havasi Ferenc, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a KB titkára. MSZMP-küldöttség utazott Japánba Horváth Istvánnak, az MSZMP Központi Bizottsága titkárának vezetésével pártküldöttség utazott szombaton a Japán Kommunista Párt XVII. kongresszusára. Kapolyi László hazaérkezett Kapolyi László ipari miniszter, aki a magyar—szovjet ipari kapcsolatok időszerű kérdéseiről tárgyalt a Szovjetunióban, hazaérkezett Budapestre. Hazaérkezett a Tanácsi Hivatal küldöttsége A Minisztertanács Tanácsi Hivatala küldöttsége Papp Lajos államtitkárnak a Minisztertanács Tanácsi Hivatala elnökének vezetésével november 11—16. között látogatást tett a Szovjetunióban, a Legfelsőbb Tanács tanácsi osztálya meghívására. Holland államtitkár látogatása Dr. J. P. van der Reijden, a holland népjóléti, egészségügyi és kulturális minisztérium egészségügyért felelős államtitkára dr. Medve László egészségügyi miniszter meghívására november 14. és 16. között küldöttség élén Magyarországon tartózkodott. Dr. J. P. van der Reijden és dr. Medve László aláírták az 1986—87. évekre szóló egészségügyi együttműködési munkatervet. Jogi küldöttség utazott Bukarestbe Szombaton Borics Gyula igazságügyi államtitkár vezetésével delegáció utazott Bukarestbe, hogy részt vegyen a KGST jogi értekezletének hétfőn kezdődő soron következő ülésszakán. Elutazott Heinrich Ubleis Somogyi László építésügyi és városfejlesztési miniszter meghívására november 15—16-án hazánkban járt Heinrich Ubleis, az Osztrák Köztársaság szövetségi építésügyi minisztere. A találkozó során a miniszterek kölcsönösen tájékoztatták egymást országaik építésgazdaságának helyzetéről. Az osztrák miniszter magyar kollégája társaságában pénteken részt vett a Taverna Szálló megnyitásán. Heinrich Obleist itttartózkodása során fogadta Marjai József miniszterelnök-helyettes is. Az osztrák miniszter szombaton hazautazott. Hatmilliót spóroltak a tanácsnak ABC — családi társulással Egy hete nyílt meg Pilisvörösvár új üzletsorában az a mintegy 250 négyzetméternyi AB€-áruház, amely három kiskereskedő — egy zöldséges, egy hentes és egy vegyeskereskedő — társulásával jött létre. Na ez is idejött tönkremenni! — súgtak-búgtak a környékbeliek, amikor egyik ismerősöm nem éppen a Nagykörút forgalmával vetekedő mellékutcában nyitotta meg üzletét. Ha a tulajdonos meg is tudta állni szó nélkül, én bizony, a sokadik ellendrukkert megunván, nem voltam rest kiselőadást rögtönözni: bizonyára — önhöz hasonlóan —, sokan lesznek majd, akik elfelejtették megvenni az ABC-ben a vajat, tejet vagy a cukrot. Akkor milyen jó lesz, hogy elég csak hét házzal arrébb menni, s máris megkaphatja ezeket. És talán egy idő után azt is megérhetjük, megérheti a bolt gazdája: ide jön először, s nem a nagy csemegébe. Ezek az emlékek ötlöttek föl bennem, miközben Pilisvörösvár központjából 2—3 kilométernyit autóztam a határ és Pilisszántó irányába, hogy a település szélén nyílt ABC-t megtaláljam. Igaz, nem sokáig kellett keresnem, mert az új üzletről még a falu másik szélén is tudnak. Hogy minek tulajdonítható ez a nagy tájékozottság, az ügynek szóló érdeklődés? Azt hiszem, nem egyébnek, minthogy ez az ABC nem az állam, hanem három kiskereskedő pénzéből került tető alá. Ennek soráról beszélgetünk egyikükkel, Müller Jánosnéval. — Ez a terület fehér foltnak számított az alapellátásban. Igaz, hogy a szomszédos utcában korábban is volt egy vegyes-, valamint egy kenyérbolt, ám ezekben nem lehetett hozzájutni a naponta szükséges valamennyi élelmiszerhez, háztartási cikkhez, és a húshoz. Talán az utóbbi hiánya volt a legégetőbb gond, azért mindig be kellett menni a faluba. Ez minden alkalommal — a buszozás miatt — plusz nyolc forintba került. Müllerné mindezt nemcsak hallomásból tudja. Mint a környéken lakó, aki egyben a körzet tanácstagja is, testközelből ismerte a feszítő gondokat. Amelyek pedig a település fejlődésével csak nőttek. Hiszen ma már nehéz a központban telket kapni, így ezen — a korábban kevésbé keresett — részen is gombamód szaporodnak az új porták. Ezekhez pedig üzlet is dukál. Csakhogy a tanács itt is szűkölködik anyagiakban. 10—15 évig nem lett volna rá mód, hogy ABC-t kapjanak az ottaniak. — És akkor jött az ötlet, a férjemtől — folytatja Müllerné. — Az üzletsor helyét ugyanis, amelyben rajtunk kívül virágbolt, butik és egy söröző is található — a tanács már régebben kijelölte. Így vethette föl a férjem: ha megkapjuk a területet, megcsináljuk az üzletet. Az ajánlatnak nagyon örültek a tanácsnál, kezdettől fogva támogatták ügyünket. Így például öt esztendeig ingyen használhatjuk ezt a területet, s csak utána kell majd bérleti szerződést kötnünk. Ugyancsak segítőkészek voltak az OTP-nél, ahonnan a maximálisan adható kölcsönt vehettünk föl. Hogy ez nem egy utólagos — az idő mindent megszépít elvből fakadó — kincstári optimizmus, el kell még mondani: a munka ez év telének a végén kezdődött, s november 4-én már átadták az üzletet. És ha tudjuk is: a gyorsaság titka elsősorban az volt, hogy jóformán mindent maguk csináltak, az asztalostól kezdve a festőig minden szakember kikerült a családokból, az sem lehetett utolsó szempont, hagyták őket dolgozni. Az ügy fontosságához mérten ugyanis gyorsan megkapták az építési engedélyt, ami ellen senki sem nyújtott be fellebbezést. Ez persze, mint már az előbbiekből is kiderült, nem véletlen, hiszen az emberek nagyon is állították ezt a boltot. És, mint Mülleréktől hallom, a kissé hosszas várakozás után sem kellett csalatkozniuk. — Láthatja, igazán megpróbálunk széles választékot tartani. Csak húsárúból van jelenleg is 15—20-féle, s a most kapható zöldségfélékből is tartjuk valamennyit. Az alapvető élelmiszeráru mellett természetesen megpróbálunk kurrens cikkeket is beszerezni, ez azonban nem mindig sikerül. Most például hiába rohangálunk kókuszreszelékért, nem kapunk. Ugyancsak nem volt szerencsénk a kozmetikai szerek, vegyiáruk beszerzésénél. A férjek mindegyike máris újból az autóba ül, hogy máshol próbálja megszerezni a hiányzó árut. Müllerék nagyon szigorú munkamegosztásban dolgoznak: a három asszony tevékenykedik az üzletben, a beszerzés pedig a férjek reszortja. A szállítás mellett. Mindent maguk fuvaroznak ugyanis haza, hogy minél gyorsabban, s természetesen olcsóbban kerüljön a portéka az üzletbe. Itt persze nem lehet nagy spórolásról beszélni, egy sörszállítmánynál például 230 forint a megtakarítás. Egy vegyesboltnál azonban, ahol az átlagos haszonkulcs 8—10 százalék, az ilyen tételek is számítanak. Van olyan alapvető cikk, amelyből 100 forintnyi forgalom után egy (!) forint a kereskedő haszna. „A fejlesztéseket illetően a VII. ötéves tervben is szerények a lehetőségek. A tanács ezért döntött úgy hogy mindenekelőtt azoknak a településeknek juttat támogatást, ahol a legindokoltabb az új kereskedelmi egységek létrehozása, és ahol az állami forintokat helyi forrással, területtel, pénzzel, társadalmi munkával, az üzemek hozzájárulásával is megtoldják" — nyilatkozta a napokban egyik napilap-társunknak Kiss József, a Pest megyei Tanács kereskedelmi osztályának vezetője. És habár az illetékes, felsorolva a takarékos fejlesztés széles skáláját, a magánerő példánkban is szereplő felhasználásáról ugyan nem derül ki, nem árt végiggondolni a következőket: a statisztikák szerint 1983- ban az ABC-áruházak egy négyzetméterének építési költsége 17 és 26 ezer forint között mozgott; ennek átlaga 23 ezer hétszáz forint volt. Ha ezt beszorozzuk a vörösvári bolt 250 négyzetméternyi alapterületével, akkor kiderül, hogy így — két évvel korábbi árakon — mintegy hatmilliót sikerült megtakarítani a tanácsnak. Talán nem kell túlzottan bizonygatni, hogy ez a „nyereség” nemcsak forintban mérhető ... Gráner István Fotó: Grnák László HAZAI KÖRKÉP - FÓRUM 1985. november 18. hétfő 3 Igazságügyi fiatalok tanácskozása Az igazságügy területén dolgozó KISZ-titkárok tanácskozása vasárnap fejeződött be Zamárdiban. A három napos rendezvényen fórumot rendeztek a pályakezdés problémáiról és a jogalkalmazás tekintélyéről. Ezt követően Kun László igazságügyi miniszterhelyettes, Nyíri Sándor, a legfőbb ügyész helyettese és Nagy Tibor vezérőrnagy, a büntetésvégrehajtás országos parancsnoka ismertette az elmúlt év alatt szakterületeiken történteket. Díszmadár-kiállítást rendeztek hétvégén a TIT természettudományi stúdiójában. Fotó: Sárközy György Kik lehetnek díjazott pilóták? Év végén osztják ki azokat az emlékplaketteket és okleveleket, amelyeket a Közlekedési Főfelügyelőség ad azoknak a hivatásos gépkocsivezetőknek, akik sok százezer kilométert vezettek baleset nélkül. Völgyi Istvántól, a főfelügyelet munkatársától az iránt érdeklődtünk, mennyi balesetmentes kilométer után jár ez a kitüntetés? — Többféle kategóriában, így 250, 500, 750 ezer, illetve 1, 1,26, 1,5 millió kilométer után nyújtunk át a hivatásos gépkocsivezetőknek ilyen jutalmat, évente mintegy 14—15 ezret. — Pénz is jár a díjhoz? — Adható, de nem kötelező. A Pénzügyminisztérium állásfoglalása szerint minden vállalat saját kollektív szerződésében rögzíti, hogy a balesetmentes kilométerekért ad-e, és mennyit. A Volán vállalatoknál például évek óta bevált gyakorlat, hogy minden balesetmentes kilométerért 0,5 fillért számolnak el, — jutalomként. — És aki 1,5 millió kilométernél is többet vezetett hibátlanul? — Nos, azoknak nem tudunk kitüntetést adni. ___ ... ? — Nem rendelkezünk ugyanis ilyen díszoklevéllel, és emlékérmével. Pedig évente 4 —5 pilóta jogosult lenne erre az elismerésre is. — forró — Tévé-jegyzet ( A meghívott halál Tövig rágott körmű gyermekkezek ... A biztonságot ígérő felnőttkézből kicsúszó, azt érinteni próbáló gyermekujjak... A műtőasztalhoz szíjazott csuklók tehetetlen, görcsös vergődése... A felvillantott képek tapintatosan rejtik el a kezek gazdáinak arcát. Nem látjuk az öngyilkos gyermekeket, kamaszokat és felnőtteket; az etika megtiltja, hogy megismerjük az arcukat. De amit e vállalkozásnak és alkotásnak is eredeti és meghökkentő dokumentumfilmben megtudunk a sorsukról, és arról, hogyan vezetnek a látszólag mindennapos traumáknak kitett életutak a drámáig, az egy másik parancsolatot is felidéz a nézőben. Ha csak egyetlen ember, ha csak egyetlen kapcsolatuk akadt volna ezeknek a magukra maradt embertársainknak, talán nem jutnak el az elhatározásig... A televízió nem véletlenül tűzte műsorra péntek este, fő adásidőben Moldova Ágnes szerkesztőrendező filmjét, „A meghívott halál"-t. Közismert, hogy nemcsak Európában, hanem az egész világon az első helyen szerepelünk az öngyilkos-statisztikában. S ami egészen megrendítő: évente 300—400 gyermek is „meghívja” nálunk a halált. Bármilyen gyakori is azonban az önkezű halál vagy kísérlet napjainkban, a film ennél a puszta ténynél jóval többet sugall a nézőnek. Tudomásul kell vennünk végre, hogy a küzdőerő, a problémamegoldó képesség nem egyformán erős minden emberben. A film a gyengékről szól és arról, hogy miért hiányoztak mellőlük az erősek... (légrády) KIKÉRŐ Kínában.Van a szomszéd, nem tudja, mitévő legyen. Általános iskolás fia tehetséges úszónak látszik, a nyáron megszokta és megszerette a sportolást, most mégis abba kell vele hagyatni. Illetve: éppen az a nagy I kérdés, miként is döntsön. Csak annyit tud biztosan, akár I nagy is határoz, rosszat tesz. Egyszerűen nincs jó lépése. s "mióta ugyanis a fia minden napját az uszodában zárja, látványosan visszaestek az érdemjegyei. Tavaly még a legjobbak közé tartozott, a különböző szakkon foglalkozásokon is részt vett, az idén már nincs ideje a különórákra, és a közepes szintet is nehezen éri e ■ ri‘fény’, sokszor még a rendes tanórákon sem vesz részt, s szabályos kikérő szólítja el edzésre, versenyre. Edzői nagy fntáziát látnak benne, úgy mondják: érdemes lenne még több energiát fektetnie a sportolásba. Sőt, már azt is ped-ze vetik: jobb lenne, ha magántanulóként folytatná tanulmányait. Ezt azonban sem a gyerek, sem az apja nem akarja; úgy érzik, szükség van az iskolai közösségre és a folyamatos tanulásra is. „Valamiről le kell mondanunk” — panaszolták a szü- Izok- nem kis keserűséggel foglalva össze az elhangzottakat. És — sajnos — én sem tudtam mit hozzátenni, csak .. helyeseltem, mondván: ha egyszer a sport a tanulás rovására megy ... Ám ahogy ezt kiejtettem a számon, a papa felkapta a fejét. „Félreértett — mondta —, a gyerek most sem tanul rosszul. Nyugodtan állíthatom, hogy a felkészültsége egy cseppet sem romlott. A hangulat változott meg körülötte. A tanárok már korántsem kedvelik annyira, mint korábban, mi több, akadnak olyanok, akik kifejezetten rosszindulatúvá váltak vele szemben.” „ Hogy miért? Egyszerűen csak azért, mert sportol. Hiába létezik a „jó tanuló, jó sportoló” cím elnyeréséért indított országos pályázat, tény, hogy az oktatóknak általában nem tetszik, ha a gyerek nem a diákok megszokott az iskolai rendtartáshoz igazodó életét éli, kivonja magát a szakköri munkákból, a tanulmányi versenyekből, sokszor még a házi sportvetélkedőkből is. Elengedik persze, egyebet nem tehetnek, hisz szabályos, szövetségi kikérővel rendelkezik, ám ez a kikérő azt már nem írhatja elő, hogy örüljenek is neki. Nem is örülnek. És ezt — nem állíthatom, hogy tudatosan — az érdemjegyekben is kifejezik. Sommázhatnám a történetet azzal a rövid megállapítással: ebben az iskolában nem szeretik a sportot. Ám, ha ezt tenném, rögtön a megoldást is kínálnám: át kell vinni a gyereket egy másik iskolába. Csak hát —i túl azon, hogy ez önmagában sem könnyű lecke — mi a garancia arra, hogy ott majd kedvelni fogják? Nyilván■ valóan semmi. De abba a hibába se szeretnék esni, hogy , — kellő ismeretek hiányában — általánosítok, s kijelentem: ma Magyarországon a tanárok nem lelkesednek azért, ha a diákok versenyszerűen sportolnak. Valószínű■ meg ez a megállapítás nem is lenne helytálló. Viszont bizonyosan közelebb állna a valósághoz. Igazságtalan lennék azonban, ha mindezt csak l’art pour , Tart ellenállásként tüntetném fel. Az ódzkodásnak jó okai, hagyományai vannak. Mégpedig az a sok-sok visszaélés, ami a kikérőkkel történt. Nem véletlen, hogy rendeletileg kellett szabályozni ennek módját, formáját. Sokan ugyanis könnyen és gyorsan jutottak engedélyhez, olyanhoz, amelyet bármikor be lehetett vetni. Mondjuk — például — dolgozatírások előtt. Ezek a manipulációk jó alapot teremtettek arra, hogy az oktatók kellő ellenszenvvel viseltessenek a leendő sportolókkal szemben. És persze, azok a telefonok sem mélyítették el a szeretetet, amelyek egy-egy bizonyítványosztás előtt érkeztek (érkeznek?), s kezdetben csak kértek, később már utasítottak. Jobb osztályzat adására, persze. Az érettségiző tornászlány — például — saját bevallása szerint is így maturált: csoda-e, ha következő sportolót már nem fogadták rokonszenvvel? Nem, nincs ebben semmi csoda. De, ha nincs, íme: felállítottuk az újabb „22-es csapdáját”. Amelyből — mint tudjuk — nincs kiút. Valóban nincs? Félek, nagyon naivnak bizonyulok, ha azt hangoztatom: mégiscsak van. Van, ha mindenki korrekt módon jár el, a sportolót valóban csak akkor kérik ki, ha szükség van rá, s tanulmányi eredményeit sem próbálják meg kívülről befolyásolni, az iskola pedig meg- ad minden segítséget az ilyen diákoknak; tudomásul veszi, hogy a tanulás mellett kemény munkát végeznek, s bizony egyáltalán nincsenek irigylésre méltó helyzetben, ha mindkét területen meg — stílszerűbben: jól — akarnak felelni. Igen, ma ez idealizált állapotnak tűnik. Ahogy látom, megmerevedtek a frontok, s az egyesületek inkább azt sugallják a még iskolás tagjaiknak: legyenek magántanulók. Ami látszólag indokolt is — kivált napi nyolcórás edzés mellett —, ám semmiképp sem egészséges. Egy- részt, mert kiszakítja a gyerekeket természetes környe- s zetükből, másrészt még több lehetőséget ad az osztály- s zatok manipulációjára. Mivel — ebben a leosztásban — már a tanárt sem zavarja a dolog, nem kell a „közka- tonákhoz” igazított mércét alkalmaznia. Kényelmes, de a probléma cseppet sem üdvözítő áthidalása ez. A megoldás tehát — olybá tűnik — mégiscsak a tisz- tességes, egymáshoz közelítő lépések „taktikájában” rej- s lik, így ölelkezik majd össze boldog egyetértésben iskola és egyesület, tanár és diák. De addig is, míg ez bekövet-kezik: mit csináljon a szomszéd? NÉMETH PÉTER f n WWW*— ——————